Sánta kutya

Megosztás

Első fejezet:

Imátkosztam.

Galangolt a kolomp a kapunál, nincsen itten klingli, nincs csengettyű, hanem kúglokke van, szóval kolomp, Grószfáti egy kolompot tett ki. Szokom hívni Ópapának is, az kedvesebb. Kolompot tett ki a kapura, olyant, amit a kú nyakába tesznek, a tehénkének a nyakába, a főtehénkének, aki legelöl megyen, és klinglizik a többinek, úgy vonulnak, de mostan nincsen se főtehénkénk, se másmilyen. Ha galangol a klingli, azt jelenti, tyütt valaki hozzánk, de én nem mehetek ki, mer kicsi vagyok. Vagyis klájn. Mondják így is, meg úgy is, hogy kicsi, hát majnem mindegy, Róza nánó nem eriszt, fél, hogy bajom esik. Róza nánó szeretné, ha Grószmutinak vagy Ómamának hívnám, de ha Ómama, akkor mért bánik velem így? mér nem szeret? haragszok, azértis maradok a Róza nánónál. Őrá hagyott éngem Fátim, mikor elment, rá lettem bízva, meg Ópapára, tartaniuk kék, pedig nem akarózik nékijük. Galangol a kolomp, Hektor vúzik, és a lánca csikorog. Hektor ideodázik, ha tyün valaki, fut lenek meg fönek, ameddig a drót engedi, drót van neki az eperfa és a háza között, arrul lóg a lánca.

Nem értettem, mér nem megy ki Róza nánó, megnézni, ki tyütt, mér kiabál, hogy Halc maul, du, Heki! - a Hektornak mondja, hogy Heki, s nem néz föl a kötésből. Rángattam a szoknyáját, figyeljen már. Ne cibáljál, Vuca! - montja Róza nánó, gyorsan abbahagytam, játszódtam a gombolyaggal, amiből a kötés lesz, nem szereti, ha észreveszi, vissza kék tennem a kosárba, de nem akarom, jó gurigatni erre-arra. Ha nagy leszek, nekem is lesz ilyen gombolyagom, sok gombolyagom, mindenféle színű, főleg piros, az teccik a legjobban, világít, annyira piros. Van a falon a Róza nánónak egy képe, egy föstmény, Ópapa hozta a vásárból, aranyos a kerete, és benne a képben kettő cirmos cica gombolyagozik, de az ő gombolyagjuk az fehér, és viszont a kosár piros, itt nálunk meg fordítva.

Furi, hogy a Róza nánó mindig rászól a Hektor kutyára, hogy fogja a száját be, bár inkább, hogy hálc maul, de az ugyanaz, pedig a kutyának a dolga a házőrzés, szóval ugatnia kell neki, akkor meg mér nem kap dicséretet, mér kell rákiabálni, és Ópapa is így szokta, előbb kiabál, csak asztán néz ki. Lehet hogy azér, mert ők már öregek, és ha az ember öreg, nem szeret kimenni, nyögdécsel inkább. Róza nánó néha csak úgy beszél a semmibe, most is szemrehányóan kajabált: Kume glájh! - de azér befejezte a sort. Tudom már, hogy azér van a kétféle beszéd, mert svábul is tudunk, meg matyarul is, az a helyzet, hogy mind a kettő vagyunk mink. Csak néha nehéz, hogy melyiket mondja az ember, de az a szerencse, hogy majnem mindenki ért mindent.

Róza nánó csak lerakta a hosszú tűket, nem mertem hozzájuk nyúlni, pedig fincsi lehet csattogtatni, ha az ember elég sokáig csattogtatja, lesz a gombolyagból egy sál, egy mücni, vagy egy pulóver, de nem szabad nekem még, amíg ilyen klájn vagyok. Ki a fene lehet, kérdezte Róza nánó, indult a konyhába, kilesni az ajtó függönyén, félrehúzta, és csak morgott, gumicsizmába passzírozta dagadt lábait, amik esténként nagyon fájnak, azért kék áztatni lavórban, nyakába tekerte a vállkendőt, végre trappogott ki a félköríves, ájnfurtos kerti kapuhoz. Kár, hogy sose nem visz, azt hiszi, megfázok, tél van, amiatt. Nem szereti, ha az udvaron vagyok, és ha kérem, hogy kimehessek, akkor nekem is azt mondja: Halc maul, du, Vuca! - és akkor nincsen izé, apelláta.

Állítólag bennem az a legjobb, hogy glüklihesz tyerek vagyok, boldog kicsi leány, Ópapa így mondja, Róza nánó meg, hogy éngemet majnem minden boldoggá tesz, ezért velem nagyon könnyű, csak összesen az az egy a baj, hogy enni nem szeretek, és viszont ha enni nem szeretek, akkor nem fogok nagyra nőni, de pedig szeretnék, méghozzá hamar, snell, snell, snell! Én glüklih vagyok, kivéve amikor enni kék, de különben igen, és eszek azér, csak nem mindent, a káposztát főleg nem, pfúj, Ópapa szerint éngem könnyebb ruházni, mint etetni, ő úgy mondja: könyep tégedet ruhazni, mint etetni! - mondja, és amikor ezt mondja, annyira de annyira szeretem, hogy nagyon! - úgy mondja: natyon, én tudom mondani rendesen, de utánozom, szeretetből. Én ety olyan poldog tyerek vagyok, dánke, biszony! Ha beröpül ide nekünk egy smeterling a szobába, persze nem télen, hanem máskor röpül be, akkor én sikongatok, mert a smeterlingnek is tudok örülni, Máli néni szeret kijavítani, hogy pillangó, de az az érdekes, hogy milyen szép a szárnya. Ópapa félt, hogy sírni fogok, ha megtudom, hogy az a smeterling a szemöldökfán csak azért kapaszkodott meg, hogy kilehelje a lelkét, és kilehelte, és többé nem moccantotta magát, de nekem úgy is teccett, és ebből szűrte le Ópapa, hogy én ety olyan igaszán poldog tyerek vagyok. Esz isz gestorbn, Vuca! - mondta Róza nánó, de pedig én akkor is egészen karácsonyig vártam, hogy a smeterling fölrepüljön. Amikor Ópapa eltűntette, míg én Máli nénivel építettem egy olyan snémánn. Picit sírtam, mikor nem találtam, pedig Róza nánó egyre ismételgette, hogy esz isz gestorbn, Vuca! - de akkor is reménykedtem, hogy erőre kapott, s hazaszállt a papájához, meg a mamájához, ha él meg. Én a hónak is nagyon örültem, ugrándoztam benne, Róza nánó, Róza nánó, hull a sné, hull a sné, megmaradt a fákon, és tyün a Szánkt Klausz, meg és kérem, Szánkt Klausz, bite, hozzál nekem ajántékot, dánke! - ebből is lehet tudni, hogy ájn glüklihesz kindl vagyok én.

Mostan direkte azt hittem, hogy a Szánkt Klausz tyütt, azért ugat a Heki, de azért tuttam éresztem, hogy talán mégse, és a póstás tyütt, a Snájder Hánzi. Amikor engedik, kifutok hozzá, átkarolom a lábát, a fejemet odanyomom a keserű szagú, érdes vászonnadrágjához, és kérem őtet: Hánzi postás, hozzon má kupertát nekem is, jó? Folyton ígéri, hogy legközelébb hétpecsétes levelet kapok tölle, amit őfelsége apástoli királyunk küld, az ő kezitől származik, úgyse hiszem, de biszonygatja, hogy Ferenc Jóska számon tartja ám a monarchia valamennyi gyerkőcét, rajtunk tartja a figyelő szemit. Mutatták nekem az őfelsége apástoli király urunkat a pénzen, teccett a pofaszakálla, de azt már mégse hittem el, hogy körmöli a levelet az összes tyereknek, a boldogoknak, meg a többinek is, hát nem tudom. Az őfelségének a lúdtolla is utyanúty pacáz, mint nekem, amikor rajzulgatok, csak lopva lehet, mert Róza nánó tiltja.

Hánzi kisalakú kopertát hozott Róza nánónak, ezt sem az apástoli király küldte, túl klájn. Oti papó mindig kijavítja: apostoli, de szerintem inkább apástoli, hiszen király apánk, vagy nem? A hokkerlira térdeltem, hogy kilássak, de majd leugrok gyorsan, hogy Róza nánó ne lássa, azt sem szereti, ha föltérdelek, félt éngemet, hogy leesek. Mér nem tyün már vissza Róza nánó a finom wárm konyhába, a spórhelt már az ebédhez van begyútva, pattog szépen. Láttam, hogy Róza nánó föltépte a kupertát, kihúzta a papírt, beleolvasott. Azután csak úgy maradt. A papír kicsúszott az ujjai közül, s a hóra esett. Hánzi postás mutatta neki, beszélt is hozzá, Róza nánó mintha nem hallaná, nem értené. Wusz isz gesén? - ágaskodtam, a hokkerli meglazult lába kibicsaklott, fölborultam, bevágtam a fejemet a spórhelt sarkába, és asztán má nem emlékszek másra.

Sokáig voltam asztán csak icipicit magamnál, vagyis picit tuttam, hogy feküdök, picit nem. Amikor nem, akkor sokat kiabáltam, mesélték. Apa, gyere vissza, bite! - kiabáltam, nem értették, mér, de én akkor láttam Fátit, abban az ünnepiben, amiben a két esküvői képen van. Tyün néha a faluba a Bauer vándorfényképész, ő csinálta Fátiékról ezt a kettőt, csinált többet is, de azok nincsenek meg, bisztos Muti Fátija vitte el, amikor Mutit is elvitte. Mutira egész jól emlékszek. Oti papó megmondta, hogy Fáti fehér testrevalója a képen a plasztron, a sötét ünnepije pedig a szmuking. Nagyon erőlködök mindig, hogy tudjam látni papit olyannak, amilyen volt, amikor itt volt, nem pedig olyannak, mint a fényképeken látható. Már csak alig emlékszek a bő ingére neki, pedig nagyon szerettem rajta a virágokat, csak akkor lehetett észrevenni, ha rájuk sütött a napocska. Fáti köténybe volt, sváb módi, mondta Oti. Sokszor lestem, mikor vette a lábára a hímzett súpacskert vasárnap reggel, amikor a Gottimhimml is megpihen. Ha tuttam volna, milyen nehéz lesz visszaemlékezni, jobban megfigyelem. A súpacskerre csúnya időben ráhúzta a faklumpát is, avval klopfolta a sarat. Mióta Fáti itthagyott, folyton nézegetem az esküvői fényképeket, főleg csak akkor, ha egyedül vagyok a házban, nem szeretik, ha… nem szeretik. Szokom játszani, hogy én lettem Fáti az esküvőn, oldalra dűtöm a fejem, hogy Mutiéhoz érjen, utána átállok a másik oldalra, akkor én leszek Muti, az ellenkező irányba dűtöm a fejem, hogy érezzem Fátiét, a borostáját, meg a bajszának a dohányszagát. Apa, apuska, kum curük! - mondogatom, hátha meghallja. Amikor nem voltam magamnál, sokat kiáltoztam ezt, mesélte Róza nánó, de hiába.

A doktor Barkofszki szerint nem kell izgulni, hallottam, ahogy matyarázza Róza nánónak és Ópapának, Máli néni is átjött. Csontja nem tört, mondta Barkofszki, mindenesetre tartsák fekve, lehet hogy agyrázkódása is van. Natyon natyon köszönjük! - Róza nánó. Oti papó kupertát adott neki, doktor Barkofszki zsebre rakta, ha szükséges, izenjenek értem! - a prémes kabátját Máli néni segítette rá. Gyorsan haladt át az udvaron, csizmája alatt ropogtak a jégdarabok, a doktor és a kúdoktor mindig siet. Doktor Barkovszkit még kétszer kelletett hozzám elhívni, mer csak nem javultam, kaptam csibelevest bajusztésztával, amit Róza nánó nagyon tud, csak sajnos leöli hozzá a csibéket, és sose árulja el, hogy melyiket, én megsiratom őket, ahogy Mutit és Fátit siratom, ha senki se lát, hogy mér nem tyünnek má vissza. Doktor Barkofszki megnézi a torkom, benyúl a kanállal, ökrendezem, asztán lehúzza a szemem alját, és ennyi, biccent, azt mondja, nem lesz semmi baj, csak ne hagyjanak fölkelni. Nem is hagynak. Komolyan akarom peszélni a doktor úrral, Róza nánó hangja kellemetlen magasságba siklott, már ety hete nincs magánál ez a kisjány! Nem lesz semmi baj, mondja doktor Barkofszki.

Szerintem én már majnem meg vagyok gyógyulva. Csak nincs kedvem appahagyni a betegeskedést, mer akkor ők meg appahagyják a kényeztetést. De akarnak valamit mondani, attól félek előre. Ópapa és Róza nánó leül az ágyam szélére, ünnepi orcával, mint a templomban, jaj, akkor inkább alszok én. Baj van, tuttam, éresztem. Suttogva beszélnek, hadarva, svábul. Mintha akkor nem érteném. Hogyan mondjuk meg neki? - Ópapa. Magának kell ezt! - Róza nánó. Mért éppen nekem? - Ópapa. Mert maga a férfi. - Róza nánó. Mit számít az… - Oti papó. És azután valamelyiknek folyik ki a könnye. Ópapának sokszorabban, mint Róza nánónak. Szegény Vuca - Ópapa. Szegény kis Vuca - Róza nánó. Sajnálnak, nagy a baj. Talán az van, hogy meghalok. Talán doktor Barkofszki mást mond nekik, amikor én nem hallhatom. Vagy Fáti? Vagy Muti? Vagy? Alszom, alszom én, nem vagyok itten. Attya be neki a tyótyszer! - Oti papó. Róza nánó széthúzta a szájamat, belecsurgatta az orvosságot kanálról, fehér por, vízbe kék tenni előbb, és nagyon keserű, nyeldekelni kék erősen.

Ha kimentek töllem, fölültem az ágyban, imátkoszni, ahogyan Róza nánó tanította, svábul, meg matyarul is, ki tudja, melyik a jobb. Miatyánk, kivagya zegekben, bite, add, hogy ne Fátival letyen baj, szenteltessék… meg a te neved… Eccer csak ott ültek velem szemben, észre se vettem, Ópapa hosszan köszörülte a torkát, mielőtt: Nésszed tsak, Vuca, kaptunk ety rosz hír, ety natyon rosz hír… er isz gestorbn… tudod te, mit jelenti asz? Tuttam, éresztem. A falu halottait ott vitték el a ház előtt, majnem minden héten vonult a menet, elöl a fekete gumirádlis kocsi, rajta a hosszúkás fadoboz, én sokáig azt hittem, abban szállítják a sok finom ételt, amit asztán a toron megesznek. Két torra vittek el éngemet, és három hóhcájtra, a hóhcájtokon többet s finomabbat ettünk, gondoltam, azért hívják matyarul lakzinak, mert jóllakunk. A temetőben jártam néhányszor, matyarázták, itt vannak a halottak, de azt nem mutatták meg, pontosan hol. Most Fáti meghalt, gesorbn, bisztos a szép szmukingjában, a hófehér plasztronnal, a sápadt csokrétával a kezében, melyet közösen tartanak az esküvői fényképen. A halottak dógoznak? - kérdeztem töllük. Nem, aszok má örök nyugalomba tértek - Ópapa. Jaj, de jó, akkor a papa most már tyühet haza, mer nem kell már dógoznia! - mer énnekem úgy mondták, azért nem tyün, mer dolga van. Máli néni tippelte, hogy talán titokban őneki is a háborúba kelletett mennie, ábe wusz, arról végképp nem tuttam, eszik-e vagy isszák.

Egyikük sem mert szembenézni velem. Elfakadtam sírva, akkor nem tyün a papa, hiába gestorbn? - választ sem várva zokogtam. Róza nánó a kebléhez ölelt, az anyaggal bevont kerek gombok függőleges sorozata a homlokomba nyomódott, fájt ez is. Talán még nem fogtam föl egészen, hogy Fáti sose tyün már, de azt igen, hogy mostanába bisztos nem. Róza nánó megengedte, hogy a két esküvői képet bevigyem a zugomba, vagyis a sarokba, ahol a rácsos ágyam volt, fölé kis polcot barkácsolt Ópapa, arra tettem. Majd innet vityásznak rád! - Ópapa. Tudok én vityászni magamra! Gút, zer gút. A rácsos ágyat már kinőttem, két lábamszára kilógott a színesre pingált farudak közt. Szó volt róla, hogy vegyenek-e nekem egy dikót, ám inkább várták, hogy Fáti megtyün. Csak hazatér az a himpellér Guszti, mondta Róza nánó, és intézkedik a tyerekéről. Nem arról volt szó, hogy ilyen hosszan ránk marad a kisjány - Ópapa.

Addig volt nekem jó, amíg Fátiról nem derült ki, hogy er isz gestorbn, addig szerettek éngemet, szeretett Róza nánó, szeretett Ópapa, szerettek a szomszédok, főleg leginkább Máli néni, de utána már nem kellettem senkinek, és tuttam, éresztem, hogy Muti is isz gestorbn, csak nem akarják megmondani, így maradtam egyedül, ví der klájne fingr, egyedül a nagyvilágban, a nagy monarhiában, azon belül a matyarországban, és csak a fényképen szerethettem Mutimat és Fátimat. Vigyázok rájuk, mint a szemem fényire, éjszaka leveszem őket a polcról, teszem egyiket a bal mellemre, másikat a jobb mellemre, édes drága szüleim, hát mér kelletett tinektek gestorbn, mér hagytatok itten, ahol csak teher vagyok Róza nánónak és Ópapának, ők már öregek ahhoz, hogy éngemet pesztráljanak, úgy beszélnek erről, hogy ne halljam, de hallom, a hallásom az jó nekem, akkor is, ha közbe sírok nagyon. Erőltetem, hogy én legyek a glüklihesz kindl, de nem sikerül, most már inkább ferwájsztesz kindl lettem, akit sajnálni kell, mer se papája, se mamája, se kutyája, se macskája, az igaz hogy itt van nekem a Heki a kertben, de ő nem az én kutyám, hanem a házé, aztat őrzi, dühösen ugat, ha tyün valaki, Ópapa nem szereti, ha játszok vele, fél, hogy megharap, de én tudom, hogy éngem a Heki sose bántana, mer én nagyon szeretem, sokszor simigatom, és eperfaággal legyezgetem, így zavarom el rólla a legyeket, akiket a Heki nem szeret, és be is kapja őket néha, de azt meg én nem szeretem, hadd éljenek a legyek, bite, hadd éljen mindenki, aki még niht gestorbn.

Sokszor elképzelem, milyen lehet az a meghalás, nyaggattam Róza nánót, de a felnőttek nem bírják, ha egy ferwájsztesz kindl nyaggatja őket, azt se nagyon, ha egy glüklihesz kindl, általában idegesek, ha valamit el kék matyarázni, és küldenek el, hogy ehhez még klájn vagyok, jó, klájn vagyok én, de attól még meg lehetne mondani, tulajdonképp mi lesz akkor, ha gestorbn, kiviszik a temetőbe, já, de Fátit mér nem viszik? Hová lett? Azér meg lehetne matyarázni nekem, ha klájn vagyok, ha nem. Mutiról se mondanak semmit, ő is csak úgy elment, és asztán nem tyütt, tuttam, éresztem, hogy itthagyott végleg, de közben azért reménykedtem, hátha-hátha. Úgy nem kellek én senkinek, teher vagyok a nagyszüleimnek, súlyos teher, de mér nem dobnak le akkor? Nem akarok teher lenni, nem kértem Fátit, hogy hagyjon itten, nem kértem Mutit, hogy egy reggel arra ébredjek, hogy eltűnt, köddé vált, hogy hiába kérdezem Ópapát, ő csak: frág dájne óma! - dánke zer, hiába kérdezem Róza nánót, mer ő meg: frág dájn ópa! - micsináljak, kérdezzem Heki kutyát?

Máli néni azér mond ezt-azt, szerinte Muti nem gestorbn, hanem megszöktették. Ennél többet nem lehet kivenni belölle, lájder, hiába mentem Ópapához, kiabált: Hatyad esztet abba te, amit montam mekmontam, szétyentelen tyermek! - még csúnyábbakat is, svábul. Róza nánónál már nem is próbálkoztam. Szóval lehet hogy megszöktették Mutit, ahogy Máli néni állítja, lehet hogy nem, Fáti Máli néni szerint talán elment a csatába. Micsoda csatába? Ugyan, Vuca, hát a háborúba, a világháborúba! küzd a harctéren a nemzet színe-virága! - hozzája sírt egy kicsit. Sírtam vele én is, bár nem tuttam, mi köze lehet Fátinak a színevirághoz, majd csak kiderül eccer.

Tyüttek a nehezebb idők, és kezdett még rosszabb lenni énnekem, Ópapa sokszor megvert, tud ütni nagyokat a tenyerével, Róza nánó szerint sütőlapát-keze van, mégse elég az neki, leveszi a nadrágszíját, éngemet a térdire borít, és úgy csépel, megfogadtam sokszor, a soknál is többször, hogy nem sírok, nem ordítok, de kiszalad belöllem, amikor a popim úgy érzi, mintha beléjeharapna a szíj, s nem lesz vége, csak üt, vág, dumm, dumm, dumm, Róza nánó se tud kiszedni a kezei közül, nem is nagyon akar. Sokszor adok okot a verésre, például amikor leejtettem véletlenül a zsírosbödönt, és az új szoknyámra ömlött az egész, ki kelletett dobni. Sokszorabban nem adok okot a verésre, mégis kapom csőstül, amióta Fáti gestorbn, megharaguttak rám. Néha becsukom a szemem a kertben vagy az uccán, úgy lépkedek, kíváncsi vagyok, tudok-e így menni egyenesen. Nem tudok. Ferwájsztesz kindl vagyok, elhagyott. Fátitlan, Mutitlan. De főleg szétyentelen tyermek, lájder. Gánc egál.

Azt se értem, mért tyüttem én a világra, ha terhire vagyok mindenkinek. Csak talán Máli néninek nem, ő azér örül, ha lát, szokott adni pitét, vagy strúdlt, amit kitesz a lábtörlő mellé a tepsiben hűlni, és ami a legérdekesebb, az ő kutyája nincsen láncon, s nagyon izgatott lesz a strúdl szagától, de sose mer beleenni a tepsibe, csak ott ugrándozik előtte. Vicsornak hívják Máli néni kutyáját, pedig nagyon kedves, nem vicsorog ő, csak kilátszanak az összevissza fogai a szájából, azér lett Vicsor. A nyelve mindig lóg. Máli néni szereti a kutyáját, becézgeti, cirógatja, éngem is szeret egy kicsit, de Vicsort jobban. Vicsor szeret éngemet, nem jobban, mint Máli nénit, mindenesetre szeret, hagyja, hogy fésüljem a bundáját, szoktam odabújni a nyakához, átölelni őtet, és sírni a hosszú sárga csimbókjaiba bele.

Jó volna tudni, mért mondja mindig az Ópapa, hogy a hazug embert könyepp utolérni, mint a sánta kutyát, ami matyar köszmondás, és azt jelenti, hogy sose szabad hazudni, mert úgyis kiderül, mért mondja ezt az Ópapa, és mért vert atyba-főbe, amikor letagadtam, hogy én játszottam a bisztonsági gyútóval egészen addig, amíg lángra kapott a szénakazal, mért ismételgette, hogy csak a ronty ember hazudja magát, miközbe hiába kérdezem Fátiról, Mutiról, csak az a válasz, hogy Muti elutazott messzire, Fáti isz gestorbn, semmi több nem kapok. Máli néni is elárulhatná, csak lehet hogy lelkire kötötték, hallgasson, hallgat. Vicsor megmondaná nekem, ha tudná, de a kutyák keveset beszélnek. Eccer faggattam, no, Vicsor, figyeljél ide, szerinted él az én Mutim? - és a Vicsor nézett a nedves szemivel, nem bólogatott, de sírt, bisztosan hallotta Ópapától vagy Róza nánótól az igazat, asszem, nem volt szíve bólintani. Érdeklődtem nála Fátiról is, ugyanaz, nedves szem, zavart csönd, ő legalább nem hazudik. Dánke Vicsor. Hogyha nagy leszek, ki fogom deríteni, mi történt az én édes szüleimmel, és ha tyerekeket szülök, márpedig fogok szülni, szülök ötöt-hatot, három fiút, az ziher, és kettő vagy három jányt is, de sose fogok nekik hazudozni. Mer a hazug embert könyepp, mint a sánta kutyát. És mer a biszonytalanság sokkal roszabb, mint a rosz, amit megmondanak. Egész tyerekkorom ebben a sokkal roszabban telt énnekem.

Amikor először láttam Ópapáék házát, sokkal jobban teccett, mint ahonnat mi tyüttünk, náluk olyan rendes volt minden, majnem minden. Ez meg itten takaros, ahogyan Muti mondta nekem. A takarosra sokáig azt hittem, takarékos, mer az Ópapa veri a fogához a garast, Róza nánó még nála is jobban. De igaz, takaros volt a hosszú tornácos ház, amelyet minden tavasszal átmeszeltek sápadt tisztábbnak látszottak, mint másutt, a meszesgödör és a góré szabályos négyzet alakú, Ópapa mindent kiszámított és megtervezett, a földbe ásott kellerben pontosan két centiméterre egymástól sorakoznak az aluttejes köcsögök, a polcon a kapusztalevélbe csavart túróbucnik, hátrább a szódásüvegek, a befőttek, legmesszebb a boroshordók, nagyság szerint. Söprűnyélen lógnak összeszáradt kolbászok és oldalasak. Kis egérkék laknak abban a kellerben, Ópapa üldözi őket csapdával és méreggel. Sírtam, könyörögtem, ne bántsa őket, borzasztó, amikor a csapdában vergődnek, Ópapa nem hallgatott rám, búta vagy te, az egér a pincében, az pünkt mint a hajszál benne a levesben! - söprűvel csapkodta őket, ha átfutottak a meztelen villanykörte fényében. Én nekik drukkoltam, az egérkéknek, és hiába parancsolt rám Ópapa, sose jelentem, ha meglátok egy egért. Inkább igyekezem barátságot kötni velük, ez viszont sokáig nem sikerült, mert ahhoz szoktak, hogy az emberek ütik őket, fogózzák, mérgezik, és szerintük én is ember voltam, tehát töllem is félni kelletett, hiába matyaráztam nekijük, hogy én más vagyok, hiába mondtam kedveseket, hogy kum her, libling, meg édes pici egérke, ne fussál, kapsz töllem hamit, csak rettegtek, nem bújtak elő. Nehéz volt, mert ha kitettem nekijük egy kis tejcsit az egyik kupakban, Ópapa rögtön észrevette, és lett kapsz. Titokban kelletett szeretnem őket, és ellopkodni a spek kockákat a fogókból, úgy nézhetett ki az egérkéknek, mint hogyha én megenném előlük, pedig épp az, hogy nem, hát megettem, vagy Hekinek adtam, de amiatt, nehogy az egérkék odacsábúljanak a szagra a fogókhoz, ők nem tudják, hogy ha harapdálni kezdik a spek kockákat, mingyá lecsap rájuk az éles drót.

Máli néni néha sír-rí, azért nyugtalan, mert a testvére is benne van a világháborúban, nehogy baja essék, Ópapa szerint viszont mek fokjuk nyerni esztet, a monarhia a győsztesek köszt lesz, és asz jó lesz. Igen, de énnekem is jó lesz? - kérdeztem tölle, aszonta, egész matyarországnak jó lesz. Hozzáfűzte matyarázólag, hogy matyarország benne van abban a monarhiában Róza nánó meg azt, hogy nekem már most is jó, becsüljöm meg magamat. Becsülöm, becsülöm, de énnekem nem jó, hogy Muti eltűnve, Fáti meg attól félek gestorbn, és senki nem akar beszélni róluk. Róza nánó azt akarja, hogy hagyjak neki békit, ha kérdezem, Ópapa meg: kérdesszed te Grószmuti! - és fújtat mérgesen. Máli néni se sokkal jobb, de annyit azér kivettem a szavából, hogy Muti elutazott, vagyis hogy ő nem gestorbn. Hogy mér nem tyün ide hozzám akkor, arra senki nem ad választ. Főleg akkor kék megbecsülnöm magam, ha munka van, mert már elég nagy vagyok ahhoz, hogy ne lógassam a lábam, nem lógatom, öt múltam, és vigyázok a libákra, ha olyan az idő, hogy ki lehet őket hajtani a völgybe, és ha nem akkor is adok nekik enni, tömni kéne beléjük a magot, de azt nem tudom csinálni, nem fogom elég erősen a nyakukat, elszabadulnak, dühösen sziszegnek és bökdösnek is a csőrükkel, félek töllük, Róza nánó kinevet, és hogy nem veszi semmi hasznomat, pedig becsülöm magam, és csinálom, amit mond. Kenyértésztát is gyúrtam már, ágaskodva a sámliról, szerintem jó lett, de Róza nánó félretette, hogy bepiszkoltam. Azért megsütötte a végin, én kaptam. Első kenyerem, gondoltam, melegen ettem, vittem belölle az egérkéknek is, Ópapa rájött, kikaptam. Ha rosszat csinálok, nagy cula vagyok, ha Fátiról-Mutiról kérdezem, akkor még túl kicsi ehhez. Mihez? Nem mongyák.

Többször elgondoltam, neki kéne indulnom, és próbálni eltalálni haza. A lakásunk, vagyis Fáti szerint villa, ahol voltunk, az ottan van, de Fáti és Muti valahol másutt. Esz tut mír vé. Mi soha nem is beszéltünk svábul, hanem csak matyarul, pedig Fáti tudott beszélni svábul, néha Mutinak is svábul mondta, hogy én ne értsem, na, evvel ma már nem tolhatna ki velem, mer én is értem a svábot. Muti is beszélt svábul, de nem szeretett, rászólt Fatira, hogy matyarul kell, mer ez itten matyarország. Monarhiáról akkor még nem volt szó. A sváb hamikat Muti is szerette, főleg az a gombóc, amit Róza nánó főz káposztával, olyan igazi jó svábosan, ahogy Fáti mondta. Még annál is jobban azt az erdbrótot, amit Ópapa az erdőről hoz, ha talál, sokszor jár utána félnapokig, Ópapa legalább úgy odáig van érte, mint Fáti, Muti szarvasgombának hívta, hát nem tudom, Máli néni korálgombának nevezte, de néha földi kenyérnek, az mongyuk ugyanaz, mint az erdbrót, tölle tudom, hogy ott kell keresni, ahol a vadmalacok túrnak, mer azok is imádják. Nekem csak picit adtak, mindegy, nem ízlett, vagy nem emlékszem, jobb szerettem volna, ha eldöntik, hogy most akkor kenyér vagy gomba vagy mi a frász.

Egyre nehezebb, hogy lássam, amit pedig láttam sokszor, a lakásunknak a belsejét például. Fáti a fotőjban üldögélt, három fotőj volt nekünk ottan, de az egyikben eltörtek a féderek, és a srófok is majnem egészen kityüttek alul, arra nem ültünk, ha pedig vendégség, akkor Muti foglalta el, ő tudott úgy csüccsenni, hogy csak a sarkára, de én tuttam, éresztem, hogy eccer össze fog rogyni az a fotőj, pont amikor csak én egyedül vagyok odahaza, és télleg, nagy-nagy robaj, beszaladtam, oldalára hullott, egyik lába kiesett neki, el nem tuttam képzelni, hogy mért éppen akkor, amikor senki se ült rája, elébb Muti tyütt haza, utána Fáti, borzasztó volt, hogy egyik se hitt nekem, pedig én ott se voltam, csak a robajra szaladtam be a szekrényből, mert az viszont igaz hogy a szekrényben üldögéltem, Muti ruhái alatt, Muti bársonykalapjában, amit szintén nem szabad. Meg is mondtam nekik, hogy a szekrényből futottam elő, amért bocsánat, viszont a fotőjhöz semmi közöm. Muti az orromat nyomogatta, aki hazudik, annak puha, hú, de puha a nózid, Vuca, hú, de puha, hú, de puha, valljad be szépen, ugráltál a fotöjön, vagy micsoda?! - hiába matyaráztam újra, hogy a fotőjnek a környékin se jártam, viszont beültem a szekrénybe, és a kalapdobozokat nyitogattam, azér meg lehet büntetni igasságosan. Az orrom télleg nagyon puha volt sajnos. Fáti szentségelt, már megint mit csinált ez a büdös kölök? - neki is teljességgel fölöslegesen matyaráztam, hogy ártatlan vagyok. Tyütt ő is avval, hogy a hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát, addigra már toporzékoltam, rémes, ha az ember nem tudja bebiszonyítani az igazát, ha nem hisznek neki, pusztán azért, mert még csak öt múltam, és aki nagyobb az fixre veszi, csak az lehet, amit ő képzel, punktum. Muti mondta ezt a punktumot, de olyan élesen, hogy az ember éreszte, belédöf egy kés, muszáj volt toporzékolni, muszáj volt sírni, muszáj volt a földre dobni magamat és rúgkapálni, ha az embernek a szülői sem hisznek, akkor kicsoda? - márpedig őnekik beszélhettem én, majnem gánc egál.

Pedig ma már másképp látom, mostan öt múltam, és boldog lennék, ha Fáti-Muti nem hinne nekem, kezdve ott, hogy Ópapa és Róza nánó se hisz, sőt ők még annyira se, csak énnekem az nem fáj úgy, mert nem a szülőim, grószeltern az mégis különbség, plusz öregek nagyon. Nem bánnám, semmit se bánnék, ha volna egy kis reménység, hogy nem marad így örökre, nem ilyen lesz az én életem, történik egy olyan wunder, és Fátit visszakapnám, Mutit is visszakapnám, legalább egyiket, hogyha választhatok, akkor Fátit, de majnem mindegy, s megint az volna, mint régen, ahogy a többi tyereknek, nem járja, hogy éngemet itthagytak a szülőim, se szó, se beszéd, azt se tudom, mért, ha sejtem, hogy itthagynak, sokkal jobban viselkedek nekik, csinálom, amire kérnek, sose hisztizek, mindig, de majnem mindig az igazat mondom, és egyáltalán, iparkodok jónak lenni, akkor talán ragaszkodnak hozzám.

Tuttam, éresztem, hogy már késő, mivel én ferwájsztesz kindl vagyok, nem bírom visszacsinálni, pedig lennék zer-zer-zer gút Róza nánónak és Ópapának is, ha attól… ha akkor… de inkább nem is gondolok erre, s ha tyün a fejembe, hogy bite-bite-bite! - inkább elhessegetem. Pedig nekem sírni kék, amikor azt nézem, hogyan lesz már énvelem, asszem bisztos vagyok abban, hogy mi lesz, az lesz, hogy itten kék felnőnöm ebben a faluban, ha betőtöm a hatot, kűdenek uskolába, ahová a többi tyereket szülői kűdik, éngem meg nagyszülőim, ez van, reggel majd én etetem a háznál az összes állatokat, délután segítek Róza nánónak, én fogom csinálni a nagymosást, amit Róza nánó már nem bír, mert öreg, most Máli nénit hívják, akinek fizetnek, nekem persze nem, mer én úgyse tehetek mást, a végin kapok egy férjet, lesznek tyerekeink, akkor a férj dóga ferdínen, az asszonyé hauzhálten, és tyerekek, és ételek, és templombamenés. A végin fogja magát a szülő, és eltűnik, előbb az egyik, asztán a másik, de addigra rendes esetben a tyerek már jól föl van nőve, és a saját tyerekeivel elfoglalva. Ez lesz? Ez. De igyekezni fogok, hogy sokára tűnjek el, nem úgy, mint az én Fátim-Mutim, mert így nagyon csúnya az egész.

Azt szerettem a legjobban, amikor Fáti bőre kicsit szúrós volt, olyan borostás, és a szivarjának a szaga tyütt a szájából, és nézni is, amikor szíja, meg a füstkarikákat, mondtam neki, ha felnövök, én is szívom a szivarokat, de kiderült, hogy asszonynak, jánynak, nőnek, nem való, mi legföllebb cigarettot szíhatunk, Róza nánó szerint az is pfúj, s piszkolja a fehér függönyt. De emlékszem én, Muti milyen finoman tutta fogni a cigarettot a hosszú ujjai közt, beledugta abba a barna szopókába vagy szipókába, annak csak a legvégit dugta a szájába, és ha csücsörített, pont olyan alakú füstök tyűttek ki onnat, mint az ő pirosítózott ajka. Akkor még család voltunk, és én Vica voltam, csak Róza nánó akasztotta rám a Vucát, amit különben utálok, amiatt Vucázik éngemet, mer van sok szó, amit én kicsit rosszul tanulok meg, legsokabbszor úgy, hogy úval jegyzem meg, pedig óval van, kinevetnek. Ha Vucának hívnak, úgy teszek, mintha nem hallanám, de néha kapok egy flemmet, és akkor muszáj. Néha hisztizek, de úgyse törődnek velem, Vucáznak, fertig. Ópapa pipázik, azt is a verandán, odabé Róza nánó nem engedi, kimegyek vele, szeretem a szagát, nem olyan jó, mint a szivarnak, kicsit kaparja a torkot, de meleg és bodoros. Hogy mi volt az én Fátim, nem hajlandóak megmondani nekem, Ópapa azt felelte: küpec, de mi az a küpec, nem matyarázza meg, csak vonogatja vállát, s küld Róza nánóhoz. Minek, úgyse beszél ő sem. Küpec, az mi? - kérdeztem Máli nénit, fogalma sincsen. Vagy nem akarja elárulni. Küpec, küpec. Ha a szabó szab, akkor a küpec bisztosan küp. Viszont a kovács az meg kovácsol… tehát az küpácsol? Ábe wusz… furán hangzik. Nehéz elképzelnem, hogy Fáti küpött, vagy küpácsolt, Muti meg közben hauzhálten.

Muti úgy tűnt el a lakásunkból, hogy el se búcsúzott. Akkor a folyó már hetek óta kövéredett minálunk, folyton erről beszélt mindenki, tyün az ár, tyün az ár, féltem, Fáti fölolvasta a kurírból, az alsóvárosban kikőtöztetik a családokat, tuttam, éresztem, hogy mi is bajba leszünk, montam Fátinak, aszonta, mi magasan vagyunk. Azt álmondtam, hogy hiába vagyunk magasan, körbe-körbe valahogyan felénk lejt a föld, és minden víz hozzánk folyik, a szobában úszkálnak a bútorok, lassan az egész ház elindul levele, ahogyan egy hajó a tengeren, amikor még kicsibb voltam, Ópapáék elvittek nyaralni Abbáziába, ott láttam a tengert, hajókáztunk is rajta, de az álmomban a ház úgy dobálózta magát, mint a szekér a köves hegyi lejtőn, düledeztek a falak, jaj, a tető lezuhan! - fölébredtem, kerestem Mutit, de már nem volt meg, azon az éjszakán ment el, vitte a ruháiból a szebbeket, a kalapdobozokat, a mosdóállványa melletti polcról az összes kis üvegecskét meg a lapos izéket, tégajokat, amiből szokta kenni magát, nem esett jól utána a puszi, mer olyan zsíros volt, de most már jólesne, csak késő bánat, epgondolat. Fáti nem akart válaszolni, hogy Muti hova lett, haggyá békén! - ezt ismételgette, ami annyit tesz, hogy a tyerek ne tudja. Pont ugyanaz, mint Ópánál a lász mih lóz! Bánják is, hogy esz tut mír vé.

Amikor natyon-natyon elegem van, kiszököm Hekihez, őhozzá oda lehet bújni, a bundája olyan meleg, és olyan cirógatós, hogy lassan-lassan megnyugszom, nem haragszik, ha sírok, néz rám, a nagy, nedves szemivel, amit csak akkor látok, ha félrehúzom a csimbókokat, bámul, ugyanolyan bús, mint én, talán nekije is eltűntek a szülői, és nekije se mondják meg az igazat, néha beszélgetünk is, értve ez alatt, hogy mesélem a dolgokat, bisztos, hogy van, amit ért, sokszor válaszol is, pici nyögésekkel, legsokszorabb pedig sóhajtásokkal, ölelgetem, csókulgatom, édes drága Hekikém, csak te vagy nekem igazán, mi lenne vélem nélküled? Bólingat, érti, tudja. Egyetlen vigaszom ő. Meg persze - de ez már titok. Csak Hekinek mondtam el, Heki, ez titok, dánke, de ő tud hallgatni. Ugatni is nagyon tud, ha valaki közel tyün a kerítéshez, fölugrik, rohan, míg engedi a lánc, és vu-vu-vu-vu-vúúú! - a kutyák csak a mesékben vaúznak, az igazi kutya vúúúzik, legalábbis a Heki, meg Máli néni Vicsorja, jó, Vicsor néha vííízik is, de aztat nem halljuk tölle soha, hogy vaú. Hekinek se mondtam el rögtön, csak amikor már az első ijettségen túlvoltam. Nem szabad, hogy lebukjunk, mer akkor jaj nekünk. Tartom a szám, kész. Nehéz így, napjába legalább háromszor kell valamit kitalálnom, hogy mért muszáj kimennem az udvarra, s ott lepzselni, amíg senki nem figyel rám, akkor zsupsz, hátra a létrához, föl a dáhbódnra, addigra persze a zsebembe kell legyen, amit vinni akarok… na, most majnem… csüss.

Ha uskolába kűdenek, megtanulok írni-olvasni, meg számolni, de az nem olyan nehéz, már kicsit tudok is, ájnsz, cwáj, dráj, fünf… áht, nájn, cén. Elf, zvölf. Fertig. De ha tudok írni, akkor szerzek kupertát és papírost, írók levélt Fátinak-Mutinak, és valahogy csak megkapják. Majd Isten és Hánzi postás segedelmivel. Lehet hogy Hánzi postás ebben többet ér. Wusz isz gesén, hogy az apástoli királyunktól se hoz semmit, pedig bisztosra ígérte. Megírom Fátinak, hogy ez nem igasság. Én nem bánom, ha küp, ha nem küp, csak tyüjjön vissza hozzám. Kum curük, Fáti, kum curük Mutilájn. Eh… nem kőne kuperta, ha… de vagy nem akarnak, vagy nem bírnak. Vagy mind a kettő. Ále bájde. Hiába minden, én ferwájsztesz kindl vagyok. Matyarul: hárfa. Hárfatyerek. És tuttam, éresztem, hogy biztos már mindigre hárfa maradok. Sírni kell tölle. Mikor tyütt a Szánkt Klausz, eltettem két kis gyertyát, és ha nagyon odavagyok, akkor gyertyázok egy picit, pedig ferbótn, nehogy fölgyútsam a házat, de nem gyútom, mert a Heki hüttéjébe bújok el, ottan gyertyázok, Heki is szereti, nézi, oldalra dűtött fejjel, és olyan a pillantása, mintha ő is sírna velem, vagy azért, mert én hárfa vagyok, vagy azért, mert ő is hárfa már. Imátkoszok is, de nem a rendeset, hanem ahogy tyün a számra, énIstenem, jóIstenem, mommeg nekem, bite, milesz velem, dánke, ámen.

Először a kellerben akartam tartani, de oda túl sokszorra szalad le Róza nánó vagy kűdi Ópapát, hamar észrevennék, azér vittem föl a dáhbódnra, ott annyi sok a cókmók, hogy könnyebb elrejteni valamit, és találtam egy kalickát, papagájt tartottak benne, még én is emlékszem arra a madárra, sárga volt, meg ződ, meg picit kék, mikor tyüttünk látogatóba Fátival-Mutival, nagyon elcsudálkoztam, addig nem mondta senki, hogy a madarak beszélnek, Stefinek hívták a papagájt, s avval kezdte, hogy Stefi vagyok, pont úgy peszélt, mint Ópapa, és rengeteg sokat káromkodott svábul, amit akkor én még nem értettem, de volt benne tájfel meg donnerwetter, az biztos. Tyüttünk eccer, kérdem, hun a Stefi, Ópapa hímez-hámoz, Róza nánóhoz irányít, az meg átkarol, hogy érzem a leheletét, elszállott a Stefi madár. Hova szállott? És mikor száll vissza? - eszembe se jutott az, hogy soha már, még olyan pici voltam én, nem tuttam olyasmit, hogy soha. Pindur üvegecske volt beakasztva a kalitkának a drótjába, abból ivott a Stefi madár, és egy nagyobb, abból ropogtatta a magocskákat. Ha meg akarta vizsgálni az embert, akkor fejecskéjét előbb az egyik oldalra fordította, azután meg a másik oldalra fordította, úgy volt neki a kicsi kerek szeme, hogy ezt kelletett csinálnia, hogy lásson. Hekinek sem könnyítette meg a látást a Teremtő, teljesen betakarja a hosszú szőre, ajánlottam Róza nánónak, vágjuk le ollóval, de ő kinevetett, egyedül meg nem mertem, kés, villa olló, tyerek kezibe nem való. A hárfatyerekkel pláne szigorúak, ha rosszat tesz, megverik, attól félve, hogy elkanászodik, mert nincsen neki szigorú Fátija, aki ráncba szedné. Ezt nem értem, mért ráncba, mikor az az öregeknek van. Érdekes, a Stefi madárnak is volt ránca, pedig Róza nánó szerint három éves se lett, mikor elszállt, kicsibben tehát, mint én vagyok mostan. Mégis volt ránca a szeme körül, meg a nyakán, sőt legtöbb a két lábacskáján, azok direkte mintha megöregedtek már volna.

Akkor búsultam, amért elszállt, vártam őtet, de mostan szerencse, hogy maradt a kalickája a dáhbódn végibe, a gerendára rakva, oldalára fektetve, hogy ne érjen a cserepekhez, megtaláltam, koszos volt nagyon, csupa smuc, nem értettem, hogyan került rá madárkaki, nem a Stefié, mer kívül, fölül, talán beröpülnek ide a verebek, pfúj, tisztigattam ronggyal, homokkal, úgy-ahogy rendbe hoztam. Amikor először beletettem az én kis Mauzimat, rettegett, akart szapadulni, futott ide-oda, nekiverődve a drótoknak, nyugtattam, benyúlva simigattam, Mauzika, ne haraguttyál, de be kék zárjalak, és legyél csönbe, bite, mer szorulunk! Ő még nem olyan, mint Heki, még nem érti a szavakat, még nem biztos abban, hogy én nem fogom bántani, mer mindenki más bántaná, talán Heki se kímélné, tudom, mit csinál egy macska az egérrel, de azt nem tudom, nem tudom, mit csinál vele egy kutya. Mauzika szífbajt kapna, ha Hekit meglátná, rohanna, amerre lát, már csak az hiányzik, akkor lebuknánk. Heki nem tyün fel ide, a dáhbódnra ritkán tyün bárki, ez a szerencse, meg az, hogy Mauzika annyira csöpp, az ő futkosása csuszogás csak, két lépésre se hallatszik, de le bisztosan nem.

Ajjaj, most kimondtam Mauzikát, még jó, hogy nincs itt senki, ha valaki van a közelemben, tartom a számat, ezt nagyon erősen elhatároztam, nem akarom elrontani. Miótától Mauzikát lenn a kellerben megtaláltam, nem vagyok olyan egyedül, ketten lettünk, vagy Hekivel hárman, de nem egészen, mivel ők ketten nem ismerhetik egymást, lájder. Ottan feküdött a hasán a keller kellős közepin, azt hittem, dögülve, viszont amikor lehajoltam gyászolni, láttam, rezeg a lába, tehát még él, Mauzi, mi történt teveled? - megérintettem a fehér hasikáját, meleg, tenyeremre gurigattam, s vittem ki, el, nehogy Ópapa karmaiba kerüljünk. Tejjel próbáltam itatni, úgy, hogy a szájamba vettem egy szalmaszált, s csöppenként a szájába, de nem kérte, kicsurgott a szoknyámra, pedig vityászni kell rá nagyon, drága a ruha, sose kapok újat, csak foltosat, más gyerekek után. Beloptam a zugomba, az ágyamba, gondolkoztam, mi legyen, itt nem tarthatom, Róza nánó hamar rájönni a piciny golyóbisokról, amiket kakil, így jutott eszembe a dáhbódn, ahol általába senki nem keresgél. Csak az a baj, hogy odafönn majnem ugyanolyan hideg van, mint a szabadban, nincs üveg a kisablakon, a nap se süt be, hogy adna egy kis meleget. Viszont Mauzika bisztosan szokva van a hideghez, a kellerben sincs melegebb, sőt, Mauzikát hófehér bundája melegíti. Napokba tellett, mire teljesen magához tért, addig főleg csak búbiskált egész nap, semmi kedve nem volt futkorászni, ami pedig az egerek rendes szokása.

Mondogatja Róza nánó, hogy mindjárt itt a Karácsony, vagyis Wujnáhtn, gondolom, lesz nekünk egy olyan jó naty tánenbaum, amit szépen föl fogunk díszíteni, és alá hozza az ajántékot a Szánkt Klausz, illetve a Jesszus Krisztus urunk, eccerre tyünnek ők. Az ajánték az ugyanakkor érkezik, mint a kriszkindl, az a naty tál a sok csokival és sütivel, várom-várom, mit kapok, s azt is eszelgetem ki, hogy mit kapjon Mauzika, mert attól, hogy egérke, őneki is Wujnáhtn a Karácsony, és jár az ajándték meg a kriszkindl, amire Máli néni azt mondja: angyalfia. Nekünk régen Fáti hozatta haza a tánenbaumot, a karácsonyi fát, két férfi becipelte be a nagyszobába, sokáig vacakoltak vele, farigcsálták a szárát, hogy férjen a tartóba, és volt, hogy a plafonig fölért a teteje, alig lehetett rárakni az aranycsúcsot, pedig azt én csinálhattam, Fátikám fölemelt magasra, Mutikám meg ágaskodva nyújtotta, vigyázz, Vica, nehogy leejtsed! - vigyásztam, és rájacsúsztattam a legfelülső ágra. Istenkém, de csuda szépeket kaptam… volt az a háromkerekű bicikli például, volt az a nagy piros labda, volt az a hajasbaba, amék cumizni is tudott, volt az a… volt, volt, volt, punktum.

Mauzika legjobban ropogtatni szeret, ha tudok csórni neki diót vagy mogyorót, és van még furcsaság, kedvence a túró, most már az ujjamról lenyalogatja, meg van teljesen szelídülve. Bisztosan hiányoznak neki a szülei, meg a tesvérkéi, meg az egész további fámílie, sok rokona lehet egy ilyen egérkének, csak most már elszakadt töllük, amióta velem van, azaz a padláson fönn, azóta ugyanolyan ferwájsztesz kindl, mint én, még zúga sincsen, vagy hüttéje, mint Hektornak, csak a kalicka, ami inkább madárnak való, de nincsen jobb, lájder. Ami időm van, vele tőtöm, próbálom tanítani beszélni, nincs kedve, se svábul, se matyarul, még vúzni se akar, arra is próbáltam rávenni, de csak csöndben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja. Máli néninek van egy ürgéje, az bukfencezik, az én Mauzikám igazából az égvilágon semmit nem tud, csak nézni rám, bizakodással, amitől én is teli leszek bizakodással, s várom, hátha jobbra fordul… fordulnak a… minden.

Még nem is tyütt a Wujnáchtn, már kaptam derült égből ajánték: Nasi! Eccer csak ott ült a spórheltnál, kanalazta a kis piros lábasból a hajdinakását, ő maga is olyan volt, mint az a lábas, kicsi, kerek, piros. Nagyon boldogan nyeldekelt, két copfja finoman ugrált a vállán, ahogyan habzsolta a falatokat, a copfok is pirosak voltak, s úgy láttam, még a szeme is piros. Ő a Piroska… és a fal-kas is, gondoltam, kelletett nevetni. Kapok én is? - nyújtottam az ujjam, hogy beledugjam a kásába, Róza nánó rácsapott a gyúrórúddal, svábul hadarta, hogy micsoda viselkedés, inkább mutatkozzam be szépen, mert ez a kisjány a húgocskám. El is feledkeztem róla, hogy mennyire fájt az ütés, az én húgocskám? Télleg? Nem is tuttam én, hogy van nekem olyan! Jaj, de jó!!! - nyakába ugrottam, leesett a lábas, a kanál, meg még az egyik csattja neki, mind leesett a porba, vagyis inkább sárba, ilyenkor télen a konyha alja csupa latyak lesz, behozzuk a vizet a lábunkon az udvarról, és túl agyagos itt a föld, csak lassan issza meg. A kása kiömlött, a kanál piszkos lett, a húgocska pityeregni kezdett, máris kaptam még egyet a kezemre, nagyobbat, mint az előbb, de nem bántam, az én húgocskám? Eddig mér nem montátok? És má mostantól mindig itt lesz? Róza nánó igen haragudott, nem válaszolt, csak éngemet szidott, amért ledobtam a lábast, pocsétába ment a kása, ez is a torkosság miatt, mert nekem folyton a kaján jár az eszem, ami egyébként nem is igaz, illetve csak úgy, hogy folyton azon vagyok, mit csórhatnék Mauzikának, álzó Mauzika kajáján jár az eszem. Most viszont még azon se, hanem csupán nagy örömömbe, hogy kiderült a húgocskám, akiről álmomba se, nem tuttam, nem éresztem, pedig sok mindent megérezek néha-néha. De hogyan lehetséges, ilyen hirtelen? Annak idején Fáti-Muti mér nem szólt róla? Egyáltalán, ők tutták?!

Róza nánó megint jól leszidott, eridjek a csudába a kérdéseimmel, inkább viseljem magamat rendesen, és mutatkozzam be! - de nem várta meg, hogy mondjam a nevem, hanem nagyon lassan beszélve, ahogyan a siketekhez szoktak, szavanként: Nasi, ez itt Vuca, fogjatok szépen kezet, vagy inkább csókoljátok meg egymást! Igen, de Nasi nem mozdult, bámult rám, azután a lábasra, talán sajnálta a kását, így nem fogtunk szépen kezet, és nem is csókoltuk meg egymást szépen, hanem csak én fogtam meg a kezét, és én csókoltam meg a piros orcáját nekije. Szeme még kerekebbre nyílt, de nem szólalt meg. Nasi? - kérdeztem, hogy jól értettem-e, erre mocorogni kezdett, Nasi, Nasi! - saját magára mutogatott. Olyan furcsán húzta az a-t, Naaasi, de nem foglalkoztam én avval, annyira de annyira akartam tesvért! Mikor Fátim-Mutim elment töllem, tuttam, éresztem, hogy sose lesz, és most meg voltam bolondulva, hogy derült égből villámcsapásként, legszívesebben végignyalogattam volna, ahogy Heki kutya szokott éngemet. Rögtön elhatároztam, hogy húgocskámnak megmutatom Mauzikát, amint kicsit nem figyelnek ránk, tesvéreknek nem kell titok egymás közt, addig is ugrándoztam boldogságomba, míg Róza nánó rám parancsolt, hogy nyughassak. Mér kell nyughatni, ha az embernek húgocskája lesz?

Csak asztán kiderült hamar, hogy húgocskám nem érti, amit mondunk, Róza nánót sem érti, hiába beszél neki olyan lassan, svábul se nem érti, matyarul se nem érti, csak találgatja, legokosabb mutogatni nekije. Ópapa, aki később tyütt meg, nagyon utálatos volt, mintha bántaná, hogy húgocskám itt van, már nagyon vártam, hogy valaki megmatyarázza, próbáltam Róza nánónál, kűdött a dolgomra, ne üssem az orrom a nagyok dolgába, érjem be annyival, hogy Nasi a húgocskám lesz ezentúl, itt fog lakni velünk. Arra, hogy eddig mér nem lakott itt velünk, nem felelt, mutatta az ujjával, sipirc, különben kaphatok egy flemmet. Nagy, csontos keze van, a flemmek igen fájnak, megmarad a nyomuk napokig. Próbáltam Ópapánál, fölöslegesen, kérdezzem nagyanyám. Próbáltam Máli néninél, ő még kevesebbet tudott, mint én, tátotta a száját, húgocskád? - még nekem kelletett biszonykodnom, hogy igen, megtyütt, itt lesz már nálunk. Izgultam, mer Ópapa a dáhbódnról hozott le egy kopott kis ágyat, Róza nánó lemosta, a szalmazsákot eltüzelte, csinált egy újat, egyenetlenre sikerült, nem baj, majd Nasi lealussza. De látszott, hogy abba a pirinyó ágyba még a Nasi se fér bele, csecsemőnek való. Rettegtem, hogy amikor fölmásznak a dáhbódnra, megtalálják az én egérkémet, szerencsére nem, úgy látszik, volt annyi esze, hogy csöndbe maradjon.

Róza nánó örökké munkákat adott, nehezeket, aprófát hasgatni, az a legrosszabb, túl nehéz nekem a balta, Ópapa szerint pont az a jó, mer súlyos baltával könnyebb, de alig bírom a fejem fölé emelni, és soká tart, először ki kék hozni a fészerből a fát, babára vágva vannak ott, föltenni egy ilyen babát a tőkére, hogy megálljon egyenesen, asztán fogni a baltát, ráeriszteni a babának a közepire, nem tudom, mire jó ez, mintha meg akarnánk tanítani a baltának, hogy utána hova csapjon, de télleg nem sikerül enélkül, és végül tyün a suhi, ha szerencsénk van, a baba rögtön szétesik kisebb hasábokra, azok lehullanak, és ahogy a tőkéhez verődnek, meg egymáshoz, az olyan, mint valami csilingelés. Nem hasonlít a kolompra, vagy a klinglizésre, mégis csilingelésnek mondom, facsilingelés, ez az egy a jó a hasgatásban. Az viszont a rossz, hogy nincs elég erőm, sokszor elsőre a balta csak beszorul, akkor már avval együtt kell fölemelni, és az nagyon nehéz, sokat lihegek, a kezemet megnyomja a baltanyél, pláne hogy gémberedett is a hidegben. Mi olyan kesztyűt hordunk, aminek nincsenek ujjai, csak a tenyeret melegíti, Róza nánó sváb kesztyűnek mondja, úgy látszik, a sváboknak nem fázós a kezük, de nekem igen.

Este olyan vacsorát kaptunk, hogy a tíz ujjunkat megnyaltuk utána, Máli néni mondja így, Ópapa meg, hogy a tíz ujjunkat és a tíz lábujjunkat, de ő svábul mondja, szóval finger und céen, lényeg, hogy savanyú levessel kesztük, utána tyütt a ludaskása, majd a mejjivel tőtött kapuszta, és a végin a cseresnyés rácsos, egész délután azt sütötte. Szembe űtettek húgocskámmal, hogy ne bizgeráljam, igazuk volt, bizgeráltam volna. Rögtön utána ágyba parancsoltak bennünket, őtet is az én ágyamba, a babaágyat pedig kitették a fészerbe. Gondoltam, most végre elbeszélgetünk. Róza nánó nem engedte, hogy rendesen egymás mellé, hanem fejtől lábtól, és amikor végre kiment, húgocskám valahogy rögtön elaludt, lájder, hiába szólongattam, sőt rázogattam a lábát, nagyon kis pipaszár. Soká forgolódtam, szűkebb lett a hely, viszont jól melegített, hogy nem voltam egyedül. Figyeltem az éjjeli neszeket, mintha hallanám Mauzikám kaparászós futkosását odafönn, de biztos nem, csak úgy képzeltem.

Hamar kiderült nekem, hogy húgocskám azért nem ért éngemet, mert ő se nem matyar, se nem sváb, hanem viszont rutén, kezdtem habozni, megmutassam-e Mauzikámat. Egyáltalán, egész nehezen alakult, csak én akartam őtet, vele, neki, ő inkább félt, ha meglátott, húzódott elfele, se azt nem akarta, hogy beszéljek hozzá, se azt nem akarta, hogy fogjam a kezét, se azt nem akarta, hogy simogassam a piros copfjait neki, így lassan-lassan nőtt énbennem a gyanú. Lehet az, hogy valakinek, aki matyar, vagy jó, egy picikét sváb is, annak a húgocskája, aki hipp-hopp itten terem, rutén? Nem tudom pontosan, mi az a rutén, de az biztos, hogy nem matyar, nem sváb. Máli néni szerint Nasi talán távoli rokon kisjány, és szeretetből nevezik húgocskámnak. Jó, jó, de távoli rokon kisjány nem tyünne hozzánk mindigre! Máli néni erre megint a háborút emlegette, hogy ilyen időkben minden megtörténhet, amikor nem kard, meg puska, becsületesen, hanem orvul a csatatérre öntik a mérges gázt, avval ölik az embereket. Gáz? - nem tudtam, mi az, elmatyarázta, hogy olyan láthatatlan izé, mint a levegő, csak ha beszívod, megmérgez. Jesszusom, és itt is lehet? - befogtam orrom, de megnyugtatott, hogy nincsen, a csatatér belgiumba van, meg gorlicében, meg gallipoliban, szóval messzire. Ide nem tyün? Hogy ne féljek, mi bisztonságban vagyunk.

Csak Mauzikám nem volt bisztonságban, mert Ópapát többször fölkűdte Róza nánó a dáchbódnra, hol a darálóért, hol régi zsákokért, és ő észrevette, hogy rusznibogarak fészkelték be magukat, ki kell irtani, de majd ha enyhül kicsit, még nem enyhül, épp az, hogy egyre jobban vagy, gott záj lúb und dánk. Ezt a gott záj lúb und dánk-ot most tanultam, Ópapa mondogatja, régebben is mondogatta, de nem tuttam mi az, és nem jegyeztem meg. A hálIsten sokkal rövidebb. Most arra mondogatja, hogy Nasi éppségben és egésségben van itten nálunk. Hol lenne, ha eccer húgocskám nekem? De milyen az, hogy én nem tudok vele beszélgetni, és milyen az, hogy ő nem is akar beszélgetni? Mér fut előlem, mér nem akar töllem semmit, mér nem akar velem semmit, mér nem akar éngem. Tudja egyáltalán, hogy nővérkéje vagyok én? És eccer csak rátyüttem, mi lehet, igen, rátyüttem, hirtelen, fejemben villámlásként lett gondolat, hogy ez a Nasi ugyancsak hárfa, hárfagyerek, genau ví ih, mint én. Azért nem mondják, miképp került ide hozzánk. Amint fölszökhettem a dáhbódnra, tövirül-hegyire meséltem Mauzikámnak, hárman lettünk hárfák, vagy ha Hekit beleszámoljuk, mindjárt négyen.

Este pedig, amíg Róza nánó engedte, hogy égjen a lámpa az asztalon, rajzultam Nasinak egy irkába, amit még Fátitól kaptam, lerajzultam magamat, Ópapát, Róza nánót, Fátim-Mutim kézenfogva, meg őtet és éngemet is, úgyanúgy kézenfogva, mutogattam, és így tuttunk végre beszélgetni. Nógatni kelletett sokáig, hogy fogja már a tollat, rajzuljon, ezt se értettem, mintha nem látott volna még kalamárist, vagy nagyon büntették, ha lepacázta az asztalt, de én újságpapírost teregettem ki, szóval ebből nem lehetett baj. Ujjammal mutattam neki, én öt múltam, hát te? Erre mutatja, nyolc. Nem érti, megint böködtem magamra, én öt, plusz egy picike, és te? Megint a nyolcat mutatja, s utánoz, hogy plusz egy picike. De az nem lehet, sokkal kicsibb vagy, eleve a húgocskám vagy, nem érted, amit kérdezek? - én megint az öt plusz, ő megint a nyolc plusz, hm, most akkor… Gondolkoztam, ezek szerint… rátyüttem, nem is mondták, hogy húgocskám, csak hogy sveszter, az lehet nővérem is, én vettem rögtön úgy, mert annyival kisebbnek láttam… de ha meg nyolc plusz, akkor biztos tudna írni! Járni kelletetett nekije uskolába! Firkálgattam én ákombákomokat, ahogyan a felnőttek írnak, tuttam S betűt, csak néha fordítva húzom, csináltam ilyeneket is, meg olyanokat is, nem maradtak a vonalak között, ahogy kellene, gánc egál, asztán a kezébe erőltettem a tollat, lökdöstem, írjál akkor, írjál, tyerünk! - de hosszan kellett erőlködnöm, míg rávettem, odakörmölt valamit, motyogott hozzá, a nevét, először nem értettem, végül mégis, nem Nasi, hanem Nataska, Nasi biztos olyan, mint Vuca, átöleltem, felejtve, hogy nem szereti, húzódott el, jó. Kérleltem mindenképp, írjon még, akkor odabiggyesztett néhány pár más szót, de nem matyarázta, mit, a betűk annyira furcsák voltak, sose láttam ilyeneket, aha, rutén betűk, olyan picurkák, mint ő maga. Lehet hogy az összes ruténok picik, csak én nem tudok róla. Natyon sok mindent nem tudok, mert nem mondják.

Miótátul lett nekem a Sveszterkém, gyorsan tellett az idő, sokkal gyorsabban, mint addig, talán amiatt, mert régebben vártam-vártam, hogy visszatyün Fáti, visszatyün Muti, és talán éppen akkor hagytam ezt végleg abba, amikor ő idekerült. Tanultunk mind a ketten egy-kettő szót, olyat, amit a másik mond, hogy legyen értés, megértés, őneki ment a fejébe gyorsabban a mifajta beszéd, valahogy a matyar szavak jobban, mint a svábok, biztos mer velem volt többet, és lassan-lassan már tudtunk egymásnak mondani dolgokat. Inkább húzni kék belölle, sose csak úgy magától. És persze hárfa, bár ezt matyaráztam el a legnehezebben. De amikor a szüleire kérdezek, azonnal sír, natyon-natyon sír. Lehet hogy ugyanúgy otthagyták, mint éngemet. Talán neki se mondták az igazat. Pedig hazug ember, sánta kutya, und zó wájter. Nem tudom, bízhatom-e benne, annak ellenére, hogy Sveszterem, mer hátha... Még most se mutattam meg neki Mauzikámat, aki pedig egészen nagyra nőtt, és rendbe van az egéssége, és vidám és selymes és aranyos.

Odakünn befehéredett minden, tegnap még csöpögtek a jégcsapok, most megint nőni fognak, van egy, amelyik lelóg az ereszről majnem az ablak aljáig, mint egy tehénnek a lába, olyan vastag a töve, s a vége direkte pata alakú. Hívtam, Sveszterkém, menjünk csak ki, építsünk egy jó nagy snémánn, Róza nánó bisztosan ad nekünk egy répát, az lesz az orra, és a lyukas vödör a fejin a káppe, meg három kerek széndarabka a kabátján a knopf és fertig. Erre se volt mindjárt kedve, a hideg miatt, no de milyen legyen a hó, meleg? Direkte az benne a jó, hogy hideg és porzik és ragad, lehet csinálné snéball, s megdobni vele a másikat, viszont az ablakokra semmiképp sem, ha betöri, kapjuk a flemmet, ahogy kaptam én már eccer az idén. Kaptam sokszor, csak a véletlenül bedobott üveg miatt eccer. Végül kityütt velem, s megépítettük azt a snémann, de inkább azért én építettem, nem is lett olyan nagy, mint akartam, magamba nem tuttam eleget görgetni, mer azt úgy kell. Picit segített, ímmel meg ámmal, az nem látszott rajta, hogy ez mulatság, nem pedig kötelesség, sőt Róza nánó nem örül, ha csinálom, mert összepiszkolom a ruhámat, pedig csak összevizelem, nem, vizesítem, na. A vizelést Máli néni mondja, én pisilésnek vagy pisálásnak tudom, Mutim néha viccelt velem, kérdezte, kell-e pislognom, Ópapa huggyozásnak mondja matyarul, de inkább svábul pisál, Sveszterkém pedig: pí-pí, mintha a csibéket hívogatná. Sokkal többet pisil, mint én, talán mert ő már nyolc meg kicsi.

Vasárnap tyütt velünk a templomba, mindketten ki lettünk őtöztetve nagyon, még fardagályt is kaptunk a kék szoknyánkba, azt a párnácskát, amitől úgy látszott, mintha volna fenekünk. Mise után Róza nánó leűtetett a hokkerlira, kezdte matyarázni, hogy már Nasi az egy natyobb jány, mint én. Közbekottyantottam, hogy a vállamig se ér, Róza nánó rámkiáltott, hogy ő mostan nem a magasságról beszél, ne értetlenkedjek én, elég az hozzá, hogy hamarosan be lesz kűdve az uskolába, csak nem ide a falusiba, hanem a városba, akkor majd csak hétvégin alszik velünk, addig is viszont kell neki tanúni, és töllem ő nem tud aludni. Megint nem bírtam ki, beleszóltam, hiszen alszik az, mint a tej! - és Róza nánó most már dühösködött, hogy mér nem vagyok képes én végighallgatni őtet, mindenesetre Nasi kapja az én ágyamat, ugyanakkor éngem viszont kitesznek a fészerbe, nem a babaágyra, hanem hoznak egy dikót Kriszti tántiéktól, akik távoli rokonok, de gazdagabbak. Fölnőtt fekhelyet kapok, mintha már egész naty volnék. Nem értettem, ábe wusz, mért kell éngemet kitenni, mér nem maradhatok Sveszteremmel, mikor zavartam én őtet, felőlem tanúhat, amennyit akar. Fájt natyon, hogy kitesznek, hideg is a fészer, fázódni kell majd. Róza nánó valahogy belelátott a fejembe, mer mondta rögtön, Ópapa dobkályhát tesz oda, s befűt rendesen, hagynak tüzelőt, rakhatok rá, ha éjjel kihűl a fészer. Elállt a szavam tölle, mer sose engedték, hogy én rakjak a tűzre, pedig ha valamit, azt natyon szeretek. Addig ülök a spórhelt előtt, amíg el nem kűdenek onnat, és még inkább imádom a máriaüveges kályhát, ami odahaza volt nálunk, itten cserépkályha van, csak akkor lehet bámulni a tüzet, ha nyitva a nagyajtó, de Ópapa majnem mindig becsukja, nehogy túl hamar leégjen, spórolni kék nagyon, csak a kisajtó marad résre, mögötte sötétség, füst. Az is eszembe jutott, hogy talán a fészerbe letyühet Mauzikám, talán el tudom dugni, persze kalicka nélkül.

És így is lett. Télleg rakhattam a tűzre, s már az este leloptam Mauzikámat rongyba bugyulálva, ott aludt velem, a pokróc alá vettem. Dűtötte a hátát a hasamhoz, csiklandott a szőre. Legszívesebben hanyattán feküdik, keze-lába széttárva, tisztára mint egy kis mackó, amilyen a mesekalendáriumban van lerajzolva. Csak most az lett a kérdés, napközbére hol tartsam az egérkém, vissza a dáhbódnra nem akartam tenni, ha megszokja a lenti meleget, bisztosan kap egy gripét odafönn a hidegben, viszont a kalickát nem hozhatom le. És ha kikódorog az udvarba? És ha Ópapa szembetyün neki? És ha betéved a konyhába a jó szagok miatt, Róza nánó még rosszabb tud lenni, mint Ópapa, de Ópapát fogja hívni, szóval nem eccerű. Kellene valami skatula, amibe jól beleférne, olyan, amin nem rágja magát keresztül, honnat vegyek ilyet? - addig is becsúsztattam a szalmazsákba, megkértem szépen, hogy ne bujjon elő, ne zörögjön, ne moszgolódjon, hanem nyugton legyen, amíg visszatyüvök a früstükből. Nem tuttam, mennyire hallgat rám. Imátkosztam, baj ne legyen. Kis szelet sűtt szalonnát kaptam früstükre, a haját zsebre raktam Mauzikámnak, Sveszterkémnek nem ízlett, csak nyammogta, elkértem tölle a maradékot, azt is megkapja az egér, Mauzikám boldog volt velük, ha elégedett, hunyorgat a pici szemével és fújdogál a pici szájával, natyon-natyon édes. Mikor jóllakott, nem mertem hagyni egyedül, bedugtam a kötényem zsebibe, rá a mántlt, az elég vastag, nem látszik, ha Mauzikám fészkelődik, a kertbe mentem, ugrándoztam a hóban, picit kivettem az egerem, mutattam neki a snémánn.

Én annyira de annyira szeretem a havat, még azt is, ha lapátolni kék, pedig a nagylapát nehéz, a kislapáttal pedig nem haladós, beledugom a hóba a tenyerem, morzsolgatom a szemcséket, míg vízzé válnak, ez nem olyan víz, mint amit a kútból húzunk, bársonyosabb, néha simigatom, míg elkékülnek az ujjaim, míg rám nem szól Ópapa vagy Róza nánó, ők ezt nem értik. Kikékült az ég, eloszlódtak a felhők, a nap a fényes sugaraival ugyanúgy simigatta a hópaplant, mint én, de tölle csillámos lett a fehérség, mintha hajszálvékony harmatlepedő került volna rá, álomszép, wundersőn. Mauzikámnak is teccett, de épp akkor tyütt oda Sveszterkém, nézte az egeret a tenyeremben, csak a kerek szemivel kérdezte, hogy ez meg mi. Odamutattam neki. Láttam, nem fél tölle, mer van olyan, aki, Máli néni sikítozik, ha egért lát, pocoknak hívja őket, az én Sveszterkém kíváncsian bámulta Mauzikámat, bíztattam, simigassa, de azt nem. Mauzikám mackófekvésbe fordult, hunyorgatta a szemecskéjét, és fújdogált, matyaráztam, így jelzi, hogy jól érzi magát, élvezi ezt a csudálatos napsütést a télben, Sveszterkém közelébb hajolt, csak nézte, nézte, én meg boldog voltam, hogy a kettő, akit szeretek, most ösmerkedik, odafüttyintettem Hektort is, ő se maradjon ki ebből, vidáman ugrándozott, mellső lábával rám, ő így mondja, hogy szeret, s a nyelvivel, félretartottam Mauzikám, nem tuttam, Heki mit szól hozzája, de nem izgatta a kutyát az egér.

Mi asz? - kérdezte Sveszterkém, nem értettem, mutatta az egeret, Mauzikám még szaporábban fújkált, ennyire azért nem szokott, a szabad levegő, gondoltam, s akkor éreztem, mozdulna, lazábban szorítottam, az oldalára fordult, fejét leejtette a hüvelykemre, abbahagyta a hunyorgatást meg a fújdogálást, télleg, wusz isz gesén? - ujjammal megböktem a hasát, semmi, és hirtelen megláttam, hogy a kerek szeméből valahogyan kiszaladt a fény, mi van veled, drága Mauzikám, rázogattam, Jesszusom, térjél magadhoz, jaj, Mauzikám, ne, ne csináld ezt, éppen ma, ezen a szép napon, jaj, jajjaj! - sírtam, Sveszterkém kérdezte: meghált? - nem akartam ezt hallani, nem bírtam, odábbfutottam, lehelgettem, nyomkodtam, Mauzikám, bite, tyerünk, bite-bite-bite! - de közbe tuttam, éresztem, minden hiába, megint elment töllem valaki. Addigra Sveszterkém odahívta Róza nánót, aki natyon kiabált rám, dobjam el, de rögtön, nem, aszt nem! - elszaladtam, ki a kapun, pedig nem szabad aszt se, rohantam, hátha nem érnek utól, de nem volt olyan szerencsém, Róza nánó Ópapát kűdte utánam, meg is fogott, kitépte a kezemből a pici testet, messzire hajintotta, visszaráncigált, hiába bőgtem, toporzékoltam, és eszt se értette meg senki, és büntetést kaptam, amért haszudtam, és amikor később Sveszterkémnek szemére hánytam, hogy mért fújt be, ő is sánta kutyázott, hamar megtanulta, elmehetnének a jó büdös francba mind.

Gondolkodtam.

Eccer vót, hol nem vót, egy kisjány, aki néha beszédbe elegyedett Istennel, attól megkönnyebbedett a lelke. Amég kicsi vót, nem szólott hozzá, csak várta mindég, hogy Ő mondjon valamit. Nagyobbacska lett légyen, már vette magának a bátorságot, s imákba beleszővé kéréseit és kérdéseit. Várta a választ. Isten nem olyan könnyű eset, ritkán ád jelet. Vagyis szinte soha, mert néki nem vagyunk annyira fontosak. Hangyák vagyunk idelenn a fődön, születünk, futkosunk, meghalunk. Nem köll néki törődnie vélünk.

Én vótam az a kisjány, de most már fölnőttem, és Örzse megsúgta az oratóriumban, hogy szerinte nincsen Isten. Mögsúgom neköd, Évikém, löhet hogy Ő odafönn nem is létözik! - így súgta a fülembe, mert Örzse Szögedéből jött ide. Sokszor csúfulják az őzése miatt, pedig nem tehet róla, neköm nagyon is teccik, néha szándékosan utánzom. Néha akaratlanul is. Van, dühbe gurul, ha csúfulják, de sohsem haragszik, vagyis hamar megbocsátja. Ugyanabban a kamarában vagyunk, pöttöm lyuk, a nyolc fekhely U alakban, itt úgy hívják, hencser. Azokon hencsergünk, mikor nincsen dolog. De dolog van doszt, a tartásért cserébe kihasználják az időnket. Kegyelemkenyéren vagyunk, jobb, ha nem ugrálunk, mert egyből kihajítanak. Zsuzsit azért hajították ki, mert leejtett egy tálat. Leejtette, halak vótak azon a tálon, és olyan szerencsétlenül alakult, hogy a Méltósága ölibe röpült az egyik. A Méltósága nagyon finnyás egy asszonyság, félni kell tőle mindenkinek. A Méltóságos viszont inkább csöndes, papucsférjnek mondják, nem tudom, de szelíd, galambősz férfi, pedig még nem is öreg. A Méltósága, látva, mi történt, csak annyit szólt: Ni, egy repülő hal! - és nevetett. Erre Zsuzsi is nevetett, miközben kapdoválta föl a halakat a szőnyegről, rakosgatta vissza a tálra, gyorsan a méltósága öliből is kimarkolta, s azt is odahelyezte, majd főhajtva kínálta a tálat a soron következő vendégnek, pont az Esperes úrnak. Erre már rákiabáltak, mit képzel, ami a fődre hullott, azt megegyék? - kizavarták, és még aznap este mögkapta az útilapút szegény Zsuzsi. Nem hallottunk felölle többet.

Mikor idekerültem, boldog vótam, hálás a Méltóságoséknak, hogy éngem választottak vala sok-sok jány közül. Éngemet az Esperes úr ajánlott, amit aztán sokszor köszöntem néki, apolgattam a kezit, húsos ujjai vannak, és egy gyűrű egészen rá van szorulva, mélyen bevág, aligha tudja azt lehúzni onnat este, ha neköm gyűrűm vóna, abban is aludnék. csak a heti feredésnél húznám le, vigyázva, nehogy úgy járjak, mint Örzse a láncával, mit a bakájától kapott a búcsúban, mink a nagy közös feredőteremben tisztálkodunk, ami a lóistállóval határos, behallatszik a lovak mocorgása, patát váltanak, döbb, döbb, nem szeretnek ott állongani naphosszat, azt szeretik, ha kiviszik őket a völgybe mögdógoztatni. Örzse a rácsos ablak párkányára rakta a láncát, amin lógott a pici amulett a szívbe talált nyílvesszővel, és amég mosdottunk a nagy tekenőben, a lánc valahogy lecsúszott onnat, sose találtuk mög, pedig éjszaka is keresgéltük gyertyacsonk fényinél, és Örzse vörösre sírta a szemit, pedig az a bakája már nincsen is mög néki, de akkor is, mert örök emlék, azt mondja. Örzsét én mindég nagyon meg tudtam érteni, őnéki sincsenek szülei, sőt nagyszülei sincsenek, akik nekem vannak, csak most már egy másik országban, Éngem is sokat csúfultak az iskolában, amér összevissza beszéltem eleinte, értve ez alatt, hogy svábot kavartam bele, ahogy a Nagyszüleimtől hallottam, leginkább azon nevettek, hogy matyar vagyok, sokat köllött erőlködnöm, hogy leszokjam ezekről, de mái napig is megesik, hogy azt mondom: tyün, meg: kume glájh! Örzse nem bánja, ha csúfulják, elintézi avval: Szögedében így gyön szájra, kész.

Néki a studium nincsen ínyére, fogadok, ha a Méltósága engedné, egyáltalán nem tanulna semmit. Úgyis a söprő végin rohadunk mög, édöseim! - hajtogatja. Hát, én nem akarok a seprő végin mögrohadni, inkább azt vallom, tanulj, tinó, ökör lesz belülled! - ami az Esperes úr szavajárása. Pedig igen szigorúan veszi a Méltósága a tanulást, a hiányzó pro primo bé lesz zárva a nyári konyha melletti sufniba, pro secundo kukoricára lesz térdepöltetve. Én mindent megteszek, hogy panasz rám ne legyen. A Méltósága akkor boldog, ha kardalolást csinálunk, és ő hallgathatja a karosszékben. Szent énekeket tanít nékünk, három vokszba vagyunk osztva, és mindenik mást énekel, Örzse avval a vékony hangjával a Méltósága liblingje, az enyimé majdnem a legmélyebb, de hát ezen már nem változtathatok. Szereti, ha dalolunk népi énekeket is, és akkor eccer nem vót baj, hogy svábul daloltam, amikor rázendítettem: Wenn ich kumm, wenn kumm, wenn ich vida-vida kumm!- tapsikolt, annyira teccett néki. Érdeklődött, tudok-e mást, elénekeltem néki a Tanzer Svábot, örvendezett nagyon. Annyira belemelegedém, hogy a végin kiszaladt a számon egy KisztiHand, bocsánatot kértem. Nem értette, mért, ő persze nem tudott róla, hogy mennyire csúfulnak a többiek, ha svábon kapnak, mikor vettük a kuruc-labanc harcokat, rögtön lelabancoztak, Örzse próbált mögvédeni, kár vót, mert erre őtet leparasztozták, pedig vannak mások is, akik ízesen beszélnek, például a Borcsa, aki bászél, ugye, nagyobb baj, hogy lopkodik, és ha rajta kapjuk, tágra nyílt szemmel úgy tesz, mintha nem értené: Hát én ászittem, hogy áz már náktek nám káll! - és akkor nevetünk, utána nehéz megtépni, amit elcsórt, úgyis visszavettük tőle.

Amikor idejöhettem, igazság szerint még semmit nem tudám. Nálunk a falusi iskolában Schipecz tanító úrnak az vót a fontos, hogy nyugton maradjunk, és ha nem rosszalkodtunk, senkinek nem adott csikót. Schipecz tanítóra sokáig fölnéztem, akár az oltári szentségre, tőle kaptam könyvet először kölcsönbe, rendes könyvet, a fészerben olvasgattam, gyertyacsonkokat site gyűjtöttem egy dózniba, amiben Nagyapám vágott dohánya vót, amég le nem szakadt a fedele, abba nyomtam bele a csonkokat, meggyútogattam a kanócokat, eccerre mindég csak egyet vagy kettőt, csórtam biztonsági gyútót, ha tudtam, ha nem, akkor be köllött lopakodnom a konyhába, s parazsat szerezni a spórheltból, mikor még lehetett. Csodálatos könyvei vótak Schipecz tanító úrnak, de úgy hittem, nem ád, mert igen féltette őket, naponta porolta tollseprővel, és vasárnap lehetett látni, ahogyan egyenként porolgatja az ablakban, óvatosan nyitogatva-csukogatva a lapokat. Ott lakott az iskola mögötti két szobában, a másikban állott Jónás, a csontváz, Schipecz tanító úr nem tudta, hogy Jónás, valamék rakoncátlan deák nevezte el, féltem tőle, sokszor beküldött, hozzak palavesszőt, vagy téntát, amit borosüvegben tartott, abból köllött a kis üvegekbe tölteni, padonkint egy kis üveg vót három deákra. Schipecz tanító úr hívott minket deáknak, sőt kicsi deáknak, mikor jó kedve vót, ha megharagudott, akkor mög ördögfattyának. Eccer tanítás után belopakodtam a polchoz, nézegettem a könyvek gerincét, simigattam és szagolgattam is őket, Schipecz tanító úr kifigyelte, de nem lett mérges, adott egy szelet kalácsot, mondta, ez az ebédje, de már jóllakott. Ilyet se hallottam még, hogy valaki kalácsot ebédezzék, mintha kitalálta vóna a gondolatom: Magamra minek főzőcskézzek?

Az első könyv, amit kaptam tőle, a Szép Magyar Olvasmányok vót, összeállította az ébredő Magyar Ifjúság épülésére Baronits Aurél ny. egy. tan. Ebben történelmi históriákat olvashattam, Simonyi óbesterről, Gábor Áronról, az egri vár hős védőiről, Jurisics Miklósról, Dugovics Tituszról, etcetera, akikről sohsem hallottam még. Lassan, nehezen haladtam, mert olvasni se nagyon tanított a Schipecz tanító úr, beérte avval, ha az imádságos könyvben kijelölt versszakokat declamáltuk néki fennhangon, de azokat nagyjából kívülről tudtuk. A második, amit ideadott, Jókai Mór: A nagyenyedi két fűzfa, eléggé unodalmas, sok olyan szóval, melyet nem tudok, és idegen szókkal is, a latin nem erősségem. A vége megríkatott. A harmadik könyvet én választhattam, a borítója miatt húztam ki, bordó bőrbe kötötték, Schipecz tanító úr azt mondta, lehet hogy ezt még nem fogom érteni, de nem bánta, vihettem. Ez teccett a legeslegjobban. A pórul járt házasságszédelgő, Maureau Pál humoros regénye, franczia eredetiből fordítá Hazaffy Sámuel. Kiadá Erdélyi Károly, Bpest, Sándor-ucca 15. Vót a borító belső felin egy billog is: ifj. Kömíves Ferencz kölcsön könyvtára, alapítva 1910, 1. sorozat 417. szám. Az 1910-nek nagyon örültem, hisz akkor születtem én. Maureau Pál humoros regényében egy olyan világot ismerhetém mög, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Feredő szobák valának például, amikben valahogyan két csapból jött a víz, s az egyikből meleg víz! - úgy képzeltem, egy-egy hordót építettek a falba, az egyiket talán vasból, hogy a cselédek rakhassanak alá tüzet, hogyan másképp lehetne az a víz mindég meleg? Szó vót hotelekről, ahol laknak, de közben alul nagy teremben étkeznek, kávéházakról, ahol csak isznak, pipáznak, szivaroznak, olvassák az újságot, lóvasútról, amin utaznak, olyan, mint nálunk a szekér, de mégis sínen, mint a vasút, medencékről, amikben úsznak, és télen is, mert házban vannak. Páris városát örökre szívembe zártam. Azok a kertek! Azok a ruhák! Azok a kalapok! És folyton jeges puncsot ittak a la romain, fogalmam sincs, milyen lehet, de megkóstolnám. Közbe mög mindég francia szókat szőnek a beszédükbe, adieu Madame, merci Monsieur, bon soir Mademoiselle, et cetera.

Mikor elkerültem onnat, Schipecz tanító úr nekem adta A pórul járt házasságszédelgőt, ha már annyira szeretem. Beleírta: Évikének, szépreményű tanítványomnak, nagy jövőt kívánva: Schipecz Demeter. Kezet csókoltam néki érte, ilyen drága ajándékot még senkitől nem kaptam. Sokszor olvastam újra. Így kezdődik: Ha férfi tönkre jut, az asszony végett esik, ha ellenben asszony vizbe (igen, rövid í-vel nyomtatták) öli magát avagy megmérgezi széngőzzel, az férfi miatt esik. Többször elgondoltam, milyen lehet az a vízbeölés, milyen lehet a széngőzzel a mérgezés, borzongtam, fuldokoltam. Láttam, hogy ahány könyv, annyiféleképpen írják a szavakat, ebben például vajjon a vajon, ugy az úgy, sohsem a sohasem, ez főleg teccett. Kérdeztem a Méltóságát, azt mondta, minálunk nagy az elmaradás, nem úgy, mint a franciáknál, ahol az akadémia megszabja, miként szabályos, és különben is, a magyarok nem arról híresek, hogy betartanák a szabályokat. Na jó, de ez pont egy franczia regény! - mutattam. Erre kis butának nevezett, hiszen nem az eredetit olvasom, hanem Hazaffy Sámuel fordítását. Igen, odáig ez valahogy nem rendeződött el az én fejemben. Heves vágyat éreztem, hogy megtanuljak franciául, nem fűztem hozzá reményt, amikor a latin is ilyen gyatrán megy, a coniugatio és a declinatio mindég összekavarodik nekem, hiába biflázom. A Méltóságának könnyű, ő anyai ágon francia eredetű, amire nagyon büszke, de la Gouttes jány, ezt sokszor elmondja, az atyai ág viszont porosz, a von Tropferek több ízben udvari kamarások vótak különböző német császároknál. Persze valaha nagyon régesrégen.

Tisztességesen beszélni is itt tanultam én, Prókai tanár úrtól, aki híres költő, két verseskönyve is megjelent, Prókai Adolf: Fáklyák. Hazafias versek, és Prókai Adolf: Koszorúk. Versek. De még az ő verseit valamért nem szabad olvasnunk, tiltja a Méltósága. Nagy szerencsém van, hogy bekerülhettem ide, ahol egy ennyire híres költő az egyik tanárom, mint Prókai Adolf, aki nem is a kastélyban lakik, hanem hintón érkezik kedd reggel, és szerda estig marad csak, vendégszobát kap éjszakára. A Méltósága Dolfikámnak hívja, Prókai tanár úrra nálamnál csak ő büszkébb, kérésére néha fölolvasást tart a kastélyban Prókai Adolf tanár úr, nagy vendégséget hívnak hozzá, érdekes, szerkesztő úrnak szólítják akkor, s nem költő úrnak, minékünk Örzsével pedig mosogatni köll a konyhán. Mi ketten vagyunk a legszögényebbek, stipendiumon. A tanítás minden jánynak ingyenes, de a koszt-kvártély a többieknek fizetős. Ha kimehetünk a kastélyból, ami szombat esténkint lehetséges, adnak egy kis költőpénzt is, amit én majdnem mindég visszahozok, a ládámban gyűjtögetem egy harisnyába csomózva. Nem tudom, mire kuporgatom, de nem akarom eltékozolni. Amikor idekerültem, egy rend ruhám se vót, Nagyszüleim haragudtak, hogy ott akarom hagyni őket, hálátlannak neveztek, szememre hányván, nem azért tartottak eddig, hogy most úrijányképzőbe kerüljek, annak hasznát úgyse vehetem soha, maradjak inkább náluk, persze mert köllöttem ingyen cselédnek, lábuk kapcájának, akit zavarászhatnak álló nap. Boldog vótam, amikor az Esperes úr meglátogatta a mi falusi iskolánkat, kihirdetvén, hogy a Méltósága bennlakásos tanintézete a vármenye valamennyi iskolájából fogad tanulókat, de csak a legkiválóbbak legkiválóbbjait, beleértve a magaviseletet és a katekizmusbéli jártasságot is. Azt se tudtam, hogy mi a katekizmus, csodálkoztam, mikor a Bibliából kaptunk kérdéseket, szerencsére én épp olyat, amiről beszélt Plébános urunk a misén. Nagy vót a meglepődés, mikor Schipecz tanító úr közölte, hogy innet én lettem kiválasztva, az Esperes úr pedig beszélni akart Nagyszüleimmel. Ők jóformán végig sem hallgatták, sopánkodtak inkább, kein Geld, kein Geld, hajtogatták, míg az Esperes úr rájuk nem förmedt: Ki kér maguktól pénzt? A kisjány stipendiumon lesz! Csak az a dolguk, hogy örvendezzenek! - az Esperes úr azt nem tudhatta, hogy az én Nagyszüleim örvendezni nem tudnak. Mikor az Esperes úr távozott, próbáltak lebeszélni a Méltósága bennlakásos tanintézetéről, ijesztgettek, milyen sanyarú élet vár ottan reám, pálcával büntetnek, meg bezárással a sötét pincébe, nem válaszoltam, pedig azt köllött volna mondani, folyton vertek, bezártok, mi a különbség?

Vót nálunk néhány hónapig egy távoli rokon jányka, nékem beadták, hogy testvérem, közben pedig nékem nem is rokonom, csak nékijük, a szülei odavesztek a Nagy Háborúban, de ezt nem árulták el, ezt sem árulták el. Nagyszüleim egy darabig kényeztették, mert úgy vót, hogy küldik az örökségét, de szinte semmi pénz nem érkezett, állítólag adósságokat hagytak a szülői, ezért aztán egyik napról a másikra Nataska eltűnt. Tehát szó se volt testvérségről vagy rokonságról, pénz reményiben adták neki az élést-szállást. Sveszterkém ugyanolyan hirtelen tűnt el, mint ahogyan megjelent az életemben. Magyarázatot nem kaptam, azt mondták, elutazott. Slussz-passz. Magyarázat ritkán van, s ha mégis, ritkán hihető. Később azt állították, bennlakásos iskolába ment, közben pedig árvaházba küldték. Sánta kutyák, falkában. Meséltem Örzsének Nasiról, abban maradtunk, hogy akkor se tennénk árvaházba egy szerencsétlen kisjányt, ha mögszakadnánk a munkába, míg Nagyszüleim igen messze vótak a mögszakadástól. Mindenesetre néköm a bennlakásos, az valami ígéret földjének hangzott, mert amiatt tettek éngemet ki a fészerbe, hogy ő tanulhasson, szóval a bennlakásost csodás helynek képzeltem. A Méltósága tanintézete tényleg csodás hely Nagyszüleimhez képest. A jányok többsége csúnyán beszél a Méltóságáról, gúnyolják a sok nehéz nyaklánc, karkötő, gyűrű miatt, ám én nem értek egyet, aki gazdag, annak van, és ha már van, mért ne hordja?

Amikor ideutaztam, Nagyapám vitt ki a vasútállomásra szekéren, Nagyanyám annyi fáradságot se vett, hogy kikísérjen, Nagyapám a ládámat a kocsi peronjának a sarkába tolta be, féltem, nehogy ellopják, benne vót mindenem, semmit se hagytam otthon, ha ugyan otthonom vót az neköm, egész úton a ládán ültem, ott is aludtam, hiába ajánlgatta a kalauz úr, hogy majd ő rajt tartja a szemit. Nem sejtettem, milyen soká lesz, hogy újra látom Nagyapám vagy Nagyanyám, sőt kérdés, látom-e őket valaha, azóta mindenesetre nem jöttek, én se utaztam haza, pedig immár több mint öt esztendeje, hogy megérkeztem ide. A Nagy Háborúnak már vége vót, a Kommünnak is vége vót, Nagy Magyarországnak is vége vót, és Nagyszüleim faluja többé nincs is Magyarországon, közbe fekszik a határ, fegyveres katonák silbakolják, csak útipasszussal lehet átlépni. De nem ám Svábországhoz csatolták, pedig abban a faluban minden második ember Sváb, hanem Csehszlovákiához, most aztán tanulhatnak csehszlovákul, gondolom. Nagyszüleim levelet szinte sohsem írnak, úgy látszik, mögvannak nélkülem. Vagy azért, nehogy bele kölljön tenniük egy papírpénzt, mert úgy szokás. Utánuk én se sírok, s én se írok nékik. Pici koromban félreértettem, azt hittem hárfa vagyok, mikor ezt elmeséltem, a Méltósága nagyon nevetett, csipkedte a pofám, és kaptam egy hosszúkás csokit, dupla papirosba csomagolva, adtam belőle Örzsének.

Mint sokan, én se hallottam annak előtte a Méltósága tanintézetéről, ami kísérleti iskola, francia mintára, azt köllene itt bebizonyítani, hogy a modern pedagógia vívmányaival a származási hátrányok megszüntethetők. Ez izgatja a Méltóságát, és ezért drukkol főleg nekünk, legágrólszakadtabbaknak, mert főleg mi tudnánk bizonyítékul szolgálni. Ez az egyetlen ok, ami miatt talán mégse köll annyira rettegnem, hogy mögvonják a stipendiumot tőlem. Örzse azt mondja, fütyül rája, ha mögvonják, hát mögvonják, beáll cselédnek, hisz itten se más. De nincs igaza, azonkívül Örzse és én az kettő, én nem akarok cseléd lenni, nekem terveim vannak, sokra akarom vinni, az a célom, hogy legyek egy olyan országos hírű, hallatlan költő, mint Prókai Adolf, vagy egy országos hírű orvos és kutató, mint dokor Kochár Iván, aki fizikát és biológiát tanít nekünk, de közben a kastély orvosa, s ugyanakkor Sósfürdőre is átjár rendelni, vagy egy országos hírű politikus, mint a Méltóságos, akinek gyakran föl kell vonatoznia a Parlamentbe, hetekig marad odafönn. Neköm sokkal nehezebb lesz, mivel nem férfi vagyok, hanem jány, azaz kisasszony, fehércseléd, nő, azt se tudom, vót-e már női politikus benn a Parlamentben, de azt tudom doktor Kochár Ivántól, hogy van női orvos a világban, és Prókai Adolftól, hogy női költőnek ott van mindjárt Szendrey Júlia, Petőfi Sándornak özvegye, vagy Dukay Takács Katalin, akiről mást nem árult el, és az antik időkben ott vót az a Szaffó, ha jól értettem, biztos majd tanuljuk őket.

Már vagy egy éve éltem a cselédszárnyban, melynek hátulsó traktusa a dormitórium, vagyis a bennlakás, amikor doktor Kochár Iván megvizsgált, mert annyira sápadtnak látott, és kicsit szédelegtem is, őszerinte vérszegény lettem, adott kanalast, halolaj, ezt köll bevenni, Évike, reggel-este. De attól még jobban szédelgek és hányok is, szedem azért rendesen, egy ilyen híres orvos-tanárnem tévedhet. Kérdezte, volt-e jószüleimnek betegségük, mondtam, nem tudom, semmit se tudok róluk, fölszívódtak. Megmagyarázta, hogy az eltűnt személyeknek utánuk lehet nézni, ami a háborút illeti, vannak lajstromok, és a falusi jedzők is adnak útmutatást, ha hozzájuk fordulunk. Amennyiben óhajtom, ő szíves-örömest segít. Persze hogy óhajtom, míg élek, hálás leszök! - Prókai tanár úr, aki ezt mind hallotta, kijavította: leszek! - én mög bocsánatot kértem, tudom, leszek, s ez csak Örzse hatása.

Prókai Adolf tanár úr néhány hét múlva hívatott, a kastély könyvtárszobájába küldtek utána, ott vót Doktor Kochár Iván tanár úr is, igen komoly orcát öltöttek, Prókai tanár úr intett, foglaljak helyet az egyik bőrfotőjba, akkora vót, mint egy fél szekér, de komolyan, mélyre süppedtem belé, Kochár tanár úr érdeklődött, kérsz-e egy korty vizet, Évike, vagy esetleg valami mást? Nem vótam szomjas, azt pedig nem tudtam, mi mást lehet, megijedtem, olyan sokáig tartották a csöndet, rémülten pislogtam reájuk, amikor végre megszólaltak, eccerre és akadozva, kérvén, fogadjam higgadtan, ami következik. Az következett, hogy pöcsétes papírokat mutattak, három darabot, elolvasni őket nehezen tudám. A régi igeidőket, miket eleink oly bőven használtak vala, kiváltkép kedvelém, amiótátul grammatica órán megismerkedék velök. Vagy inkább megismerkedém, mert ikes alakzat, ami Prókai tanár úrnak a vesszőparipája. Elég az hozzá, mutatták azokat a hivatalos írásokat, ám a legkisebb mértékben sem gondoltam, hogy Szüleimről lehet bennük szó, egészen amég meg nem mondták a tanár urak. Akkor elöntött a forró verejték. Prókai tanár úr beszélt főleg, halkan s távolról jutottak a szók a fülembe. Hogy ne vegyem szívemre a hírt, igyekezzem akként tekinteni, mintha nem rólam vóna szó, hanem egy másik kisjányról, elvégre ennyi év múltával az idő már idegenné teszi múltat, pláne fölmenőinkét. Doktor Kochár tanár úr meg, hogy az alma gyakran messzire esik a fájától, erre ő töméntelen példát hozhatna. Prókai tanár úr meg, hogy eszembe se jusson azt hinni, bárki másként gondolna itt rám, mint eddig, ami a papirosokban van. Igen, de mi van a papirosokban? -ugrált a szemem rajtuk, akár egy féllábú csirke, amilyet Nagyszüleimnél láttam, róka harapta le a másikat.

Álmomba se gondoltam volna, hogy… amit azok a hivatalos írások tanúsítottak. Az első egy jedző levele, melyben az állott, hogy Mutim, az én Anyukám, Szülőanyám, Édesmamám, atyja török származék vót, Magyarországra menekült, nem tudni, mi okból, Prókai tanár úr szerint talán politikából, Musztafa Tevelinek hívták. Kávémérést nyitott Posony városában, ott vette feleségül Torda Máriát. Egyetlen lányukat, a Mamámat, onnat szöktette meg egy trieszti kereskedő, aki hajókkal szállított fűszert s gyarmatárut. Nem vót lélekjelenlétem kérdeni valamelyik tanár urat, hogy mi az a gyarmatárú, gánc eg… nem, hanem mindegy. Anyukám még csak a tizenhatodikban járt, tehát nagyjából mint én, mégis összeállott avval a trieszti kereskedővel, sőt született egy gyerekük énelőttem kettő évvel! Tessék, tehát lett énnekem nővérkém! Csak nem áll róla a papirosokban semmi egyéb, nem tudhatom, él-e, hal-e, Istenem! Örzse szerint ha élne, már mögkeresett vóna. Viszont hátha ő se hallott énrólam! Ugyanez vonatkozik az én Mamámra, talán fogalma sincsen, merre találhat. Mamámnak a sorsa homályba vész, nem világlott ki az írásokból, azt én is tudom, hogy eltűnt, mindenesetre kilencszáztizennégy ótátul semmi hír felőle, írta az a jedző.

A második papiros más volt, a házasságlevélnek a hiteles lemásolása egy másik jedzőtől, Édesmamám hozzáment Fátimhoz, illetve Apukámhoz kilencszáztizenegyben, ami főleg azért furcsa, mert éngemet tízben szült, ami több mint gyanús, előbb szoktak házasulni, aztán gyereket világra hozni, és akkor még nem számítottuk azt a bizonyos nővéremet, aki még hamarabb lett, mint én. Örzse fölvetette, mi van, ha nem is az apám az apám? Hanem kicsoda? - butaság. Azért befészkelte magát ez a gyötrő gondolat, az igazat megvallva, Apukámra nem hasonlítok csöppet se, mindég úgy hittem, amiatt, hogy jány vagyok. Talán… azonban… hm. Mikor az a házasodás történt, Apukám foglalkozása lókereskedő vót, Anyukámé kasszírnő, ezt sem ismertem, Örzse bezzeg mondta rögvest, hogy aki a pénztárban trónol a kávéházban, na ja, ha eccer kávémérésben nőtt föl. Hogy a kasszírnők kikapósak, állította Örzse, ezen csaknem összeverekedtünk, legalábbis karmolásztuk egymás orcáját dühödten.

A harmadik papirosban még kevesebb örömöm tellett, mert az a csendőrségtől volt, olyan hivatali nyelven, hogy majdnem minden szót meg köllött magyarázniuk, Papámat osztrák fődön öt ízben kapták csalárdságokon, miket foglalkozása körében követett el. Nem értettem ezt, de Prókai Adolf tanár úr megmagyarázta, hogy nyilván becsapta a vevőket a lovakkal, avagy különféle lófuttatásokon hamisan fogadott, avagy eladta pénzért a híreket, hogy melyik lova a gyors. Mindenesetre lefogták, törvényszék elé állították, három évre tömlöcbe vetették, azonban már a másodiknak végin szívroham vitte sírba. Csakhogy, ezt írta a csendőrség, a tetemért senki nem jelentkezett, minél fogva az állam jeltelenül temette, ahogyan a bűntevőket szokás, eképpen sírja valójában nincsen… érted? - várakozón nézett rám. Bólogattam, értem, értem én, tehát az én Papámnak sírja valójában nincsen, motyogtam inkább, mint kérdeztem. Sajnos, felelte a két tanárom nekem.

Emezeknél rosszabb híreket aligha kaphattam. Amint kiszédelegtem az ülőfülkés folyosóra, leültem az első bemélyedésben a hűvös kőpadlatra, ölemben a pöcsétes papírokkal, bár meg se tudtam vóna, ami bennük áll. Ottan végre sírhattam, a tanár urak előtt tartottam magamat erősen. Micsoda dolog, hogy éppen az én Papám kapták a csalárdságon, mért nem valaki mást? Hogy lehet hogy ebből nékem Nagyszüleim semmit nem meséltek? Máli néni a háborúra kente rá Papám eltűnését, én meg azután Mamámét is, közben csak úgy otthagytak, Papámnak legalább vót jó indoka, hogy ne jelentkezzék, törvényszék, tömlöc, szívbajhalál, ezek méltánylásba vehető indokok, de Mamámat mi tartotta, mi tartja vissza? - fájt ez rettentőn, sírtam, nem hangosan, amennyire bírtam magam visszafogni. Reménykedéseim szertefoszlottak, Papám sose tér meg hozzám a jeltelen temetésből, Mamám se valószínű, biztosan megint kasszírnő valahol egy messzi városban, el tudta feledni a jányát egészen. Az a legokosabb, ha én is kivetem őtet a szívemből, amit mondani könnyebb, mint megtenni, a vér nem válik vízzé. Bár nála, azaz néki válott, úgy látszik.

Soká bujdokoltam a kertben, bőgtem, nyugtatgattam magamat, aztán újra bőgtem, lementem a patakpartra, láttam, a szemem egészen kisírtam, mindenki észre fogja venni, kérdezgetnem, nem álltam készen arra, maradtam inkább odakünn. Hiába, mert ott is jöttek-mentek, elébb a lovászok vezették kantárszáron a hátasokat, majd a konyhások jöttek üstökkel, a bokor mögé húzódtam, mely doktor Kochár Iván szerint szerb licfa, nem is vettek észre, csak a Méltósága épp a kavicsos ösvényen sétált arra, tehát hátulról pillantott meg, rám szólt, vegyek meleg ruhát, csípős a szél, de amikor látta, milyen állapotban vagyok, rögtön átkarolt, bevitt a földszinti kis szálába, hozatott ozsonnát, ami kakaóból, kávéból és francia kiflikből állott, amikbe lekvár vót, itt süti Julcsa néni, párisi recipe alapján. Gondoltam, hamarosan el köll mondanom, mi bajom, de nem, ő már tudta, vigasztalt, sírd ki magad, ha jól esik, Évike… de ne érezzed magadat árvának, hanem mintha családtag volnál minálunk. Nem az, hogy árvának érzöm… - kezdtem, kijavított, hogy érzem, ne utánozzam Örzsét. Bocsánatot kértem, s magyaráztam, mennyire óriási csalódás, ha az ember Papájáról kiderül, hogy olyasféle, mint a Sobri Jóska vagy a Rózsa Sándor, akikről tanultunk. A Méltósága kinevetett, szó sincs róla, emezek betyárok, míg az én atyám csupán rossz útra tévedt, s legfőképp azért, mert nem sikerült tisztes megélhetést teremtenie magának és családjának, amiről csak részben tehet ő. Ha igazságosabb lenne a társadalmi fölállás, akkor mindenkinek jutna elég. Hogy értem-e? - kérdezte, hümmögtem, mire tovább magyarázta. Nézzem csak meg például őket, a Méltóságos Úrékat, szerintem igazságos-e, hogy ebben a kastélyban laknak, amiért nem tettek semmit, úgy örökölték a Méltóságos szüleitől, a hozzá tartozó uradalommal együt, s abból élnek, hogy az uradalomban a parasztok meg a zsellérek dolgoznak. No persze, vetettem ellene, de a főd a Méltóságos Úréké, így hát… - elakadtam. A Méltósága nevetett, biztos, hogy az számít, hogy kié, nem pedig az, hogy ki verejtékezik rajta nap mint nap?

Akkor mint egy fáklya, az gyúlt a fejemben, hogy igaza van! Mög az is gyúlt, hogy én ezt az igazságot már régebben tudtam, valahogyan rájöttem, de annyira hálásnak érzöm magam irányukban, hogy szánt szándékkal elfeledtem, pedig Örzse szok mondani efféléket, én csitítom. A Méltósága érdeklődött, mivégre hallgatok? Mondottam néki, meg vagyok rendülve, amért ő eztet így tartja, nem hittem vóna. Nem csak ő tartja így, hanem a Méltóságos Úr is, mert ők a korszerűség és a haladás okvetlen hívei, s arra készülnek, hogy az a feudális, provinciálos Magyarország, amelyben élünk, meg fog változni, méghozzá úgy, hogy jó egy nagy-nagy morális megtisztulás, és úgy fogjuk elosztani a termést, a javakat, az országnak a kincseit, hogy mindenkinek jusson belőle.

Jesszusom… meg vótam hatva, hogy a Méltósága, épp a Méltósága gondolkodik ilyen nemes szívvel, alig vártam, hogy elmesélhessem Örzsének, aki pedig folyton lázadozik ellene. Csak aztán meg eszembe jutott, hogy a kommün idején ki lett hirdetve nagyjából ugyanez a célkitűzés, akkor én még Nagyszüleimnél laktam, a fészerben, pedig Nasi már sehol se vót, mégse kőtözhettem vissza a zugomba, jellemző. Az ottani Méltóságosékat a leninfiúk úgy rugdosták ki nem csak a majorból, de az egész környékről, hogy az öreg Méltóságos abba bele is halt, az állítólag nálánál is öregebb Méltóságát pedig sohsem láttuk viszont, hírek szerint kórházi intézetbe kőtözködött Stájerországban. Ópapát is megpofozták a leninfiúk, mert szerintük nem akarta elárulni nékik, hogy a faluból ki vót hangadó a kommünban, Ópapa utóbb azt állította, nem is értette őket, eccerre beszéltek, natyon tyorsan, natyon matyarkodva. Nagyobb baj nem lett, csak az a pár tasli. De Ópapa mindég gyűlölettel beszélt a kommünról, aztán nem sokrá rá idekerültem. Tavaly vagy tavalyelőtt Örzse eccer csak azt mondja, meghalt a Lenin! - ekkor tudtam mög, hogy az is egy ember vót, egy orosz ember. Kitől hallott róla Örzse, arról fogalmam sincsen. Lackó bácsi, a kocsis, az nagyon tájékozódós, bújja az újságját mindég, talán őtőle.

Eldadogtam a Méltóságának a kommünt, szörnyűködött, megbolondultál te, hogyan hasonlíthatod az én eszméim a Kohn Béláéhoz, meg a többi büdös zsidóéhoz, akik a kommünt csinálták! Nem Kún Béla? - kottyantottam közbe. Kohn az, csak azért hívatta magát Kúnnak, hogy magyarnak higgyük. Mért, nem is magyar? Jaj, Évike… nem magyar az, hanem zsidó, mint az összes elvbarátai, eszedbe ne jusson velünk egy lapon említeni, amikor ők csak a hatalomra meg a rablásra vágytak, s eladták a hazát, összeszövetkezvén hasonszőrű külföldi elemekkel, aminek az lett az eredménye, hogy bevonultak Magyarországra a román hadak. Hosszan magyarázta, hogy ő, mármint a Méltósága nem ilyesmit akar, sejthetem, különben még túl fiatal vagyok a politikához, de később, ha már megérek rá, majd ád nékem olyan könyveket, amelyekből világossá válnak a dolgok.

Kakaóztunk, gondolatainkba mélyedve. Vártam, hogy most már küld kifele, ideje csatlakoznom Örzséhez, aki elátkoz, ha nélkülem köll segédkeznie a konyhán, s dupla munka jut rá. A Méltósága azonban ráért, mesélte, mi mindent hozott a Méltóságos úr a legutóbbi külföldi utazásáról, Berlinben és Münchenben járt. Vásárolt többek között egy gyútó automatát, ami fölöslegessé teszi a gyufát. A Méltósága cigarettát dugott a hosszú szipkájába, odatartotta a gyútó automatát, ami egy kis vasládika vót, a fedelét fölkattintotta, s egy sróf gyors megcsavarásával kilobbantotta belőle a lángot! - nem hittem a szemömnek, ilyen van? Akárhányszor megcsavarhatja, mindég tyün… jő a láng?! A Méltósága bólogatott, pontosan, míg csak ki nem fogy belőle a benzin. Aztán odaterelt a komódhoz, állott rajta egy különös fadoboz, az elejin posztótakarás, mög egy üveglap, és két fekete gomb. Bekapcsolom neked! - a Méltósága az egyik gombot elfordította, hátrahőköltem, döngicsélni kezdett a zene, mintha a dobozban benne vóna a cigányzenekar, ríttak a hegedűk, de mégse közelről szólt, hanem inkább messziről, furán ropogva. Addig én sohsem láttam rádiót, illetve sohsem hallgattam, csak olvastam róla regényekben. Világvevő rádió! - a Méltósága ingatta fejét a muzsikára, hát ingattam én is, hallgattuk, elandalodva, míg végül kikapcsolta.

Mutatott még egy könyvet, hogy ez úgyszintén onnan való, ha idősebb volnék és tudnék németül, kölcsönadná, mert ebbe szórul szóra le van írva az, amiről az imént beszélt, hogy mi a teendő a politikában, igaz hogy Németországra kidógozva, de attól még Magyarországra is igaz. Nézzem meg, mi történik Lengyelországban mostan, Pilsucky marsall bevonult a katonáival, átvette a hatalmat, és ettől fogva az lesz, amit ő parancsol. És az jó? - tényleg nem tudtam, mért beszél arról a marsallról, erre megharagudott, ha rendet tesznek egy országban, az csak jó lehet, nem gondolom? Bólogattam. Magyarországnak is rend kell, mondta, határozott kezű vezetés, akkor nem így állnánk, akkor a pénzünk nem válna értéktelen sajtédulákká, akkor nem lophatnák jöttment panamások az államkasszából, akkor nem szégyenletes kutyakomédia zajlana az Ország Házában, hanem fegyelmezett munka, akkor nem lehetne mellébeszélni, időt húzni, himihumizni, akkor benyújtanák a haladás érdekében szükséges törvénycikkelyeket, akkor meg is szavaznák, és amint hatályossá válnak, be is tartatnák… különben ezt még te nem értheted, pedig napnál világosabb, ebben is le van fektetve! - lóbálta az orrom előtt azt a német könyvet, csak a címét tudtam kibetűzni, Mein Kampf, a Méltósága az ingaórára tekintett, látta, milyen későre jár, küldött a dolgomra.

Mentem, a fejem dugig tele kavargással, mindenek fölött Szüleimmel, akikről annyi mindent mondtak nekem az írások alapján ma, amennyit az elmúlt tíz évben összesen sem hallottam felőlük, és az a különös, hogy csupa rosszat, mégis örültem a híreknek, tudni valamit vagy bármit mégis jobb, mint a bizonytalanság, persze abból is maradt bőven, hisz Mamám hol lehet? Nővérem? - sejtettem, hogy a következő napokban csak ezen töprengek majd én. Nem csoda, ha a konyhán két tányért is eltörtem, Julcsa néni nyakon legyintett, de ő nem haragszik igazán. Örzse morgott, amért késtem, nem vót kedvem belekezdeni ottan, sokak füle hallatára, dógoztam fürgén, kimelegedtem, a verejték belepte a bőröm mindenütt. Az a rádió milyen csudás egy szerkezet! Többé nem is köll zenekart hívatni, ha a Méltóságáék bált adnak, elég bekapcsolni a muzsikát, hogy mik vannak. És a gyútó automata! Akik ezeket kitalálják, biztos nem olyan emberek, mint mi. Jó vóna annyira pallérozott elmévé válni, hogy nekem is eszembe jusson valami, ami előre viszi a haladást. De tartok tőle, hogy hiába vagyok én a harmadik legjobb itt a tanintézetben, végül mégis cseléd maradok egész életemre, ahogyan Örzse jósolgatja. Mikor kicsi gyerek vótam, úgy képzeltem, hamar lösz egy férjem, és szülöm a gyerkőcöket egyre-másra. De szó se nincsen férjről, abból mög, amit Örzse csinál a kimenős napokon, köszönöm nem kérek. Elballag a faluba, az egy órás gyalogolás, aztán addig illegeti-billegeti magát a templom fenekinél a háromszögletű térségen, míg valamelyik férfi kísérgetni kezdi, főleg bakák ezek a férfiúk, ha kieresztik őket a kaszárnyából, igyekeznek ők is be a faluba, nékik is egy óra járás, csak épp az ellentétes irányból. Ne szépítsük, Örzse egy bakamári, de micsináljak, ha eccer szeretem őtet. Viszont bakamári én nem leszek, eszembe sincsen magamra vonni a Méltósága haragját.

Ha előre tekintek a jövőbe, nem látok semmit. Talán rövid ideig élek nagyon, és itt a temetőben kapok nyughelyet, Örzse sírni fog, talán a Méltósága is ejt érettem egy-két könnyet, de kész. Nagyszüleim talán már el is feledték, hogy létezem, Mamám pedig… s Nővérem… ha ugyan egyáltalán… Elbőgtem magam, senki sem értette, mért, annyira igyekeztem pedig tartani magam, de hiába, Örzse ölelgetett, hogy ugye nem ő bántott mög, ha igen, ne haragudjak. Julcsa néni adott egy karika vastag kolbászt, nem köll pityeregni, jányom, eccer minden jóra fordul! - mire észbe kaptam, már mindenki vélem foglalkozott. Nem tudtam, hogy így szeretnek, ettől megvigasztalódtam, kaptam még két karika kolbászt, az egyiket lopva Örzse szájába dugtam. Dógoztam tovább, miattam ne legyen fönnakadás. Hozták a frissen fejt tejet a tehenészek, abból is ihattam egy pohárral, fölséges ital a tejecske, pláne amég langyos, mert az imént jött a tőgyből. Ameddig Nagyszüleimnél a kú… a tehénkék megvótak, én is fejtem, be tudtam spriccenteni egyenest a számból, ha nem figyeltek rám, mert ha észrevették, natyon haraguttak, szinte mindég és mindenért haragudtak. Áh… nem számít.

Jött Lackó bácsi is, kapott egy kupica rumot, amivel az esti sütemény tésztáját ízesítette Julcsa néni. Az van, mesélte Lackó bácsi, hogy bátor emberek fogták magukat, oszt eeröpűtek az éjszaki sarokra! Mit zagyvál máá megint! - Julcsa néni hátba veregette: Ha tudom, hogy máá bepityizált, nem adok kendnek inni! Forduljak le a székről, ha nem igaz, újságban olvastam! Miféle újságban? A Pesti Futárban. Pesti Futár? - Julcsa néni nem hitte: Honnét vett vón maga olyat? Az a táskás úr hagyta az ülésen, akit be kellett vinnem a vasúthoz, és az első oldalon szerepel, hogy repülővel eeröpűtek, hajszál pontosan át az éjszaki sarkon.

Tanultunk földrajzot, tudtam, északi s nem éjszaki, láttam is a földgömbön a sarkokat, de azt nehezen tudtam elképzelni, hogy valaki átröpüljön rajtuk, én persze félreértettem Lackó bácsit, úgy hittem, valaki egy repülővel behatolt a földgömbbe a déli sarkon, s végighaladva odabenn a tengely vonalában átdöfte a délit, így keresztezte, mindenesetre irigykedtem, szerettem vóna véghezvinni olyasmit, amivel bekerülhetek az újság első oldalára. Ahol a Méltóságos Úr gyakran említve vót, a neve, hogy beszélt az Ország Házában, eccer a fényképe is megjelent, alig lehetett ráismerni, annyira magából kikelve szónokolt, látszott néhány másik férfi is, azok is nyugtalanul föl vótak ugorva. Amikor a Méltóságos odafönn van a politika végett, gyakran szokott telefónozni, a kastélyba be van szerelve a telefón, ebből is látható, hogy a Méltóságáék tényleg haladnak a korral. Eccer, egyetlen eccer ott vótam, mikor csilingölni kezdett, nem tudtam, mit tegyek, leemeltem a villáról a kis hallgató csövet, a fülemre nyomtam, csupán recsegés jött ki belőle, hát visszaraktam rettegve, hátha bajt csináltam evvel.

Régen, még mikor a Nagyszüleimmel laktam, titokban dédelgettem egy egérkét, Mauzikámat, s már azt hittem, végképp megfeledkeztem őróla, de vannak olyan napok, amikor végig ő jár az eszemben. Jó vóna, ha itt is szert tehetnék egy egérre vagy más kicsi állatkára, de csak egy ződ gyíkom van. Próbáltam a szállásunk párkányára édesgetni a verebeket morzsával, de mire odaérek, mindég elröpülnek, túl gyávák. Említettem Örzsének, kinevetett. Néki nincsen szüksége madárra vagy egérre, elmúlatja az időt különféle bakákkal. A ződ gyík csak félig-meddig az enyém, nem nagyon akar barátkozni. Kinn a falon szokott mászkálni, ha jó az idő, napozik. Egyébként egy résben lakik, az ajtófélfa mellett, legalábbis onnan szokott előbújni. Sok-sok türelem köllött, míg bebizonyítottam néki, hogy tőlem nem köll félni. Végtelen időket töltöttem avval, hogy egészen lassan csúsztattam feléje az ujjaimat, s ha megmerevedett, inkább nem folytattam a közeledést. Összesen eccer hagyta, hogy megérintsem, a farkát. Ennél tovább nem jutok vele. Ha jutnék is, egy ződ gyíknak nem biztos, hogy jó vóna benn a kamarában. Úgy hívom, Lizy, noha nem tudom, miből derül ki egy ilyen gyíknál, hogy fiú vagy lány. Szoktam vinni neki fűszálakat, hátha szereti, eccer egy csöpp tejet is odapottyantottam fölé a falra, nem érdekelte. Nem erőltetem.

A Méltósága pincsijét néha simogatom, francia neve van, Totó, de nagyon bizalmatlanul pislog, nyilván átlátja a helyzetet, én nem vagyok családtag, kegyet gyakorol, ha tűri. Talán a Méltósága megengedné, hogy én sétáltassam a szobalánya helyett, ha beszélnék véle, nincs bátorságom, így is túl sok gondot okozunk. Majdnem minden hónapban el köll küldenie valamék jányt, mert nem tanul, mert kiszökdös, mert lop. Hívatják az emeleti kis szálába, ami az iskolának az officiuma, s aztán eltűnik, Lackó bácsi viszi a kofferjával együtt a vasúthoz, többé sohsem nem hallunk felőle. Félni köll, nehogy az embör jánya a sorsukra jussék, csak Örzse nem fél, néki ganz egal, ő úgy mondja: ole zanc. Neköm nem. Itt akarok maradni, kijárni az iskolát, hátha akkor viszem valamire.

Érdekes, sokszor hónapok szaladnak el úgy, hogy tanulok, teszem a konyhán meg a ház körül, amit köll, és nem filozofálgatok, máskor mög nem vagyok képes szabadulni a sok-sok gondolattól, ami szaladgálni kezd az agyamban, s éjjel-nappal forgatom őket szünet nélkül, egyik hozza a másikát, az mög a többit, nincsen pardon, mintha valami hirtelen fölverte volna az iszapot, és utána meg már a bolydult iszap kavargatná magamagát, illetve a vizet, ha már ezt a példát hozom, s a hullámzás mintha sohsem akarna elcsitulni. Így megy, ameddig megy, végül ugyanolyan hirtelen abbamarad, ahogyan kezdetét vette, és jó darabig nyugtom van tőlük, mármint a gondolatok ármádiájától. Megfigyeltem, hogy ha Lizyvel foglalkozok, általában kezdődik a filozofálgatás, de emiatt mégse akarom elhanyagolni. Nagyapám utálta, ha magamba mélyedve ücsörögtem a kredenc sarokban vagy a kemence sutban, rám is szólt, svábul, hogy ne mélázzak annyit, megárt. Nem bírom eldönteni, tényleg árt-e, mindenesetre könnyebb az élet, ha nem nyűglődök azon, mi vót, mi lesz. Okosabb arra figyelni, ami éppen mostan van.

Éppen mostan az van, hogy megvesz bennünket az Isten hidege, pedig tavaszodik. Lizy ritkán mutatkozik, nyilván ő is fázódik, remélem, nincsen baja, csak odabenn a résben melegebb van. Prókai tanár úr látta a fagytól kivörösödött orcánkat, kezünket, szólt az érdekünkben, mire a Méltósága tétetett egy kerek, ezüstporral fehérített kályhát az alvó kamaránkba, kaptunk hozzá nemcsak fát, de német brikettet is, körötte kuporgunk sámedlikon, takaróba csavarodva, s mindig nagy a harc a legbelső helyekért. Ilyen rendes a Méltósága, mög a Méltóságos is, bármennyire fúj rájuk Örzse. Énszerintem ők ketten a világon a legrendesebbek, nékem legalábbis jótevőim. Múltkorjában hívatott a földszinti kis szálába, kupertákat köllött hajtogatnom és csirizelnem néki, ő borintéknak hívta, megint bált adnak, szétküldik a meghívást vagy háromszáznak. Kérdeztem, hogy a rádió muzsikára táncolnak-e, nem, lesz zenekar, mert mint mögtudtam tőle, a rádióban nem mindég muzsikálnak, sokszor beszélnek inkább, kihirdetik, mi újság az országban és külföldön. Odalépkedett az íróasztalhoz a pincsikutya, a Totó, kocogott a kis körme a kazettás parkettán, a hátára hengeredett, lopva vakargattam picit a hasikáját, nyögdicsélt, s így ez mégse maradt lopva. A Méltósága mondta, teccik neki, hogy ennyire szeretem az állatokat, s kérdezte, milyen foglalkozást űznék legszívesebben, amég férjhez nem megyek. Á, nem megyek én férjhez soha sem. Miért nem? Á, nincsen ahhoz kedvem. De miért nincs? Á, a férfi mind állat. Honnan veszed? Örzsétől. Örzse ennyire ért hozzájuk?

Erre csak vonogattam a vállam. Akkor a Méltósága elmesélte, hogy az én koromban őtet már hárman megkérték, akiket kikosarazott, várva az igazit, aki aztán a Méltóságos Úr lett. Könnyű a Méltóságának… - beharaptam a szám, nem mertem folytatni, nógatott, bökjem ki, ne féljek, hát, hogy ő olyan körökben forgott, ahol vótak Méltóságos Urak, de én nem forgok körökben egyáltalán, neköm legföljebb a bakák tennék a szépet a templom mögött, ha egyáltalán odamennék. A Méltósága kifejtette, hogy márpedig az az élet rendje, hogy a jányokat férjhez adják a szüleik, esetemben ő fogja pótolni a szülőket, és kinéz nékem egy megfelelő jövendőbelit, egyet se búsuljak, ne is aggódjak. Soká hallgattunk, nem búsultam de aggódtam. Megint vakargattam Totó hasát, s mondtam, hogy én az állatokat sokkal jobban szeretem, mint az embereket, és ha lehetne, mindég állatokkal foglalkoznék, ezt a Méltósága zokon vette, szóval akkor én boldogabb lennék tehenészlányként mint óvókisasszonyként? Nem tudtam mit felelni, egyiket se bírtam elképzelni. Kisebb állatokra gondoltam, mondtam neki aztán, és meséltem Lizyről, nem köllött vóna, undorodva hallgatta, hogy ő utálja a csúszómászókat, kígyót, békát, gilisztát, gyíkot, s ha talál egyet a házban, jaj nekem! Lizy a falban lakik. A fal-ban? -a Méltósága hideglelősen ismételte, megijedtem, a végin megparancsolja a jószágigazgató úrnak, hogy irtassa ki, ahogyan a rusznibogarakat, én azokat is sajnáltam. Kívül lakik, nem bévül… nem tudom pontosan, merre! - nem akartam elárulni, hol a Lizy rése. Talán túlzottan óvatos vótam, hisz a Méltósága annyira jószívű, nem bántaná az én Lizymet, más egy szép ződ gyík, és más a fekete rusznibogár, aki mindent összejár és megkóstol, Lizy bezzeg finnyás, akár egy hercegkisasszony. Én nem lehetek finnyás. Már csak egy évem van itt, mer a kísérleti tanintézet abban is kísérleti, hogy hat osztályos. Semmi fogalmam sincsen, miként alakul a sorsom annak utána, mindég abban bizakodtam, majd a Méltósága elrendezi valahogyan, s ha ő nem, akkor az ÚrIsten. Valamék a kettő közül. A Méltóságához kissé több reményt fűztem.

Épp ezért vót akkora hatalmas megdöbbenés, derült égből villámcsapás, mikor eccer csak mindőnket összegyűjtöttek az oratóriumban, ahol az Istentiszteletek szoktak lenni, a tanárok mind ott álltak az oltár előtt, sötét ruhában, komor orcával, tudtam, éreztem, baj van, nagyon nagy baj, köllött várnunk sokáig, azt hittem, a Méltóságára, ám ő nem mutatkozott. Prókai Adolf tanár úr hosszú beszédet tartott az ország állapotjáról, nem értettük, mit akar evvel, a végén azonban kiderült, hogy a legrosszabb, amitől tartottam, az van, mehetünk Isten hírivel innét, a tanintézetet be köll zárni. És a Méltósága mit szól ehhez? - kérdeztem, hosszabb csönd után. Semmit se szól, sajnálja, de erre kénytelenedik! - így Prókai Adolf tanár úr. Jesszusom, hová induljak, mi tévő legyek? - bénultság vett rajtam erőt, eccerűen lehetetlenségnek tűnt föl, hogy így vége szakadhat ennek az egésznek.

Még sok kérdésünk lett vóna, ám a tanár urak kitereltek bennünket, s magunkra hagytak, a jányok rémülten csiviteltek, mint a fecskék, ha vihar közeleg, Örzse szívogatta az orrát, s gúnyosan mosolygott, mint aki azt kapta, amire számított, pedig erre ő sem számíthatott. Beszaladtam a kastély földszintjére, gondoltam, megkeresem a Méltóságát, sejthettem vóna, hogy már se híre, se hamva, Julcsa nénitől hallottam, elutazott még az este, Lackó bácsi vitte ki a vasúthoz, a Méltóságos úrról sincs hír, úgy vót, hogy ő ma tér haza Bécsből, de mégse jött. A belső személyzetnek is fölmondtak, csak a jószágigazgató úr marad egy-két emberrel, fölügyelni az értékesítésre, az uradalmat eladják, a kastélyt is, a bútorokat is, az állatokat is, a szekereket is, mindent. Mondd meg, Évikém, vénségemre mihez kezdjek, kihez forduljak? - Julcsa néni kövér cseppeket sírt. Ezt én is megkérdezhetném, annyi a különbség, hogy még nem vagyok vén.

Csomagoltunk. Kaptunk pénzt útiköltségre a jószágigazgató úrtól, aszerint, hogy mit mondtunk be úticélul, Örzse odasúgta, jó messzi várost köll mondani, annál többet ád. Ő Sopront mondta be, én Budapestet, zavaromban hirtelen azt hittem, az esik távolabb. Búcsúzkodtunk. Örzse tényleg a fővárosba készült szerencsét próbálni, de ő persze többet kapott, gondoltam, megyek vele. Szerettem vóna vinni Lizyt is, kerestem, nem bújt elő, hiába szólongattam. Már a ládám Lackó bácsi fölrakta a kocsira, öt másik jány cuccával együtt, amikor még visszafutottam a fal repedéséhez, szervusz, Lizy, én megyek… hallod, Lizy, el köll mennem, és ha nem jössz ki, itt leszel hagyva, nem várhatok… Lizy, Lizikém, hallasz éngem? Én vagyok, Éva, Évi, Évike!

Elbőgtem magam, Lackó bácsi már pattogtatta az ustort, és akkor, akkor végre előbújt a kis ződ gyík, próbáltam óvatosan megfogni, és akkor, akkor aztán előbújt még egy, mög még egy, mög még egy, Jesszusom, melyik az én Lizykém? - nem tudtam, oly egyforma vót mind, oly egyformán másztak fölfelé, rám se hederítve. Talán nincs is köztük… talán már nem is él, jó ideje nem láttam, lehet hogy ezek a gyerekei… vagy az unokái… vagy a testvérei… vagy semmi kapcsolat, csak olyasfélék, mint ő, amilyen ő vót. Mert kicsik és gyíkok. És félnek és ződek. És sehogy sem akarnak megszeretni.