A regény első fejezete:

Ensi, a japán drámaíró, nem szeretett fényképezni. Úgy vélte, a dolgok megörökítésének mindössze két értékes módszere van: az emlékezés, meg az írás. Ha ugyan ez a kettő különválasztható - az író rendszerint emlékképeiből dolgozik. Bántotta, hogy ilyen mondatokat termel az agya, de nem tehetett róla, az utóbbi időben abból élt, hogy színikritikákat írt a Yokohama Sinbum számára, ami nem túl egészséges foglalatosság, és ide vezet.

Bávatagon nézte az ismeretlen város látványát, az alant kanyarodó, meglehetősen széles, örvénylő folyót (na tessék!), az igéző ívű hidakat, a távolba vesző házsorok eklektikus, mégis valamiképpen strukturált összevisszaságát. Van, aki versben beszél, és van, aki prózában. Ensi újabban kritikában beszélt. Kavarogtak körötte az arcok, villogtak a vakuk. A turistacsoport, amelynek botcsinálta vezetőjeként ide érkezett, már apróbb alakzatokra szakadozott, a klikkek elszántan gyűlölték egymást. Most azonban viháncoló gyerekek módjára igyekeztek lefényképezni a panorámát, belekomponálva egymást és saját magukat. A Halászbástyát mindenki meg akarta örökíteni. Valamennyi útikönyvben láthatták a fotóját. Ensi, a japán drámaíró, engedve a közhangulat nyomásának, szintén lefényképezte néhányszor, miután teljesítette változatos csoportképekbe rendeződött honfitársai kérését, hogy kattintson az ő gépeikkel is.

Odahaza nem ilyennek képzelte. A Tokióban sebtében vásárolt Sundai útikönyv leírása nyomán azt hitte, a Halfogók Erődítménye (így fordították japánra) kúpos domb tetején álldogál magában, s kacskaringós lépcsősor vezet fel oda. E képzet kialakulását döntően befolyásolhatta a párizsi Sacré Coeur (tessék!), mely csakugyan egyedül áll kúpos dombján, a hozzá vezető kacskaringós lépcsősorral; Ensi persze a kábelkabinnal ment föl, nyomában a többi japánnal, akiket szívből utált. Csupa hülye technokrata, százezer idiótikus kéréssel és problémával, teljesítésük és megoldásuk mind őrá, Ensire vár, mert ő - az ígéretes drámaíró, aki kilenc évvel ezelőtt elnyerte a Yamaha Színházi Központ aranykoszorúját - tour guide-ként vezeti e társasutazást, amelyre a Yosuko gyár befizette alkalmazottainak egy félrepülőnyi csapatát.

A Yosuko gyár futószalagjairól kis- és közepes méretű aratógépek kerültek le, karosszériájuk a Yosuko színeket - élénk sárga és alkonyati bíbor - viselték, valamint a Yosuko jelmondatot: KI MINT ARAT, ÚGY VET. Ensi, amióta megismerkedett azokkal, akik - ahogyan egyikük mondotta az ismerkedési esten: - a gyár lelkét alkotják, tudta, ha nagy szüksége volna kis- vagy közepes méretű aratógépre, semmiképp sem vásárolna a Yosuko gyár termékeiből. Ensinek azonban nem aratógépre volt szüksége, hanem némi önfegyelemre, hogy nagyobb döccenő nélkül csinálja végig ezt a túrát, s azután ugyanolyan hamar felejtse el a Yosuko nevet, ahogyan megtanulta. Úgy érezte, kétszer idegenvezetett most Európában: elsőször és utoljára. Erről rögtön a Yosuko cég sövényvágó ollójának színes hirdetése jutott eszébe: EGYET FIZET, KETTőT KAP! Van ilyen.

A japánok elexponálták az ezredik filmkockát (többségük a Fuji gyár termékeit használta, melyek VETEKEDNEK A KODAKKAL!), a videókamerák is tették a dolgukat. Ensi dacosan hátat fordított az egész bagázsnak, és a Halfogók Erődítménye mögötti épületeket kezdte fényképezni. Nikonjának keresőjében vette észre azt a - vele nagyjából egykorú - férfit. Külföldi lehet, a magyarok föltehetően nem jönnek ide bámészkodni. A férfi elmélyülten szemlélte a várost, arcán lenge mosollyal. Ensi úgy döntött, az illető bizonyára francia - sötét, durva szálú haj, villogó fekete szem, széles járomcsont -, s mindjárt mögé képzelte Párizst, azt a várost, mely e körutazás során a legnagyobb hatást gyakorolta rá.

Mindez átsuhant az agyán, majd szétporladt, helyet engedve más gondolatoknak és érzületeknek. Ensi a Nikont a közeli, gót stílusú katedrális felé fordította. E templom nevének kiejtésével - Máth-i-ásh - ma már meggyűlt a baja. A francia férfi újra fölbukkant a Nikon keresőjében. Odébb ment? Ensi igyekezett kihagyni azt a férfit a kompozícióból, de akkor meg a Yosuko dolgozói nyomakodtak a kép négyszögébe. Eh. nem mindegy? - megnyomta a gombot, a gép engedelmes kattanással nyitotta és zárta a redőnyt, majd pajzán zsittyenéssel továbbította a filmet.

Marton Gyula, a magyar színész, abban a másodpercben pislogott, amikor a japán drámaíró Fuji márkájú filmjére másolódtak az arcvonásai. Érdekes lesz, gondolta, előhívatja ez a kis japcsi a filmet, mutatja a családjának a fotókat. Na, és ki ez a pasas itt? - kérdezik a ferdeszemű kisfiúk és kislányok. Ez? - a japcsi eltűnődik, ez senki. Egy magyar, véletlenül... Egy véletlen magyar.

Ilymódon elkerülhet az ember bárhová, szőtte tovább a véletlen magyar. Aki kellő türelemmel álldogál egy efféle turista-látványosságnál, azt előbb-utóbb lekapják a németek, a franciák, a kanadaiak, a kínaiak, a mexikóiak, a tunéziaiak, az amerikaiak, az angolok, a brazilok, a svédek, az ausztrálok, und zó veiter, lásd a világatlaszt. Nézik azután e megnyerő, nehezen feledhető arcot, mind több családban és mind több országban válik közismertté - ezen az alapon szívós munkával megteremthető a világhír egy sajátos válfaja.

Nem volna közönséges fegyvertény, ha valakinek sikerülne elérnie, hogy minden család fotóalbumába bekerüljön, gondolta Marton Gyula, a magyar színész. Végeredményben ez is egy módszer. Nem valami gyors, nem túl hatékony, de azért.

Marton Gyula, a magyar színész, kábé másfél órát töltött aznap a Halászbástyán. Ezalatt hetvennégy privát fényképre nyomakodott rá - igaz, általában csak a háttérbe. Az eredmény: legalább három világrészre utaznak majd a vonásai a fényérzékeny anyag emlékezetére bízva, hogy azután a vegyszerekben előhívódjanak, végül (az esetek többségében) a fotópapíron kössenek ki. Mindez röpke másfél óra alatt! - nem rossz eredmény.

A Halászbástya csak a kezdet. Mi volna, ha olyan színhelyeken csinálná ugyanezt, ahol nemcsak amatőrök, hanem hivatásos sajtófotósok kattintgatnak?! Vagy ahol a tévétársaságok forgatnak!? A családi albumoknál százszorta nagyobb nyilvánosság a sajtófotóké (akkor is, ha csak a hátterükről lehet szó), még sokkalta komolyabb lehetőség rejlik a tévéműsorokban. Megjegyzi-e valaki azokat az arcokat, melyek véletlenül kerülnek a képernyőre, a tudósítások hátterében? Talán igen, talán nem. Ki tudja. Mindenesetre ez is egy út, meg kéne próbálni.

Komolyan gondolom én ezt? - kérdezte Marton Gyula, a magyar színész, önmagától. Nem tudott válaszolni. Búcsúzni jött a Halászbástyára, ösztöndíjat kapott Amerikába - ahol egyébként töltött már néhány hónapot a közelmúltban, amikor két egyfelvonásosát bemutatta egy washingtoni színház. Mert ő nemcsak színész, hanem rendező és drámaíró is, szóval, szőröstül-bőröstül színházi ember. Úgy ám! Holnap indul a repülőgép. Szerbusz, Budapest!

Marton Gyula ugyanolyan véglegesen rögzítette agytekervényeibe a Halászbástya látványát a nyüzsgő japánokkal, ahogyan az ő képe merevült a színes és diafilmek fényérzékeny felületére. Számára sokáig ez a panoráma jelentette Magyarországot, vitte magával, túl az óperencián, a connecticuti New Havenbe, majd New York City-be, azután New Orleans-ba, Chicagóba, Kaliforniába, New Mexicóba ésatöbbi. Vándorlásai során újra meg újra fényképezőgépek torkolattüzébe ügyeskedte magát, sőt néhányszor sikerült bekerülnie amerikai tévéműsorokba is. 1988 őszén Dukakis, a görög származású demokrata elnökjelölt, New Havenbe látogatott, s végigsétált a Green nevű parkot átszelő utcán. Marton Gyula, a magyar színész, minden leleményességét bedobta, hogy a járda szélére nyomakodhassék, épp amikor az aprótermetű politikus ott haladt el. A véletlen magyar kinyújtotta a kezét. Dukakis ránézett, majd ferdén mögé, arcára széles mosoly települt, megragadta Marton Gyula tenyerét a jobbjával, aztán rákulcsolta a balt is, és hosszú másodpercekig rázogatta, mielőtt továbbhaladt volna. A magyar színész viszonozta a mosolyt, s arra gondolt: megnézted, hogy vesznek-e a kamerák, mi? egy cipőben járunk, apuskám! csak ne vigyorogj olyan hülyén, mert nem fogsz tetszeni a választóidnak!

Aznap az NBC országos tévécsatorna délutáni és esti híradóiban legalább ötvenmillió amerikai láthatta Dukakis jattolását a véletlen magyarral. A kommentátor szerint: Massachusetts kormányzója korteshadjárata során ma a connecticuti New Havenben járt. A nagygyűlés után szívélyesen elbeszélgetett a helyi lakosokkal. Egy görög származású férfival néhány szót váltott az anyanyelvén. Marton Gyulának az első adás után többen telefonáltak, hogy gratuláljanak: nem is tudtuk, hogy te görög vagy! Jelentkezett aztán a Connecticuti Görögök Érdekszövetségének elnöke, bizonyos Georgopulosz úr: miért nem hallottam én rólad? - kérdezte igen szigorún. Marton Gyula az első telefonálóknak még megmagyarázta, hogy félreértésről van szó, hiszen ő magyar, nem görög, vagyis Budapestről való, nem pedig Athénból, de mindenki olyan csalódott volt, hogy hamarosan úgy döntött, vállalja a görögséget. Elvégre miért ne lehetnék én görög? Az is csak egy kis nép, nagy múlttal. Mire Georgopulosz úr hívása befutott, Marton Gyula már javában görögnek érezte magát. Georgopulosz úr mindig is görögnek érezte magát, az angolt erős akcentussal beszélte, így azonnal görögre váltott. Marton Gyula kínosnak érezte volna bevallani, hogy e szózuhatagból (melynek hangzása őt leginkább az oroszra emlékeztette) kukkot sem ért, inkább egyetértőn hümmögetett. Úgy tetszett, Georgopulosz úrnak ez a nézetváltási mód megfelelt, sokáig mondta a magáét, végül azt kérdezte angolul: akkor hát hová küldjem a belépési nyilatkozatot? - a magyar színész pedig lediktálta a lakcímét.

Nemsoká megérkezett a nyilatkozat, kiderült, hogy évi ezerkétszáz dollár a tagdíj, Marton Gyula ettől rögtön kijózanodott, írt néhány sort a Connecticuti Görögök Érdekszövetségének, megmagyarázván, hogy itt valami félreértés van, ő nem görög, hanem török (noha ez angolul egyáltalán nem rímel így). Mindegy, beérte azzal, hogy jót röhögött a saját viccén. De akár görög, akár török, mindenesetre tény, hogy Marton Gyula szerepelt az NBC - a három legnagyobb amerikai tévétársaság egyikének - híradóiban, a nyúlfarknyi jelenetet azután több európai televízió is mutatta (a magyar nem).

Hasonló sikert könyvelhetett el, amikor a rákövetkező tavaszon Floridába látogatott. Daytona Beach-en, ahol a tengerparti homokon a kocsik lehajtanak egészen a vízig, filmforgatás volt. Marton Gyula két jelenet hátterébe is belopta magát, ingyen statisztaként. Vágyaid valóra válnak címmel mutatták be azt a filmet, Marton Gyula tisztán kivehetően napozott hátul, a kép bal sarkában, öreg Ford Mercury Zephyrjének támaszkodva. (A másik jelenetet - amely mögött a hullámokban ugrándozott - sajnos kivágták.)

Minden kezdet nehéz. Volt azután - valamivel később - egy másik amerikai film, melyet New Hampshire-ben forgattak. Marton Gyulát beajánlotta a rendezőnek egy Joe Seeger nevű drámaíró. A rendezőt Jerry Andersonnak hívták, és csakugyan adott Marton Gyulának egy szerepet, egy kis szerepet, egy icurkapicurkát, melyért azonban már fizetség járt: ötven dollár. No jó, hát statiszta volt, igen, járókelőt alakított egy utcai jelenetben. A főszereplő házaspár összeveszett egy nyitott sportkocsiban, miközben Marton Gyula elsétált a túloldalon. őrá igazán nem lehetett panasz, a jelenetet kilencszer vették föl, de soha nem miatta kellett ismételni. Más kérdés, hogy a produkció az utómunkálatok során csődbe ment, a film nem érte meg a bemutatót, s Marton Gyula hiába várta, hogy megérkezzék a postaládájába az ötven dolláros csekk. Mindegy, elmondhatta magáról, hogy föllépett amerikai filmekben - és el is mondta, sokszor, sokaknak.

Amint lejárt az ösztöndíja a Yale-en, Marton Gyula főleg alkalmi tanításból élt. Ismerős ismerőse révén került a New London-i Connecticut College színházi tanszékére, ahol Távoli tájak színműírói címmel tartott speciálkollégiumot. A Connecticut College szabályzata szerint legalább hat hallgatónak kell jelentkeznie egy kurzusra ahhoz, hogy ne töröljék a tanrendből, ugyanakkor egy kurzusra nem vehető fel több hallgató, mint kilenc. Marton Gyula speckoljára éppen kilencen jelentkeztek. Az egyetem angol iskolákat idéző gyepén megszólította egy japán fiatalember. Bocsánat, kezdte, éneklős akcentussal a japán, a magyar vendégprofesszorhoz van szerencsém, aki a THR 310-et tanítja? Személyesen, mondta Marton Gyula, a magyar színész. A japán félénken pislogott, bocsánat, mit ért azon, hogy személyesen? Semmit. vicc, rossz vicc.

Vagy úgy, a japán fejet hajtott, sajnos, a vicceket itt nem érteni szoktam. E nyelvi hiba hallatán Marton Gyula szíve megtelt együttérzéssel, fölöltötte legszívélyesebb ábrázatát, beszélj csak, te kis japán hallgatlak! - ezt üzente a pillantása. A kis japán pedig előadta, hogy az ő neve Ensi, vendéghallgató itt a tanszéken, eredetileg IREX ösztöndíjas volt New Yorkban, de csak hat hónapig, azóta saját maga tartja fenn magát. Boldog volna, ha járhatna a magyar vendégprofesszor kurzusára, hiszen őt eléggé érinti a téma, maga is a távoli tájak drámaírói közé tartozik. Úgy érzi, még sok az elsajátítanivalója, biztosan rengeteget tanulhatna a magyar vendégprofesszortól - akiről köztudomású, hogy színműveket is írt -, különösen dialógus-technikát, ami nem tartozik az erősségei közé. Olvasta a syllabus-ban, hogy szó lesz a jellemfestés egyedi módszereiről és a sajátos párbeszéd-technikákról, őt éppen ezek a dolgok érdeklik.

Marton Gyula fölsóhajtott. őt viszont éppen ezek a dolgok nem érdekelték. A syllabus-t - a kurzus leírását - összecsapta, mindenféle hangzatos frázisokat és nagyképű műszavakat zsúfolva bele. Remélte, soha senki nem fogja számonkérni rajta, kellemetlen meglepetés, hogy a beiratkozók ilyen gondosan áttanulmányozzák. Mi a túrót fogok mondani a jellemfestésről vagy a dialógusokról egy ilyen kis japánnak? - gondolta rosszkedvűen, agyában kergetőztek az okoskodó félmondatok, amelyeket különféle rendezőktől hallott, hát, majd csak lesz valahogy.

A kis japán folytatta: megértem, hogy a THR 310 előfeltétele egy bizonyos elsőéves fogalmazási kurzus abszolválása, csakhogy az a probléma, hogy én nem voltam elsőéves itt, hiszen én Nagaszakiban végeztem a művészeti főiskolát, odaát egészen más a szervezet és a rend, így kivétel szeretnék lenni, drámaírásból én tíz évvel ezelőtt megnyertem a Yamaha Színházi Központ aranykoszorúját A hősök álmai című történelmi színművemmel, mely a második világháborút ábrázolja, japán szemszögből. Marton Gyula nézte a japán drámaíró töpörödött arcát, fátyolos mélybarna szemét, s elképzelte, miféle színdarab lehet A hősök álmai, amelyben a második világháborút ábrázolta ez a kis japán, kis (vagy nagy) japán szempontból. Eszébe jutott a Teaház az augusztusi holdhoz című komédia, japán kisiparost alakított benne. Az ő japánságát nyilván éppolyan nevetségesnek találta volna ez az igazi japán, mint amilyennek ő találja az igazi japán. hm. igazi japánságát. Az igazi magyarságot kár volna belekeverni. Mit szólna ez a japcsi a Bánk bán-hoz, annak egyedi jellemfestéséhez és sajátos párbeszéd-technikájához? - ebben a pillanatban határozta el, hogy ódon magyar színdarabokkal fogja traktálni kurzusa hallgatóit. Abba belegebednek.

Amikor belépett az első órájára, a kis japán úgy integetett neki a padsor széléről, mint egy gyermekkori jóbarát, aki hosszú évek után bukkant föl. Ensi hallotta, hogy a magyar vendégprofesszor nem akárki. Már szerepelt több amerikai filmben. Két egyfelvonásos darabját bemutatták New Yorkban és Washingtonban, sőt állítólag másutt is játszani fogják. Ha ilyen jók az összeköttetései, gondolta, talán segíthet, hogy az én darabjaimat is bemutassák Amerikában. Majd ha megismer és megszeret, odaadom neki valamelyiket, hogy olvassa el. Véleményezze. Segítsen átírni. Aztán elhelyezni.

Ensi A hősök álmai-t már véres verejtékkel lefordította angolra. Reménytelen feladat volt. Ensi ugyanis törve beszélt angolul, s még törtebben írt. A szavak és kifejezések jelentését csak-csak tudta már (vagy megnézhette a szótárban), de ízüket és hangulatukat nem érzékelte. Segítségre szorult. Egy koreai szakáccsal bérelt szobát felesben a tengerparton. A szakácsot Chungnak hívták, mindig éjjel dolgozott, nappal aludt. Chung tizenkét éve érkezett Amerikába egy teherhajó rakterében, hamis papírokkal. Ensi föltette, tizenkét év alatt eléggé megtanulhat valaki angolul ahhoz, hogy az ő nyers fordítását átjavítsa. Chung vállalkozott a munkára, háromszáz dollárért. A gépelt kéziratot a fölismerhetetlenségig összefirkálta piros és zöld filctollal. Mit jelentenek a színek? - kérdezte Ensi. Azt, hogy kifogyott a piros, mondta Chung, és eltette a háromszáz dollárt.

Ensi nekilátott, hogy letisztázza a darabot. Amikor elkészült, lézerprinteren nyomatta ki, annak ellenére, hogy így oldalanként ötven centbe került. A példány nyomdai minőségű lett, és amikor átadták neki a még forró papírköteget, óvatosan magához ölelte, akár az anyák az újszülött gyermeküket. Azt hitte, a munka lezárult. De amint megmutatta egy amerikai ismerősének, kiderült, hogy Chung nem a szavak embere. Hogyan is lehettem ilyen ostoba! hiszen attól, hogy valaki beszél angolul, még nem biztos, hogy képes jó stílusban fogalmazni! Olyasvalaki kell nekem, aki író, sőt ha lehet, drámaíró. Ensi e feladatra a magyar színházi embert tartotta legalkalmasabbnak. Fölkereste Martont a fogadóóáján. Professzor, milyen ország az a Magyarország? - kérdezte. Kicsi, mondta Marton Gyula, a magyar színész. Japán szintén picike egy ország, jegyezte meg Ensi, néhányka sziget, és az a probléma, hogy majdnem senki se beszéli nyelvünket rajtunk kívül. Nekem mondod ezt? - így Marton Gyula, a véletlen magyar, ne röhögtess, mi össz-vissz tízmillióan vagyunk! Hát igen, de legalább a latin ábécét írtok ti, vagy nem? Latin ábécét írunk, igen, viszont vagy negyven éve szocializmus van, és nem konvertibilis a pénzünk! Nálunk azonban ledobták atombombákat, és a nulláról kellett kezdeni az egészet!! Persze, de miért nem beszélsz a hatalmas amerikai segélyekről?! Nem voltak is olyan hatalmasok!! Ugyan. te panaszkodsz, amikor fölpumpáltak titeket, a fél világnak ti gyártjátok az autót, a kompjútert, a videót!!!

A magyar színész elszégyellte magát, egy professzor nem üvöltözhet a tanítványával, elnézést, vetette oda, nagyon rossz napom van. Nekem is, mondta Ensi szolgálatkészen, biztosan a melegség miatt. Lehetséges. - Marton úgy döntött, nagy ívben kerülni fogja a kis japánt. Csakhogy a kis japán épp az ellenkezőjét határozta el, s kettejük közül ő volt a makacsabb. Minden alkalmat megragadott, hogy a magyar vendégprofesszorral társalogjon. Az óra két szünetében folyton ott nyüzsgött a közelében. Kávézni és vacsorázni hívta, e javaslatokat Marton Gyula néhány hétig különféle kifogásokkal visszautasította. Ensi a tanteremben semmi tanújelét nem adta lassan izmosodó magánkapcsolatuknak, változatlanul készséges jótanulóként viselkedett. Rendszeresen bejárt Professzor Marton fogadóórájára. Új kiadású könyveket adott kölcsön. Szerzett színházjegyet New Yorkba, s ő fuvarozta oda a viharvert Volskwagenjén, ragaszkodván ahhoz, hogy a parkolástól a vacsoráig mindent ő fizessen. Marton Gyula - némi vita után - beleegyezett. Azzal nyugtatta háborgó lelkiismeretét, hogy a japánok mégiscsak 125 millióan vannak. Különben is, Japán lassan a leggazdagabb ország lesz, írta a Newsweek.

Kezdeti ellenérzése olvadozott, majd átváltott forró baráti szeretetbe. Egyre több estét töltött a kis japán szobájában, néha ott is aludt, Chung engedélyével és üres ágyában - persze, reggel hét előtt távoznia kellett, amikorra a szakács hazatért. Átolvasták egymás darabjainak angol fordítását. Vak vezet világtalant, gondolta Ensi. I dunno, he dunno, we dunno, gondolta Marton Gyula, kis ragozási hibával. Én se tom, ő se tom, mi se tom.

Tiszta hülye vagyunk, mondta Ensi egy éjjel, miután kinyitották a második üveg kaliforniai vörösbort, mér olyan fontos az minekünk, hogy pont angolul legyünk drámaírók? Azért, mert itt van a dohány, válaszolta Marton Gyula, öregem, ha itt egy jót húzol, egész életedben ellehetsz. Na de téged már bemutattak, és mégis. mégse. - Ensi bizonytalanul abbahagyta. Hisz épp ez az, gondolta Marton Gyula, mégis, és mégse. Eddigi bemutatóin nem gazdagodott meg, a filmszerepein sem - oké, azok mondjuk nem voltak igazi filmszerepek. És a bemutatók igaziak voltak? Nézőpont kérdése. Lehet, hogy valami épp attól nem igazi, hogy énvelem történik. Lehet, hogy velem kapcsolatban semmi nem igazi.

Ezen az éjszakán mesélte el Ensi, a japán drámaíró, hogy járt ő már Budapesten egyszer, tour guide-ként, jól emlékszik a városra, az alant kanyarodó, meglehetősen széles, örvénylő folyóra, az igéző ívű hidakra, a távolba vesző házsorok eklektikus, mégis valamiképpen strukturált összevisszaságára, a Máth-i-ásh templomra meg a Halfogók Erődítményére, mindkettőt lefényképezte. Én sose csinálok fotókat, mondta erre Marton Gyula, a véletlen magyar, szerintem a dolgok megörökítésének mindössze két jó módszere van: az emlékezés, meg az írás. Ha ugyan ez a kettő különválasztható, vélte Ensi, hiszen az író az emlékképeket használja.

Tökéletesen egyetértettek, már megint. A japán drámaíró elővette a Nikon fényképezőgépét, s arra kérte a magyar színészt és vendégprofesszort, hogy hadd fotózza le, a mai nap emlékére. Marton Gyula fölállt, fejet hajtott, azzal a mozdulattal, ahogyan a főiskolai vizsgaelőadásban tette, spanyol grandként. A Nikon zárja kinyílott (60-addal), s Professzor Marton képmása a filmre kopírozódott, mely ezúttal Eastman Kodak márkájú volt.

Ensi nem emlékezett rá, hogy történt már velük ilyesmi, és Marton Gyula sem. A Nikon talán igen, ám őt nem kérdezték.