Barnás Márton: Köhög a bolha

„Mert olyanok vagyunk, minta fatörzsek a hóban. Szemre simán illeszkednek csak, és egy kis lökéssel már odébb is taszíthatnád őket. Nem, ez nem lehet, szilárdan kötődnek a talajhoz. De látod, még ez is csak látszat.”

Franz Kafka: A fák

Meg sem rendültem. Teljesen természetesnek vettem. Végre volt hozzá bátorsága. Gabika a vonat elé ugrott. Ami testéből megmaradt, fóliával volt letakarva. Az erős szél nemsokára elfújta a fóliát, gondolom a lelkét is. Ki tudja, hol van a lélek? Ki tudja, hova megy? Ha megy egyáltalán valahová. Jehova Tanúi szerint a testtel együtt a lélek is meghal. A Bibliában is ez van benne. Egy kicsit röhejes volt, hogy hogy Jehova egyik Tanúja éppen nekem beszélt erről. Akkor még katolikus hittanár voltam. Dunabogdányban, az iskola felső tagozatosainak, és helybéli főiskolásoknak, egyetemistáknak próbáltam hitemről átadni, közvetíteni valamit. Nem nagyon ment. Igen nagy hatással volt rám Spinoza Teológiai-politikai tanulmánya, valamint Singer Szerelem és száműzetése, így másképp érzékeltem hitemet, nem úgy viszonyultam vallásosságomhoz, mint mondjuk apró ministránsként. Mindenesetre hittanár voltam. A szülők rám bízták gyermekeiket, és én tanítottam őket. A főiskolások, egyetemisták pedig eljöttek szép számmal az esti, kötetlenebb hittanara. Itt ismerkedtem meg Gabikával. Pár hónappal voltam idősebb nála. Nagyon zavart volt. Egy picit tetszett is nekem. Persze én Bettivel jártam. Hűséget fogadtam, nem vakságot. Betti is eljött néha ezekre a hittanórákra, látni akarta, hogy csinálom. Látni akart. Mellettem ült, fogta a kezem, hallgatott. Aztán Gabikát hallgattuk. Azt, hogy sírt, és nem tudott megszólalni. A segítségemet kérte. A többieket otthagytuk és átsétáltunk a templomba. Egymás mellett térdeltünk. Kérte, hogy fogjam meg a kezét. Megfogtam. Először hozzám beszélt. Apja alkoholista, veri az anyját, meg őt, és Gabikát többször megerőszakolta. Az anyja tudott róla, de félt, fél a férfitől. Gabika rettegett. Magamhoz öleltem őt. Imádkozzunk, suttogtam neki. Nincs miért, mondta. Dehogynem, mondtam én, élhetőbb, elviselhetőbb életért. Életért, valódi életért, ami az, ami. Komolyan gondoltam, amit mondtam. Halálosan komolyan. Gabika is érezhette. Sírni kezdett. Mondtam neki, hogy imádkozzunk a jóságért. Amire talán még méltóak vagyunk. Imádkozzunk Gabika apjáért. Édesapjáért. Gabika már nem sírt. Imádkozott. Imádkoztunk. Valószínűleg ez volt az egyetlen ima (imánk), amit Isten tényleg meghallgatott. A mélységből kiáltottunk hozzá. Részvétet, irgalmat koldultunk. Vége az imának. Végünk.

Felálltunk, visszasétáltunk a plébániára. A többiek már elmentek. Betti várt rám. Gabika búcsúzkodott. Azt mondta, hogy én jó ember vagyok. Nem szóltam semmit. Nem akartam kiábrándítani. Gabika elköszönt, elment. Betti elém lépett. Szomorúan magához ölelt, szájon csókolt. A csókkal szomorúság költözött szívembe, mely lassan felfalt mindent, mindenemet. Gabika után kellett volna mennem, mondtam Bettinek. Nem, mondta ő. Szerinte mindent megtettem. Nem tettem semmit. Imádkoztam, de adott esetben az a mindenség. Szavak jártak nekünk, csókok jó esetben, meztelenségem a lány meztelenségében, akit szeretek. De Isten eljuthat-e hozzánk? És mi hozzá?

Ahogy térdeltem Gabika mellett, úgy éreztem, Isten egész életében magához hívta őt. Remélem, megérkezett Hozzá.

Megértettem, megéreztem, hogy nem csak tetteinkért, hanem egymásért is felelősek vagyunk.

Furcsán  éreztem magam Gabika temetésén. Elveszítettem őt.

De mindig elveszítjük egymást.