Az olasz szerető

Beküldő: P. Szabó Mária
Beküldés ideje: 2009. július 3.

  Semmi nem jött össze az utóbbi időben, bár mindent megpróbáltam, még ez is, mint utolsó reménység, megsemmisülni látszott. Pietro eltűnése óta összedőlt a világom, úgy éreztem, becsaptak, kifosztottak.

  Olasz üzletember, fiatalabb, mint én, nem is értettem, mit akar tőlem, pedig világosan megfogalmazta.

  - Édesem, olyan vagy nekem, mint egy meleg pihe-puha takaró, ezek a pihék itt a lábad között szörnyen izgatóak.

  Így mondta: „szörnyen”. Jól beszélt magyarul, de az árnyalatokat nem érzékelte. Annyiszor szerettem volna helyretenni, de mindig olyan pillanatban használta, amikor már csak sóhajtozni és levegőt kapkodni tudtam, így azután minden együttlétnél bennem rekedt, mint egy mérgező gondolat. Addig szeretkeztünk minden lehetséges és lehetetlen helyen, egyszer csak szerelmes lettem.

  - Valami elérhetőbb pasit nem találtál? - morgolódott velem a barátnőm.

  - Miért? Miért nem jó ez szerinted?

  - Ott igazgató, ahol te takarítónő vagy! Szerinted ennek mi a realitása?

  - Szeret ő is, mondja, de érzem is.

  - És voltatok már közösen valahol? Felvállalna, vagy csak munkaidő után az irodában dug veled?

  - Ne légy közönséges! Szeretkezünk!

  - Bocsáss meg!

  Ági megvonta a vállát, neki végül is mindegy. Valójában Pietro mindent megtett, amit lehetett, csak megvoltak a maga korlátai, otthon várta a feleség és három gyerek. Mégis vállaltam, és olyan csínyekbe belementem vele, amilyenek eddig csak álmomban fordultak elő. Egy derűs áprilisi napon láttam meg, egyáltalán nem olasznak tűnt, ahogy az íróasztal mögötti fotelban ült és telefonált. Nagydarab, szőke, mosolygós szemmel. A kezeit jól megnéztem, nekem mindig fontos volt a férfi keze, legyen erős, nagy, és a termete is, olyan, akinek az ölében lehet rejtőzködni.

  - Bocsánat, visszajövök később!

  - Maradjon csak - intett.

  Így azután nekilátottam a szokásos mozdulatoknak. A szemétkosár kiürítésével kezdtem, ez ott volt a lábánál. Erőteljes izzadtságszaga volt, enyhe parfümkeverékkel. Sosem szerettem a szappanszagot, minden olyan illatot elnyom, amitől nő a nő, a férfi pedig férfi. Közben vége lett a telefonálásnak, éreztem, csendben figyel.

  - Pietro vagyok, megkérdezhetem az ön nevét is?

  - Vera, Mészárosné.

  - Zavarom a munkájában? - mosolygott.

  - Nem.

  - Magára hagyom, dolgozzon csak nyugodtan.

  Másnap, amikor megérkeztem, ismét ott ült. Váltottunk pár szót. Zavartan dolgoztam, kezeim, lábaim szinte összeakadtak, ő pedig mosolyogva figyelt. Kis idő múlva felállt.

  - Jó munkát! - vidáman indult tovább.

  Vajon ki várja otthon?

  Nem maradt sokáig titokban a dolog, másnap megtudtam, olasz, itt kereskedelmi igazgatóként dolgozik, felesége, három gyereke van. Harmadnap újra ott ült, amikor odahajoltam, elkapta a kezemet. Nem tudtam megszólalni, beleszédültem az ölébe.

  - Szörnyen jó veled! - suttogta a fülembe.

  Ekkor mondta először, hogy szörnyen és azután minden egyes alkalommal elhangzott ez a kellemetlen kifejezés, kicsinyke ébresztő az álomból. Hónapok teltek el, szinte minden délután találkoztunk, szeretkeztünk mindenütt, ahol lehetett. Liftben, vécé tetején, lépcsőkön, padlón, íróasztalon, egyszer még a férfi vécét is kipróbáltuk, csak az ágy maradt ki a repertoárból, de nem számított, épp ez volt a dolog varázsa. Már csak vele álmodtam, lélegeztem, láttam a napot, mellette csipkedett a szél. Eltelt két év, szerelmem olyan mély volt, mint még soha, megszépültem, fiatalabb lettem. Környezetem is észrevette a változást, én pedig büszkén mondtam, szerelmes vagyok.

  - Vera! Nem félsz attól, egyszer fel kell ébredned? - aggodalmaskodott a barátnőm.

  - Nem gondolok rá.

  - De mégis, akkor mi lesz?

  - Belehalok.

  Így is gondoltam. A szerelem úgy fonta be egész testemet, gondolataimat, mint egy óriási anakonda, nem menekülhettem a halálos szorításból. De nem hittem, hogy Pietro itt tudna hagyni, hisz annyiszor elmondta, „szörnyen szeretlek, száz nő közül egy ilyen, mint te, büszke vagyok, hogy nekem jutottál, a testem nem tudna az ölelésed nélkül létezni”. „Az enyém sem a tied nélkül - gondoltam magamban -, belőled eszem, iszom, létezem.”

  Egy őszi napon nem találtam senkit az irodában. Megijedtem: mi történhetett? Már ütöttem is a számokat a telefonba, összeszorult gyomorral hallgattam, „ezen a számon előfizető nem szerepel”. Ekkor kezdődött számomra a rémálom, amely hónapokig tartott. Másnap megtudtam, a kereskedelmi igazgató haza utazott. Egy darabig nem hittem, hetek, hónapok teltek, még mindig vártam, hogy jelentkezik. Lassan fogyni kezdtem, éveket öregedtem, egyre azt hajtogattam, csak álom, és visszajön, nem lehet olyan, hogy aki így szeretett, aki ezerszer el is mondta, szó nélkül itt hagy.

  - Szia, Vera! - lépett be egyik nap a barátnőm.

  - Hát te?

  - Semmi hát te, most szépen felöltözöl és elmegyünk az orvoshoz.

  - Nem kell, semmi bajom nincs.

  - Dehogy nincs! Nézz csak a tükörbe, rossz rád nézni! Ha nem állnál egyedül a világban, nem is érdekelne a dolog, majd rád néz valaki. De senkid nincs, én pedig elutazom, ilyen állapotban nem tudlak itt hagyni.

  - Elutazol? Hová?

  - Na látod, csak nem vagy rendben, többször elmondtam, megyek Amerikába egy családhoz, három hét múlva utazom. Addig szeretném, ha valamennyire talpra állnál.  Szétnéztem a sötét szobában, remegni kezdtem, hetek óta nem húztam fel a redőnyt, nem nyitottam ki az ablakot, úgy jutottam túl a karácsonyon, hogy szinte észre sem vettem. És ez a rideg, hideg január, a hó nélküli szürkeségével, mint egy kopott, lelakott gyár, úgy terpeszkedett az agyamban. A tespedtség ráült mindenre.

  Végül elmentem Ágival az orvoshoz.

  - Ne bánkódj, majd keresek neked is helyet. Akarod?

  - Keresnél?

  - Persze! - ígérte komolyan.

  Pár hetes gyógyszeres kezelés annyit jelentett, hogy már vidámabban néztem szét magam körül. Sajnáltam, hogy barátnőmet elveszítem, de hazafelé a repülőtérről már észrevettem, itt a tavasz, éppen március eleje. A járdára türelmetlen autók verték fel a sarat, gátlások nélkül repült télikabátra, táskára a sötétszürke massza. Azután káromkodások, de meleget sugárzott a Nap, szinte ellenkezett a rosszkedvű, anyázó emberekkel. Már mosolyogtam, nyugodtnak éreztem magamat, derűsen kezdtem tekinteni a jövőre, kimegyek, megismerkedek egy új világgal.

  Három hónap telt el, amikor megjött Ági levele, van egy család, ahová mehetnék, középkorú házaspár, két kamasz gyerek, rendezett élet, megbízható házvezetőnőt keresnek, nem baj, ha keveset beszéli a nyelvet. Már intéztem a papírokat, akkor ütött be a ménkű.

  - Jesszusom! Komolyan mondod? Harmincezer ember meghalt? - szörnyülködött fodrászüzletben a szomszéd széken ülő nő.

  - Hallották mi történt? A fiam hívott. Bombáztak Amerikában! Robbantottak! Harmincezer ember meghalt. A tévé megszakítja adásait, hogy folyamatosan beszámoljon az eseményekről - a szalonban mindenki megdermedt egy pillanatra. Amikor magunkhoz tértünk, elindult a találgatás, nem akármiről van szó, hanem a világ legnagyobb, legerősebb országáról. Emlékeztem, ilyen furcsa dermedtséget akkor éreztem utoljára, amikor Brezsnyev meghalt. Olyan érzés kerített hatalmába, még kicsiny gyerekként, hogy itt a világvége, mi következhet ezután?

  Sejtettem, nem lesz könnyű papírjaimat ilyen körülmények között elintézni, de végül eljött a nagy nap. 

  Amikor megérkeztem az Atlantic City repülőtérre, óriási izgalommal és halálosan fáradtan kászálódtam le a gépről.

  Átöleltük egymást, sírtunk egy keveset, talán illett is, meg jól is esett.

  - Van egy rossz hírem, és van egy jó. Melyikkel kezdjem?

  - Mindegy, csak mondd már! - türelmetlenkedtem.

  - A család, ahová jöttél, már talált magának mást. De ne izgulj, van egy másik, aki szívesen fogad.

  Egy óra múlva ott álltunk leendő munkahelyem bejáratánál. Csengetésre hamar kinyílt az ajtó, már vártak. A férfi az ajtóban egy pillanatra megmerevedett, az én lábam alól is egy villanásra kifogyott a talaj.

  - Pietro Rossi vagyok.

  - Mészárosné, Vera.