Az író olvas, ó , nem?

Beküldő: Őszi Róbert
Beküldés ideje: 2010. február 9.

Lassan nyolcba hajolt az idő, a virsli szépen gömbölyödött a forró, lebegő vízben, a kenyér felszelve, a tálcát is elmostam, talán ünnepnapot szimatoltam, nem tudom, de valahogy ma úgy éreztem, hogy ha a kanapé felé  térek eltölteni az estebédet, ezt az unalmasan szegény vacsorát, akkor talán valami meglepőben lesz részem. Van, így hogy ezt érzi az ember és végül nem történik semmi, de van úgy, hogy az élete új fordulatot vesz. Én ebben sem, abban sem hiszek, a percekben viszont igen. Azaz inkább a pillanatokban. Tudom, hogy lehetetlenség teljességében fogadni a jót, az érkező szépséget, a bizalmat, ezért én egy meglepő hadicsellel mindig részletekben fogyasztom el a hirtelen jött örömöt. Előbb csak hagyom hagy osonjon közelebb hozzám, fonjon csak be selymesen lágy karjaival, úgy-úgy, aztán amikor már biztos a dolgában, hogy lám-lám , már mosolyog a fickó, hát én dacból is odavágok egy nemet, de legalább egy mit akarsz-ot, hogy nesze, nem úgy megy az hogy hirtelen ide nekem a mindenséget, és akkor mosolyog , és akkor lelkendezik , és akkor boldog.

Nem, nem, olvastam én nagy és okos filozófusokat, meg egyéb világmegváltó neurasztétákat, tudom, hogy az öröm forrása, nem mindig az örömből fakad, lehet, hogy ami itt, most nekem öröm, az máshol bánat. Mindig meg kell vizsgálni mindent más szemszögből is, különben az ember könnyen csapdába eshet, önmagával szemben. De most nyugodt maradtam, jöttek az indák, a selymes suhogás, a lágy szavak, a belső érintések, és én fogadni akartam, érezni akartam a jelenből kiváló jót. Az is lehet, hogy csak túlfáradt voltam a küzdéshez, hogy ellent mondjak, hogy dacoljak, így láthatóan lelkesedni kezdtem valami iránt, aminek kézzelfogható jelei még nem voltak a térben.

A virsli közben megfőtt, a tányérra került, az aranyló mustárral egyetemben, én a kanapára huppantam, kezemben távirányító. Kis esti nyugalmi reflex, döngicséljen halkan a roppanó falatok alatt a televízió. Aztán csend, vibráció, majd egy halk koppanás, a távirányító földre hullt. Unalmasan ügyetlen vagyok, gyermekkorom óta, nálam kétbalkezesebb fickót még nem hordott a hátán a föld, ha valami időn belül nem akar elromlásra vetemedni, hát én biztosan leszek olyan jó hozzá és elrontom, összetöröm, meglékelem, kinyuvasztom, felkoncolom, de nem is folytatom. Ügyetlen vagyok, és ez bizony már sohasem változik. Azért a tévé mégiscsak bekapcsolódott, de a távirányító ripityára tört. Választhattam, vagy megszakítom ezt a remek és tápanyagban gazdag vacsorálást, és magamnak való műsort keresek, vagy hagyom a dolgokat a maguk rendjében, folyásában és fogadom, ami jön. Nem szeretem, ha a virsli kihűl, ezért a fenekemen maradtam. Zúgás, vibráció, fekete vonal, zizegős hang, morzsás kép. A televízióm régi, öreg darab, nehezen kel életre, de én szeretem, hangulata van, mint ahogy a lakásnak is, ez is az örökség része, a ház, az ősök, a lakás, a holmik, apám, anyám, a gyermekkorom. Semmit sem dobok ki soha, ami, vagy aki valaha fontos volt nekem.

Szóval a gép végül  életre kelt és halvány fénnyel világította meg a teret, benne engem, és a falatozástól kipirult arcom. A térben pár száz forintos füstölgő illat terjengett, a konvektor csendben búgott, az akváriumban a halak alváshoz készülődtek, a gangon is elült már a zaj, csak Hornyák bácsi csoszogó lépteit lehetett hallani, ahogy átlépdel az üreg Jarulek nénitől a saját lakásába, egy búcsúcsók kíséretében. Öregkori szerelem, de szép is ez. Íme, egy újabb bizonyíték hogy a szerelem nem válogat, kor, nem, hajszín, belbecs vagy egyéb ideák szerint, van, él, létezik, alkot, teremt. Vagy rombol, kinek-kinek álláspontja szerint.

Aztán egy utasítás  érkezett a sehonnani légből, és a képernyő felé terelte gondolataim. A gépben, a jelen képben egy idősödő úr éppen a mondandójába kezdett, az eleje lehetett a szövegnek,, mert úgy tetszett , éppen bemutatkozik, és elbeszéli szépen sorjában, hogy majd mi fog következni. Ismertem a fickót, már elsőre sem volt számomra ismeretlen, íróember, gyarló lélek, de egyben nemes is, és még az is beugrott, hogy így a képernyőn túli világból nézve, rokonszenves figura is. Emlékképek bukkantak fel előttem, majd tízéves emlékek, róla,róla és apámról. Szintén így estidő volt , szintén a gép berregőn ébredt , apám a helyemen ült, én a fotelben , a családból a lányok tán moziban voltak, erre nem emlékszem pontosan , de arra igen, hogy ez az íróember, ez a Vámos Miklós lépett elő hirtelen , egy nyitott, ósdi bőrtáskával, melyből lapok lógtak a semmibe, komolyan mosolyra fakasztott a kép, és azon drukkoltam hogyha ez a szegény ember egyszer a léhasága okán majd elveszti a dolgait, talán a szerencséje okán meg visszatalálnak hozzá. Azóta már nem gondolom, hogy az írók szerencsések lennének.

És akkor elért hozzám a beszéd. Tisztán, tagoltan, érhetően. Pontosan nem tudnám idézni, de valahogy így kellett, hogy hangozzon:

„ Kedves televízió előtt ülők, és kedves mindenki, aki csak a konyhából les be időnként. A nevem Vámos Miklós, és ez a műsor, ami most következik nem egy műsor része. Ez egy küldetés, egy naiv álom leképezett mása. Kérem, álmodjanak önök is együtt velem.”

Azzal egy széket vett elő,  és leült éppen velem szemközt. Tisztán emlékszem a székre is és a belső térre. A szék egy egyszerű, hajlított hátú, karfás szék volt, bársony vagy egyéb finom anyagból készült borítással, karmazsin vörös színben, decens volt inkább, nem kihívó. A tér pedig . A tér. Az egy szoba volt kérem szépen. Most vettem csak észre hogy a fickó, tanár úr, Miklós a saját lakásában fogadta a stábot, s ami még meglepőbb, engem is, minket is. Nem tudom mi volt ezzel a célja, talán bensőségesebbé formálni a mondanivalót, világosabbá tenni a célt, de annyi bizonyos hogy melegséget és bizalmat árasztott a tér és a gondolat is , még az az ormótlan barna bőrtáska is , ami megegyezőnek látszott azzal a régi darabbal , amit még gyermekként olyan viccesen megcsodáltam.

Többet már nem szólt, hanem a könyvespolchoz lépett, a saját könyvespolcához, és egy irányzott mozdulattal egy vaskosabb könyvet vett le az egyik polcról. Meglehet valami regényfélét, nem tudtam kivenni a mozdulataiból, ahogy a könyvet tartotta, és a kamera sem közelített a kezében fekvő műalkotásra. De az bizonyos hogy valamely másik író munkásságának egy darabkáját tartotta a kezében. Még egyszer az este folyamán utoljára megszólalt:

„ A műsoridő, ami most az ön szemei előtt fut éppen, ötvenpercnyi időt rejt magában, én ezt olvasással fogom tölteni. Ön mivel fogja?”

Mélyen a szemembe nézett, azokkal a nagy ábrándozó szemekkel, csendesen elmosolyodott, és jobb karját a karfára helyezve, a baljába vette a könyvet, fellapozta az első oldalakon és elmélyülten olvasni kezdett. Meglepődtem. Ez az ember olvas. Beleolvas a szemembe. Nem is foglalkozik velem. Levegőnek néz, engem, egy televíziós műsorban, engem a nézőt!

De olyan biztosnak tűnt elhatározásában, hogy csak legyintettem. Tengernyi más lehetőségem is van, hogy eltöltsem az időt, kedves Miklós, feleltem hetykén a még mindig mosolygó  arcnak. például, például, és például! De semmi sem jutott az eszembe, csak az hogy az az ember ott olvas, az egyik legmélyebb és leghumánusabb cselekményt végzi mi embertől való, érdeklődik és értelmez , befogad és társít , ösztökél és ösztönöz , és akkor ott nem tudtam rá haragudni, és úgy általában senkire sem.

Pár perc múlva magam is a végsőkig kopottas, elnyűtt fotelemben találtam magam, fejem felett kislámpa, kezemben Kosztolányi novelláskötet. Azután már szimultán olvastam azzal a konok emberrel.

Aznap éjjel életemben először, nagy szárnyú, fényesen suhogó, színes betűkről álmodtam.