Egy zilált hajú, sápadt lány futott a sötét erdőben. Fehér ruhájában és törékeny alakjával olyan volt, mint egy lidérc. Esteledett, de a szőke hajkoronás lány, csak szaladt és szaladt keresztül árkon-bokron és mindenféle –a természet által alkotott- akadályon. Rémültségében is megszállott arcával, hófehér bőrével inkább tűnt egy látomásnak, mint hús-vér embernek. Ijedt szemei meglepő módon eltökéltséget mutattak. Keresztül futva az erdőn, annak végéhez érve egy újabb, minden eddiginél jelentősebb akadállyal szembesült. Egy irtózatosan mély szakadék tátongott előtte. Érezte, hogy át kell jutnia a túlpartra. Mégha az életébe kerül is. Fogalma sem volt arról, hogy honnan jött, de arról sem, hogy merre tart. Nem volt múltja. Nem tudta, hogy ki ő. Csak azt tudta, hogy fut valami elől és keres valamit. Nem volt tisztában önmaga valójával, csupán önnön szándékával. Túl nagy volt a távolság, de egy tébolyult, megszállott hang űzte: ’ÁT KELL JUTNOM ODA!!!’- mondogatta magának. Miért? Erre a kérdésre nem volt válasz. Egyszerűen csak érezte, hogy túloldalt valami vár rá. Elméjét maximálisan kitöltötte a vágy, hogy eljusson oda… oda…

     Minden ember életében vannak olyan pillanatok, hogy az idő megáll körülötte. Nincs kiindulópont és nincs biztos megérkezés. Csak egy vágy dübörög a szívben és a lélekben: felderíteni e rejtélyt.

     Ennek a lánynak sem volt más vágya, mindössze annyi, hogy megkeresse és megismerje önmagát. Érezte, hogy sötét titkot hord magában, melytől ő maga is félt, s melyet mindezzel együtt is meg kellett fejtenie. Hirtelen elhatározásától vezérelve nekiiramodott és átugrott a túloldalra. Hogy hogyan sikerülhetett neki? Nem volt vesztenivalója. Sikeresen átjutva az imént még oly távolinak tűnő túlpartra a lány ismét futni kezdett. Csak futott és futott bele a sötét birodalomba, az éjszakába. Már koromsötét volt, de a lány még mindig szaladt. A végkimerültség határain túl, valahol a semmi közepén haladt valamerre, amerre a szíve vitte. Semmi sem állíthatta meg. Agyonkarcolt lábaiból csurdogált a vér, éhes gyomra korgott, szeme nem látott a sötétben, de ő csak ment és ment. Mert hívta valami. Egyre inkább érezte, hogy közeledik, mivel a titokzatos erők egyre erőszakosabban csalogatták. A nap már feljönni készült, mikor végre megpillantott egy ösvényt. S bár nem emlékezett rá, hogy valaha is járt volna erre, mégis felismerte ezt az ösvényt. ’Végre!’-gondolta-’Közeledek’…

      Órák teltek el, mire a lány végre elért az ösvény végére, s megpillantotta amit olyan nagyon és olyan régen keresett. Napok óta kereste ezt a titokzatos, régi kastélyt. Szinte érezte, tudta, hogy meg fogja találni. Olyasvalami után kutatott, amelynek titkát már régen magában hordozta. Elevenen élt benne egy homályos érzés, mely megmagyarázhatatlan volt ugyan, de erős és szűnni nem akaróan lüktető. És mikor végre megpillantotta a baljóslatú épületet az idő újra megállt körülötte. Mintha egy köztes dimenzióba, vagy valamilyen időhasadékba zuhant volna. Mozdulatlanság és dermedtség vett rajta erőt és ő maga is mindent megmerevedve vélt látni. Mint egy régi festményt, mely valami jelentős eseményt örökített meg, lefagyasztva az akkori érzéseket a jövendő idők számára. De az is lehet, hogy csak a természet játéka volt ez a hallatlan nyugalom. Ami ijesztő volt ebben a nyugalomban az az volt, hogy a monoton mozdulatlanság kifejezetten rémisztően hatott a lányra. Olyan volt minden, mintha legalábbis valamely ókori szenvedést, vagy talán egy eljövendő nagy (mérhetetlen) fájdalmat zárt volna az idő szívettépő némasággal láthatatlan börtönbe. S bár felhő nem volt az égen, mégis az egész helyszín szorongással töltötte el a nyughatatlan lány zaklatott szívét. Érezte, hogy az ő boldogsága van itt eltemetve. És neki most az a feladata, hogy megtudja, hogy mi is történt itt.

     Csak állt, némán és izgatottan. Bámulta a kastélyt. Most először félt közelebb merészkedni, mert tudta, hogy minden egyes lépés, amit ezen az úton megtesz fájdalmas lesz. Nem tudta, de már nem is akarta tudni, hogy miért. Vészjósló rémület lett úrrá  rajta. Félt. Nagyon félt. ’Jobb lenne visszafordulni…’- gondolta magában, de képtelen volt kitépni magát a kastély hatása alól, mely csak úgy vonzotta. Lábai vinni kezdték. Egy felsőbb erő, hatalom vette át az uralmat a végtagjai felett és ez az ismeretlenebb erő  egyre közelebb vitte félelme tárgyához. Gyorsan a főbejárathoz sietett, de hiába próbálkozott, nem tudott bejutni. Talán a kastély szilárd dermedtsége miatt úgy tűnt neki, hogy nem lakja senki az épületet. Pedig a lány meg mert volna esküdni, hogy az egyik emeleti ablakban egy titokzatos férfit vélt látni. Olyannyira valóságosnak hatott ez a káprázat, hogy szíve is hangosan kezdett kalapálni.  

    A képzeletében-vagy a valóságban-megjelenő férfi tekintete messzire a távolba révedt, elnézve messze a lány fölött. Talán azért nem vette észre a lányt, mert az ő szeme számára láthatatlan maradt. Lord Wilson már egy ideje teljesen elszigetelődve élt a világtól, s az idegen emberektől. Soha nem fogadott látogatót. Elnézve a férfi sziluettjét a lányt borzongás kerítette hatalmába.

’Ki lehet az?’-kérdezte magától a lány ,de a választ még mindig nem lelte. Honnan is tudhatta volna, hogy kicsoda is valójában ez a férfi, mikor még magát sem ismerte. S mikor a férfi végül eltűnt az ablakból a lány tehetetlenebbnek érezte magát, mint valaha. ’Ne menj el! Ne hagyj magamra!’ -kiáltott fel zavarodottan a lány.

’Ki vagyok én neked? Mert, hogy te valaki vagy nekem az egészen biztos…’ -mondta a lány mintegy magának, majd végső elkeseredésében el kezdte körüljárni a hatalmas kastélyt.

     Gyönyörű arcát már-már eltorzította a bizonytalan, de megszállott keresés és a fel-fel törő, álnok fáradtság. Lüktető  fejfájása szinte áthasította koponyáját. Fájt a szeme, mert tudta, hogy nem látja amit kéne. Fájt a füle az üvöltő némaságtól. Percről percre gyengébbnek érezte magát. Végül egy romos, a kastély többi, hibátlan részétől különzárt részhez ért. ’Vajon miért van lekerítve elzárva ez a hely?’ -kérdezte magától a lány. A kastély többi , pompázatos részéhez képest groteszknek hatott ez a teljesen elhagyatottnak tűnő, romos rész. De hát a látszat sosem jelent többet egy fuvallatnál.

     A magas kőfalak hidegek voltak és ijesztőek, a lány számára azonban ismerősek. Nem külsőleg volt rémisztő a gazzal benőtt rész, hanem azért, mert áradt a falakból valamiféle óriási, nyughatatlan energia. Olyasmi, mint az elfojtott emberi indulat vagy egy megzabolázatlan folyó. Egy néma ember akart valamit mondani és ez a lány lesz a hang, melyen keresztül végre megszólalhat a korábban hallgatásra kényszerített.

     Ki és miért akar ennyire beszélni és miről? Vajon ez a lány csak közvetítő, vagy ő magának is köze van ehhez az eljövendő  üzenethez? A lány tekintete ekkor tulajdon karjára, kezére tévedt, mely, mint egy önálló lény feltárt egy rejtek ajtót…  A lány képtelen volt tovább gondolkozni, vagy cselekedeteit irányítani. Egy nyughatatlan lélek költözött egyre inkább belé. S ő  minél jobban elveszett ebben a kétségbeesésben, a kastély annál inkább szabadulni látszott hosszú rabságából.

     Belépve a különzárt kastélyrészbe  a lány hirtelen vért látott mindenütt. A világ forogni kezdett, vagy csak ő szédült.  Képzelte a riasztó vérfoltokat vagy csakugyan látta azokat? Örvény rántotta magával, s miközben szemei a kiutat kémlelve halálrémületbe meredtek közben a szíve váratlanul, megszakadt, vagy megfagyott - megdermedt, mint a táj-egy pillanatra. Ebben a pillanatban a lány újra egy lett ezzel a titokzatos kísértettel, a múlttal, vagy a jövendővel. Ájultan esett össze. Magával ragadta egy elfojtott lélek és belepte egész érzésvilágát, mint egy fátyol. Fázott és beteg volt. Lázas álma egyáltalán nem szolgált megváltásul. Eszméletlenül is rémes víziók gyötörték. Vért látott mindenütt.

     Egy parányi cselédszobában, ágyban fekve tért magához. Szemeit kinyitva pillantása egyenesen egy riadt szolgáló tekintetével ütközött össze. Barátságos szempár volt az ismeretlen asszonyé, némi szánalommal és sajnálattal vegyülve. Ugyanakkor feltűnően aggasztotta is valami a cselédet. ’-Nyugodjon meg, jó helyen van. Csak Lord Wilson meg ne tudja, hogy becsempésztük ide kisasszony, mert akkor mindannyiunkat kidob innen!’-mondta a rokonszenves asszonyság. Ekkor azonban hirtelen egy férfi lépett be a szobába. A cseléd kishíjján szívrohamot kapott. A lázas lány pedig csak némán bámult ki a fejéből. Nem volt teljesen magánál, de az ismertetlen férfi látványa újabb sebeket tépett fel benne. Szólni sem tudott, csak fájdalmasan felnyögött.

A férfi hasonlóképpen ledöbbent, mikor megpillantotta  a lányt.

’-Ki maga?’-kérdezte Lord Wilson élesen, jóllehet az erőteljes hang leginkább tulajdon megdöbbenésének szólt.

’-Uram, a kishölgyet ájultan találtuk a kertben. Nincs teljesen magánál. Nyilván menekült valaki elől. Csurom vér a lába. Nem hagyhattam magára. Le van gyengülve… Ne haragudjon uram, tudom, hogy megtiltotta, hogy bárkit is…’

’- Ne folytassa. Csakugyan a parancsommal ellentétesen cselekedett, de látom, hogy nem a rossz szándék vezérelte. Megengedem, hogy a hölgy pont addig maradjon, amíg rendbe nem jön.’

‘-Maga nagyon jó ember Lord Wilson.’ Az Isten áldja meg érte!- mondta Kate, a jószívű cseléd.

‘-Mit tudunk a hölgyről?’ -érdeklődött a férfi hideg kíváncsisággal.

‘-Semmit. Nincs magánál szegényke. Úgy fest, mint aki túlélte a tulajdon halálát’ - mondta Kate, mire Lord Wilson arca még jobban elkomorult. Megütközött tekintetét nem tudta hova tenni Kate.

     Később, mikor a lány teljesen magához tért és tekintete kitisztult, márcsak Kate volt vele a szobában. A cseléd megkérdezte a lányt, hogy hogyan hívják. A lány ösztönösen érezte, hogy meg kell mondania a nevét. A baj csak az volt, hogy nem tudta, hogy hogyan hívják. Végül kiszakadt belőle a válasz:

-Christine. Christine a nevem. De nem tudom, hogy honnan jöttem. Őszintén mondom, hogy nem tudom, hogy ki vagyok.

Kate nem egészen értette a dolgot, de ösztönösen megsajnálta a lányt.

     Mikor Lord Wilson értesült a lány nevéről újfenn megrökönyödött.

‘-Christine?’

‘-Igen uram. Pontosan, mint a…’

‘-Elég. Én is jól tudom.’

‘-Nincs hová mennie. Esetleg nem maradhatna itt?’

‘-…nem bánom, de tegye hasznossá magát.‘- mondta Lord Wilson, miközben arckifejezése továbbra is mély megrendültségről tanúskodott. Egyik délután, mikor Christine éppen friss virágot vitt az egyik szobába összefutott Lord Wilsonnal. A férfinak feltűnt a lány ismerős tekintete.

 ’Lehetetlen’-motyogta magában.

‘-Mondott valamit, uram?’

‘-Nem,csak nagyon ismerősnek tűnik a számomra, pedig nem is ismerhetjük egymást igaz?’

-Igen, uram. Szeretném megragadni ezt az alkalmat, hogy megköszönjem önnek, amiért…

‘-Szóra sem érdemes. Azt hallottam, hogy nincsen múltja. Ez itt nagyon is helyén való. Mert mi elszigetelten élünk a világtól.’

     Christine később megkérdezte Kate-től, hogy miért élnek ily távol és ennyire elzártan a világ zajától. Kate nosztalgikusan válaszolt: ’-Nem volt ez mindig így. Korábban hatalmas fogadások szentélyéül szolgált ez a fenséges kastély. Lord Wilson komoly társasági életet élt. Gyakran eljárt külföldre, mindenfele. De aztán történt valami. De erről nem beszélhetek. Megesküdtem Lord Wilsonnak, hogy magammal viszem a sírba a titkát.’

     Christine nem értett semmit. Szorongásai azonban alábbmaradtak. Kezdte otthon érezni magát Lord Wilson kastélyában. Csak olyankor ragadta magával a bénító félelem, mikor a férfi megjelent a színen. Szerencsére nem sokszor találkoztak. Egyik délután Lord Wilson magához rendelte Christine-t.

‘-Miért rendezte át ezt a szobát?’- kérte számon Christene-t a férfi meglepően dühösen.

‘-Jobbnak véltem így, uram. Sajnálom, ha nem tetszik. Visszacsinálhatom…’

‘-Nincs szükség rá. De szeretném megkérni, hogy ennyire azért ne érezze otthon magát.’

‘-Sajnálom…’ -mondta halkan Christine. Olyan elesettnek és elveszettnek látszott a lány, hogy a férfi ebben a pillanatban szerette volna átölelni és megvédeni mindentől és mindenkitől. Megrepedt a páncélja, felolvadt a vére: újra érzett.

    Lord Wilson napokig nem tudott aludni. Mint egy megfáradt kísértet bolyongott a kastély végtelen folyosóin. Christine pont olyannak rendezte át azt a szobát, mint amilyen régen volt. Az elmozdított tárgyak visszakerültek eredeti helyükre. Lord Wilson elképedt. Christine-t zavarta a kastélyban uralkodó sötétség is. Mindenhol elhúzta a függönyöket. Lord Wilson ennek sem örült. A fény régi emlékképeket csalogatott vissza Lord Wilson emlékezetébe.

     Christine bár írástudatlannak hitte magát, mégis írni kezdett. Leveleket írt, s olyan szavakat használt, melyeket nem ő akart leírni, hanem valaki más, aki benne élt és uralkodott. Lord Wilson is rábukkant egy ilyen levelére:

„Úgy érzem egyszerre két személy rejtőzik bennem. Félek és bízom. Sejtek és tudok. Néha szeretnék eltünni, mégis érzem, hogy most itt kell lennem. Eljön a válasz a kérdésre, melyet fel sem tettem még. Félek tőle, de várom. Szerelem? Énem egyik fele nem is tudja mi az, a másik pedig tudja. A szerelem minden. Ő és én. Mi. Igen mi. Mi összetartozunk. De ki ő? Félek tőle, de nem félhetek örökké. Érzem, hogy fontos nekem, s talán én is az vagyok neki. Vajon ő is érzi ezt?”  Lord Wilson elejtette a levelett, mivel felismerte a kézírást. A zavarodott férfi utána napokig ki sem mozdult a szobájából. Zakatolt az agya.

     Egyik este azonban zongorahangra lett figyelmes. Christine zongorázott, holott nem is tudott. Ujjai önvezérlettel csalták elő a semmiből az ismerős dallamokat, melyek megőrjítették Lord Wilsont, aki a zongorához sietett. Előcsalt lelkiismerete hangján szólt a zongora, halkan mégis fájdalmasan.

‘-Mit csinál?’ -kiáltott Lord Wilson a lányra.

‘-Zongorázom ,uram. Zavarja?’-hajtotta le a fejét Christine.

‘-Honnan ismeri ezt a dalt?! Honnan?’

‘-Nem tudom. Miért, talán maga ismeri? Akkor talán segíthet rájönni arra, hogy én honnan ismerem…’

‘-Miért? Azt akarja mondani, hogy nem tudja, hogy mit játszik?!’

‘-És azt sem, hogy miért…’-mondta könnyes szemmel, ijedten a lány.

‘-Nem akartam kiabálni, de ez a dal. Ez a haj. Az írás, a fény, a bútorok… és…ez a szem.’

Lord Wilson váratlanul megcsókolta Christine-t. Mintha két, korábban egymástól elszakított, döbbent szerelmes talált újra egymásra a sorstól megszabott időben. Újra együtt voltak. Vajon csakugyan a sors, vagy inkább ők keresztezték egymás útját?

‘-Szeretlek. Emlékeztetsz valakire, akit gyűlölnöm kellett. Talán engesztelésül kaptalak a korábbi fájdalmamért…’ -mondta Lord Wilson. Christine egy szót sem értett, de nem is vágyott érteni a szavakat. Mindössze arra vágyott, hogy szeressék. Olyan érzése volt, mintha hazaérkezett volna.

‘-Én is szeretlek, bár nem tudom, hogy ki vagyok, s azt sem hogy te ki vagy. Érzem, hogy félnem kéne tőled, de azt is tudom, hogy szeretlek. Nem tudom mikortól, de azt sem akarom tudni, hogy meddig. Szeretlek.’

     Lord Wilson és Christine boldogsága átmeneti volt. Mint egy utolsó kiengesztelő tangó a végső nagy igazság előtt. Napokig egymásba gabalyodva szerették egymást. Nem akartak különválni egymástól egy percre sem, mintha csak érezték volna, hogy elveszítik egymást. Elszakíthatatlannak hitt kötelék kötötte őket össze. Ők ketten együtt egy négy lábú, négy kezű lénnyé váltak, amelynek közös lelke volt. De ez a dualitásban kiteljesedett egész hamarosan kettéhasadt, félbe vált.

     Egy este Christine-t vinni kezdte kontrollálhatatlan akarata. Vissza a lekerített romos részhez. Hideg volt, ő pedig hálóingben lopakodott a koszos, elhanyagolt ’kastély-szelet’- hez. Régi holmikat, ruhákat, ékszereket talált. Az ő ruhái, az ő ékszerei voltak. Lénye egyik fele felismerte valamennyit. Aztán megpillantott egy festményt is. Ő volt rajta. Nem mostani valójában, de tudta, hogy ő az. Emlékképek sorozata szaladt át az agyán. Megkereste és  felvette azt a ruhát, mely a festményen is rajta volt. Támolyogva leült a földre. Szédült és ismét vért látott, mindenfele. Eszébe jutott a bénító igazság. Elfogadhatatlanul kemény volt, de mint olyan szilárd és megingathatatlan. Christine szaladni kezdett, messzire el a hasítóan fájdalmas valóság elől.

     Mint egy holdkóros úgy szaladt ki a kertbe. Minél messzebb halála színhelyétől. Őrületes táncot lejtett a kertben, a téboly táncát. Lord Wilson ez idő alatt észrevette, hogy Christine eltűnt. Maga sem tudta, hogy miért, de ösztönösen az ablakhoz sietett. Ekkor megpillantotta Christine-t. A régi és az új,a halott és az élő Christine most egy volt és ugyanaz. Elnézte a pörgő-forgó lányt, majd leszaladt a lépcsőn, ki a kertbe.

      ‘–Christine!’- kiáltott Lord Wilson, mire a lány elesett. A földről bámult a férfira, akit szeretett, s aki megölte őt.

‘-Te engem megöltél! Ide ástál!’- mutatott a földre a lány és puszta kézzel elkezdett ásni. Sáros volt mindene, mégsem hagyta abban. A férfi megpróbálta elrángatni onnan.

‘-Te is megöltél engem!’ -kiáltotta Lord Wilson.

‘-Nem én nem.’ -mondta a lány egyenesen a férfi szemébe nézve.

‘-Megcsaltál!’- kiáltott a férfi.

‘-Nem. Én csak Caroline-nak, az akkori cselédünknek segítettem titkon levelezni a vőlegényével. Ezért használtam a rejtekajtót. Én adtam át mindig a borítékot…’- mondta a lány aggasztó nyugalommal az arcán. Christine a korábbi szenvedélyes őrülete ellenére most hidegen nézett a férfira.

A férfi szólni sem bírt. Nem kellett több, tudta, hogy Christine az igazat mondja. Az őszinteségben nem nehéz meglátni az igazságot. A csontjaiban érezte a kijózanító fájdalmat.

     Caroline, az egykori szolgáló azóta csakugyan férjhez ment. El is hagyta a kontinenst. S annak idején a  búcsú alkalmával tényleg nagyon hálás volt a váratlanul ’eltűnt’ Christine-nek. Lord Wilson azt hitte, hogy felesége, Christine megcsalja, hogy találkozgat egy ismeretlen férfival, pedig ezek szerint csak postás, amolyan közvetítő volt két szerelmes között. Ő pedig ezt félreértette és megölte a lányt. Aztán elásta a kertben, s mindenkinek azt hazudta, hogy Christine elárulta és elhagyta őt, örökre.

‘-Te vagy?’- hitetlenkedett a férfi. De Christine már nem válaszolt, holtan rogyott össze. Kiszállt belőle a megfáradt lélek. Mintha csak azért tért volna vissza, mint egy közvetítői testbe költözött kísértő lelkiismeret, hogy felnyissa a férfi szemét. Lord Wilson szerelmese meggyilkolásával saját boldogságát végezte ki annak idején. Christine hajszolt lelke végre megtalálta békéjét, ellenben Lord Wilson soha többé nem nyugodhatott. Így van ez: az egyiknek élni, a másiknak meghalni nehéz. Félreértés, bizalmatlanság és emésztő szenvedély.

     Nem értett semmit a férfi. Próbált életet lehelni Christine élettelen testébe ,de nem tudott. Aztán , mint az őrült ásni kezdett. Meg is találta a csontokat, amelyeket keresett. Christine csontjait. Most már végképp nem értett semmit.