Az újszülött

Beküldő: matesz
Beküldés ideje: 2010. február 22.

     Reggeli fél hét.

     Dr. Kalmár felkelt az ágyból. Már hetek óta egyedül aludt, mióta Krisztina a kórház szülészetén feküdt. A terhesség miatt aggodalmakkal telve teltek a hetek, hiszen első gyermeküket várták. Évek óta szerettek volna gyermeket, különösen a feleségét gyötörte a sikertelenség, egy vagyon bánta a kezeléseket. Az asszony a hosszú évek alatt egyre fásultabb, egyre kétségbeesettebb lett, lévén már jóval túl volt a harmincon.           

Dr. Kalmár a kórház baleseti osztályán dolgozott egy épületre a feleségétől, aki az urológián volt asszisztens. Tíz éve házasodtak össze. Kezdetben minden szépnek indult. Sikerült venniük egy kétszobás lakást, a családépítést tervezték. Aztán teltek az évek és gyermek sehol.          

Az okokat, majd bűnbakot keresve és persze találva - mert az önmegnyugtatásképpen mindig van -, önkéntelenül is egymást kezdték okolni. Egy-egy rossz pillanatban az asszony szinte kereste a lehetőséget, amivel egy kicsit oda tud szúrni a férjének, ugyanakkor kétségek gyötörték önmagával szemben is, alkalmasságában, egészségi állapotában kételkedve, kétségekkel mérgezve mindennapjaikat. Furcsaságok, helyenként bizalmatlanság, Idegesítő, ingerült mindennapok.            

A férfi komótosan végezte a reggeli tennivalóit. Unottan megborotválkozott, közben feltett egy kávét, míg a felkent borotvahab az állán durva borostáit puhította. A távkapcsoló után nyúlt és keresgélt néhány pillanatig a csatornák között. Aztán kikapcsolta a TV-t, a fotelbe dobta a kapcsolót.

     - Tíz óra felé bemegyek a kórházba - gondolta. Előbb hiába, hisz a reggeli vizit úgyis elhúzódik. Néhány szabadnapot vett ki, de nem igazán tudott magával mit kezdeni. Szinte program szerint élte az elmúlt néhány hetet. A munka mellett szakított időt átmenni a szülészetre. Kriszta már a negyedik hetet töltötte bent. Ő pedig? Egyedül, itthon.......

     Végül leugrott a kávézóba reggelizni. A liftben jutott eszébe, hogy a konyhában hagyta a kávéját, még bele sem kortyolt. Majd megissza hidegen. Nem először. 

     Az utcán fülledt meleg volt, por állt a levegőben. A férfi levette zakóját és hanyagul a karjára dobta. A virágárus mellett megállt, elidőzött egy darabig. A bazsarózsákat nézegette, a szeretett nő kedvenc virágait. Már napokkal ezelőtt elhatározta, vesz egy hatalmas csokrot. Átment az utca túloldalára és betolta a kávézó lengőajtaját. A pultos kislány az egyik asztalnál vihorászott egy férfivel. Meglátva Kalmárt, kelletlenül felállt és megkérdezte: - Tessék?

     Kalmár szétnézett a pulton, majd rendelt két fasírtot franciasalátával. A sarokba ült egy asztal mellé. Nézegette a fasírtot, aztán elgondolkodva beleharapott. Eszébe jutott az elmúlt nyár. A Balatonon. Szeretett volna néhány hetet eltölteni Füreden. Gyerekkorának sokat látogatott városa. Valamikor, akár napokat is a kikötőben lófrált. Dobálta a sirályokat, vagy a kishalakat próbálta kimerni tenyerével a vízből. Szerette a zsivajt, mikor egy-egy hajó befutott és a leszálló tömeg szinte megrohanta az árusokat, ellepve a környéket. A túlparton, fent a hegyen, a tihanyi apátság tornya meredezett, mint egy gyertya a tortán.

     Az elmúlt nyáron azonban Krisztina az utolsó pillanatban jelentette be, hogy ő mégsem akar menni. - Furcsa – gondolta bosszankodva. Az egész nyarukat otthon töltötték, miközben sokszor nem töltötték együtt az időt. Így aztán maradtak a gyerekkori emlékek Füredről és a Nagybácsiéknál eltöltött izgalmas nyarakról. Pedig mennyi mindent meg akart mutatni az asszonynak. Hogy hol milyen kalandok érték, honnan loptak almát a szomszéd gyerekkel, és hogyan hangoskodnak a békák a parton, mikor a nap színe vörösre fordult és a part- menti lámpák fénye megcsillan a tó tükrén. Mindaz, ami számára sokat jelentett, az asszony figyelemre sem méltatta.

     Nem tudta mi történt, de a változás érzékelhető. Azelőtt élvezték egymás társaságát. A szeptemberi egészségügyi bálra is inkább az illendőség hajtotta őket, mintsem az, hogy jól érezzék magukat. Kalmár egész éjszaka a pezsgőt kortyolgatta, miközben a teraszon sétálgatott. A felesége pedig a kolléganőivel beszélgetett. Aztán kellemetlen momentumként, a felesége hosszasan táncolgatott Dr. Alohával, egy fiatal angolai orvossal, aki Pesten végezte az egyetemet. Nagyon elegánsan öltözött fiatalember. Fekete bőre és világos zakója impozáns külsőt kölcsönzött, párosulva férfiasan, magas termetével, amit Kalmár egy kelletlen pillantással konstatált.            

Hirtelen mozdulattal az álla alá kapta tenyerét. Aztán letörölte kezéről a lecsöppenő franciasaláta majonézes foltját. A telefont odébb tolta az asztalon, rápillantott. Nincs üzenete. A kórházból várta a hívást. Csáti doktor ígérte, felhívja, ha bármi hír van. Még végigtörölte száját a szalvétával, aztán elindult az ajtó felé. Kiérve ismét a virágárust pillantotta meg. Szinte kínzó vágy tört rá, hogy megvegye a virágcsokrot. Sokévi várakozás utáni boldogsága, mintha ebben az egy csokorban próbálna felszínre törni. .......             

A telefon hangja élesen hasított a fülébe. Felemelte a kagylót: - Kapcsolom a hívót! - mondta egy női hang. Kisvártatva Csáti hangját hallotta meg:

     - Pistukám! Elkezdődtek a fájások. Most még fölösleges bejönnöd, majd egy óra múlva visszahívlak. Kalmár szóhoz sem jutott. Hirtelen az asztalon heverő tollhoz kapott, talán maga sem tudta miért, görcsösen szorongatta a kezében, míg a telefont hallgatta. Csáti nem beszélt sokat, kisvártatva egy cinkos vigyor kíséretében, mielőtt letette a kagylót, azt mondta: - Csak nyugi, majd hívlak!

     Kalmár is letette a kagylót, de az izgatottságtól a gyomra majd kiugrott a helyéről. Kirohant a konyhába, közben a nadrágját kereste és mire megnyugodott, lerogyott a fotelbe. Maga elé meredve ücsörgött egy darabig, végül bekapcsolta a televíziót. Váltogatta az adókat; természetfilm, krimi, politikai vitaműsor. Egyik sem érdekelte. Hanyatt vetette magát az ágyon és a plafont bámulta. Azon gondolkodott, akár a kórházba is bemehetne a szülészetre, de amikor korábban Krisztával erről beszélgettek, ő mereven elzárkózott ettől. Nem akarta, hogy ott legyen a szülésnél. Így aztán várt, várt, hogy megcsörrenjen a telefon, bár Csáti hívása óta még húsz perc sem telt el. Azzal nyugtatgatta magát, hogy Kriszta a legjobb kezekben van, hisz Fazekas doktornál szül, aki kiváló orvos.

     Az utóbbi fél órában egyre idegesebb lett, a várakozás kínos órái rohantak el. Csáti legalább két órája hívta, de azóta nem szólalt meg a telefon. Már legalább háromszor megnézte, hátha a telefonkagyló nincs a helyén. Lehiggadt. Biztos még tart a szülés és csak akkor akar ideszólni, ha már megvan a gyerek. Múltak a percek, majd egy újabb hosszú óra, végül nem bírta tovább. Felemelte a telefonkagylót és feltárcsázta a kórházat. Idegesen a szája szélét harapdálta, miközben a telefon kicsörgött. Egy női hang szólt a készülékbe:

     - Tessék, városi kórház! - Kalmár kapcsoltatta a szülészetet.

     - Szülészet! - Kalmár izgatottan bemutatkozott, mielőtt elkezdte mondandóját. A hölgyet nem ismerte, aki érdeklődésére csak annyit mondott: Egy pillanat! Aztán csend. Hallotta, amint a nő elsiet a telefontól. A háttérből kiszűrődő hangokból a férfi kivette, hogy valakivel beszélget. A beszélgetésüket kissé hosszúnak találta, bár az ápolónő kisvártatva visszajött, majd megkérdezte:

     - Kalmár Krisztinát kérdezte?

     - Igen! - idegeskedett a férfi, de a nő megint odaszólt valakinek a háttérbe. Kalmár egyre ingerültebb lett:

     - Elnézést, de megvan a baba?

     - Igen, megvan, fiú lett.

     - Mikor született?

     - Fél kettőkor.          

A férfi boldogságában azt sem tudta mit mondjon. Végül köszönetképpen még mondott valamit a telefonba, mielőtt letette. Odaugrott a ruhásszekrény elé és elővette a vajszínű zakóját, amit gondosan kiterített az ágyra. Mialatt a nyakkendői között kotorászott, egy újabb furcsa érzés tört rá, amit nem tudott megmagyarázni. De mint a lámpafény, eszébe villant. Csáti. Az órára pillantott. Érdekes. Már negyed négy! A gyerek csaknem két órája megszületett és Csáti ide sem szólt.          

Borzasztó gondolata támadt. Hirtelen felkapta a telefont és felhívta a kórházat. A szülészet csak hosszas szünet után jelentkezett be, mialatt ő már kezdett teljesen kétségbe esni. Érdeklődésére azonban elmondták, hogy a gyerek egészséges, semmi baja és az anyuka is jól van. Megnyugodott. Mosolyogva letette a telefont, aztán gyorsan öltözködni kezdett. Az előzőleg kiválasztott zakóját visszatette a szekrénybe, valahogy máshoz lett hangulata. A vállfákat tologatta, legalább húsz zakója volt, öltönye viszont legfeljebb kettő. Nem szerette az egyszínűt, így aztán ha felülre világosat vett, alulra biztos, hogy valami sötét nadrágot. Igazán azt sem tudta, milyen ruha illene az alkalomhoz. Végül kiválasztott egy halvány barnát. Gyorsan felkapta magára. Kifelé menet eszébe jutott a pénztárcája, az asztalon felejtette. Besietett érte. Az ajtót bevágta maga mögött és lerohant a lépcsőn.            

A virágárus már majdnem bezárt. Egy hatalmas bazsarózsa csokrot köttetet. Míg a csokor készült, megállított egy taxit az utcán. A csokorral kifejezetten elégedett volt, a taxihoz menet még megigazgatta a szálakat, majd beült az autóba.           

A kórház folyosóján végigrohanva majdnem átesett a lengőajtó  üvegén. Felrohant a lépcsőn - a liftre mindig várni kell - a szülészet pedig csak a második emeleten van. A lépcsőfeljárón találkozott Juhár Katival, aki szülészasszisztens, sietve ráköszönt Kalmárra, mondván, rohan a laborba. Kalmár fején átvillant egy kérdés, amit Kati felé intézett volna, de aztán nem tartotta fontosnak, hisz már úgyis itt van. A lány még csak nem is gratulált, ötlött fel benne egy pillanatra.            

Fazekas doktor az orvosi szoba ajtajában Dr. Kollárral beszélgetett, kinek alacsony, pocakos alakja szinte eltörpült beszélgetőpartnere mellett. Beballagtak a szoba ajtaján mire Kalmár odaért volna, közben az újszülött szoba üvegablakára esett a pillantása, így odasietett. Majd utána beszél Fazekassal - gondolta.          

Az ablak előtt szorongva egy népesebb család ácsorgott, néha felnevetve, miközben a büszke apát kétoldalról karöltve egy-egy korosabb hölgy támogatta. Mögöttük egy őszes hajú férfi ácsorgott. Nyújtogatta a nyakát, egy autóstáskát szorongatva a kezében, de így szerényen meghúzódva nem sok mindent láthatott a babából, akit egy ápolónő tartott az üvegablak túloldalán. Még percekig eltartott ez az örömteli csoportkép, melynek sajátos szertartásosságot kölcsönöztek, az elhangzó „tündér virágok", „arany bogarak", a „kicsi kis lába", „piciny nózija" közbevetések.           

Kalmár kezdett idegeskedni. Aztán magába megmosolyogta a lelkes famíliát, akiknek elhangzó marhaságai legjobban a babát nem érdekelték. Kis, gyűrött homlokát előrehajtva, száját szélesre húzva, nyálcsorgatva aludt. Feje búbján, mint az agyonpüfölt teniszlabda szőrei, felborzolva állt égnek a megannyi kis pihe.

     - Nem baj kisöreg, már nem tart soká! - gondolta, melyet már saját izgatottsága diktált és kínos röhögését visszafojtva ácsorgott a folyosón.          

Az ápolónő program szerint vetett véget a csecsemővizitnek. Az őszes hajú öregúr alaposan megkésve fért az ablakhoz. Az üvegablakon át néhány vizuális élményfoszlányt lopva a távolodó pici alakjából, aki még mindig édesdeden aludt a fehérköpenyes nő karjaiban. Aztán feladva a nézelődést, ő is elindult a kis csapat után.          

Kalmár közelebb húzódott az ablakhoz, néhány lépést tett előre, majd megtorpant. Egy férfi lépett az ablak elé. A fehérköpenyes hölgy intett neki, hogy menjen oda.          

Közben egy ápolónő kijött a csecsemőszoba ajtaján. Kalmár közelebb ment és leszólította. Bemutatkozott - ezt a nőt nem ismerte - és elmondta, hogy szeretné látni a gyerekét. Érdeklődött a felesége után, megnyugvással vette tudomásul, hogy jól van.

- Utána benézek Krisztinához is! - gondolta.          

A hölgy közben elsietett, mondván, hogy szól a kolléganőjének. A férfi az ablak előtt várakozott néhány pillanatig, mire a fehérköpenyes hölgy kisvártatva megjelent, kezében hatalmas fehér pólyával, melynek vége egészen a térdéig lelógott.          

Kalmár az izgatottságán próbálva gátat vetni bámult át az üvegen. Várakozással teli pillanatok egyre hosszabbnak tűntek, míg a nő végre a kis „csomagot" maga elé tartva, unott mosollyal az arcán, megállt az ablaknál.          

   A férfi megdöbbent, majd az első pillanatok után az értetlenség lett úrrá rajta. Elképedve nézett a gyerekre, majd néhány görcsös másodperc után az ápolónőre. Segélykérően fürkészte a nő tekintetét, aki érezte a férfi döbbenetét, mert az arcáról eltűnt az ilyenkor szokásos, jól begyakorolt mosoly.          

A férfi nem hitt a szemének. A kicsiny arcocska és kicsiny öklök „csokoládébarna" színét, még hangsúlyosabbá tette a hófehér pólya. Koromfekete hajának apró göndörületei végképp letaglózták Kalmárt. A néhány perccel ezelőtti, orrát megfeszítő, gúnyos, visszafojtott nevetésből, mintha vasúti síneken robogott volna a teljes „pofára esésbe". Verejtékezett a teste, a víz kiverte inge gallérját, de a kellemetlen érzés, melyet nyakkendője szorítása okozott, nedves kötésként szorulva nyakára, sem jutott el a tudatáig. Vagy mégis? Bál, tánc, az a fehér öltöny……..

     Szemei tágra nyíltak, arcizmai elernyedtek és falfehér bőrével együtt úgy lógott alá arccsontjáról, mint a vízzel átitatott rongy.           

Kezei mintha összebeszéltek volna arcának elképedt vonásaival, ujjai még körülfonták a csokrot, mely talán a reményt, a várt boldogságot, kettejük közös életének értelmet adó jelképpé nőtte ki magát, melyet a hátán végigkúszó verejtékcseppek sirattak el megakadva a nadrágszíjába tűrt ingén. Az ujjak aztán végképp elernyedtek, a maguk útját járva szabadultak meg a kínos jelképtől, mely a folyosó kövére hullva, már más értelmet nyert és lassú cselekvésre késztette Kalmárt. Szemei, tudata kívülállóként szemlélte lábait, a két, eddigi megkövült oszlopot, amint elindult a folyosón.           

A lépcsőfeljárónál egy pillanatra megállva megfogta a korlátot. Letekintett a menekülést jelentő kopott lépcsőfokokon, amelyek ismét a továbbrobogó vasúti talpfákként rohantak el léptei alatt. A szembejövő alakok, mint az elmúlt időszak megszemélyesült jelenetei, suhantak el mellette. Menekülve - ösztönösen taszítva el magától kínzó csalódottságának tárgyait - kerülte ki őket. A lengőajtón átkúszó huzat vákumként vonzotta Kalmárt, melyen kilépve végképp felocsúdott rémálmából. Aztán az ajtószárnyak lassan... nagyon lassan becsukódtak mögötte.