A szélmalom utolsó tánca

Beküldő: Harencsár László
Beküldés ideje: 2009. április 15.

Száraz, júliusi reggel volt. A nap alig bukkant elő a horizonton, az első sugarak melegét már érezte az ember bőre. Korán indultam, hogy elkerüljem a hőséget, de nyilván valóvá vált, hogy nem fog sikerülni. Elhatározásomat azonban nem változtattam meg. 

Minden évben megteszem ezt az utat, mint valami zarándoklatot, a régi szélmalomhoz.

Elindultam

Ép, hogy elhagytam az utolsó házsort, a vibráló levegőben már láttam a malom csúcsát, de tudtam, hogy legalább egy órányi kerekezés után érem csak el gyermekkorom egyik felejthetetlen színhelyét, az omladozó tanyákkal körbe vett szélmalmot.

Megérkeztem. Az utolsó pár száz méternek gyalog vágtam neki. Biciklimet egy nyárfához támasztottam.

Az emlékekben való elmerülést segítő, mély csend ülte meg a pusztát.

Egy galagonya bokor ágain szárnyait széttárva piheg egy pacsirta. Az ördögszekér se mozdul, szellőre, szélre vár. A száraz fű közül egy-egy szöcske ciripelése töri meg a némaságot.

Ingemet kigombolom, hátha megmozdul a levegő és körbe fújja a hátamat. Dől rólam a verejték, a szemembe folyik. Látásom elhomályosul, gondolatban máshol járok.

A múlt képei, hangjai jelennek meg. Hullámzó búzamezők, barna szántás, madárcsicsergés, gyerek zsivaj, lovas kocsik nyikorgása.

A malomból a legkülönbözőbb zajok áradnak ki a lisztfelhőbe burkolódzott ajtón és ablakokon át. Fúj a szél, a vitorlák fáradhatatlanul róják a köröket, a kerekek morogva őrlik a búzát. Vállukon zsákot cipelő emberek, egyet nyögve dobják kocsijukra a lisztes zsákokat.

Mindig a zsákok tetején utaztam és alig vártam, hogy találkozhassam a cimboráimmal.

A malomban útban voltunk az embereknek, így a közeli kanálishoz mentünk és a nádasban játszottunk.

Évek teltek el így. Később, amikor már elszántságunkon kívül, némi testi erővel is rendelkeztünk, egymással versengve cipeltük a zsákokat. Néha a súly alatt összerogyva elestünk és arccal ráhuppantunk a zsákokra. Arcunk, hajunk fehér lett. Ilyenkor nem maradhattak el ugratások.

Mindenki jókedvű volt, még az egyébként mogorva, szikár molnár is jót mulatott.

Egymás után jönnek elő az emlékek, a bőséges és a silány termésű évek emlékei is.

Aztán, egyszer csak új rend következett. A földeket elvették, a malmot államosították…

Megbotlok egy vakondtúrásban. Egyensúlyomat visszanyerve, kitörlöm szememből az izzadságot. Éget a hőség. Egy kis szellőért könyörög a természet.

Furcsa, ismerős zaj üti meg a fülemet. Nyikorog a malom. Feltámadt a szél?

Az ördögszekér nem moccan, a fűszálak továbbra is csak magukban gyönyörködnek a délibáb tükörképében.

Akkor mi ez?

A malom felé fordulok. A vitorlák megmozdultak, de nem a szél késztette őket táncot járni.

Az egyik szakadt vitorla végén, a tengelyre erősítve valami lóg.

Egy élettelen test.

Frissen bokszolt csizmái összekoccannak. Fekete nadrág, fehér ing, cserzett, ráncos arc.

A régi gazda, a molnár az. Visszatért, hogy egy utolsó körre felkérje társát, groteszk díszként lógva e furcsa feszületen.

Az alsó holtponthoz érve csizmája árkot rajzol a homokba, fékezve kissé a halál szította lendületet. Átlendül a túloldalra, lassan vissza, majd megáll.

A malom eljárta utolsó táncát.

A nap átégette a szívem, a torkom izzik, ruhám csupa víz.

Fázom.