Lukács szülői háza ott állott egy sorban az iskolával és a templommal, valahol a falu közepe táján, a nagy hegyek lábánál. A takaros, gerendákból épített, de kívül-belül bevakolt tágas épület, lehet még ma is áll. Rendesen megépítették azt!
Lukács még kora hajnalon lépett ki a kapun, s indult völgynek le a patak mentén. Nem nézett vissza, de ahogy kikanyarodott az út a házak közül, leült egy nagy bolovánkőre. Szemeit a piros tetős házak fölé emelkedő templomtoronyra függesztette.
- Te torony, - szólott Lukács – látod, én immár kívül kerültem a falun, s te még tovább is ott állsz. Lehet, mégis csak neked lenne igazad?
A torony azonban nem válaszolt, csak állt, mint a cövek, ahogy egykori építőik felrakták.
- Te torony, hát mások is elindultak, nem csak én. Mit nézel olyan szemrehányóan rám? A Julis is elment, pedig itt mindenki szerette, kedvelte. Én is! A szertőm volt, farsangkor lett volna a kézfogó. De neki csak a cifraság kellett, kezdte szégyelleni a régi falusi gúnyát...
A templomtorony továbbra is hallgatott. Még a galambok burukkolása sem hallatszott.
- Hej, te torony, hogy nekem milyen nehéz lett a szívem, amikor láttam kifordulni a kiskapun batyuval a hátán! Előbb csak ide ment ehejt a szomszéd városba. Beállt cselédnek valami tisztviselő féle nadrágos emberhez. Azt mondják a városban mind csak ilyenek laknak. Takarított, főzött, mosott a Julis öt emberre. Az úr, a naccsága, két leánka, s egy gyermek. Az öt. Jól végezte a dolgát, hisz értette a módját. Aztán, jött látogatóba az úrhoz a testvére a fővárosból, s látva milyen talpraesett fehérnép a Julis, felfogadta magához, hogy tanítsa a gyermekeit magyarszóra, ott a nagy idegenségben. Meg aztán őkelme is szívesen hallgatta a falusi beszédet.
A torony még erre sem szólott semmit. Pedig már felkelt a nap, s friss fénnyel vonta be az öreg keresztet.
- Tudod, te torony, mit írt nékem a Julis? Hogy megtanult már románul, meg hogy menjek föl én is, mert ott sok híres iskola van, ahol tanulhatnék apám kívánsága szerint. Még azt is írta, hogy ő ott nagyon jól van, s lehet, marad is. „Letelepedésit” kapott.
Valamitől megriadva a toronyban lakó galambok egész nagy rajban köröztek a templom fölött, de szárny csapdosásuk hangja nem ért el idáig.
- Milyen szamár vagyok, te torony, csak beszélek itt hozzád, s azt se tudod, ki vagyok? Én Kiss Lukács vagyok a Márton fia. Így, na! Most már tudod. Én tudom, te ki vagy. Megmondom: Szent Márton-templom. Könnyű volt kitalálni, mert a falut is úgy hívják: Szentmárton. Ki volt előbb a falu, vagy a templom? Ki tudja? Régi história. De látod, én nem lettem Márton, mert a családban az első szülött kapja az apja nevét, s én másodiknak jöttem a világra. A bátyám lett Márton. Majd ő kapja a birtokot is, ha eljő az ideje. Engem pedig tanulni küldenek
Felhő kúszott a nap elé, s mintha kihunyt volna fény is a torony felett. Csak a galambok rótták tovább is végtelen köreiket a torony körül.
- Látod, te torony, immáron nem lesz lagzi. A Julis fennmarad a fővárosban, kikupálódik, s lészen belőle is naccsága. Én meg nem megyek oda! Van még város közelebb is. Máshol is lehet tanulni. Apám azt mondja, válasszak: pap leszek, vagy fiskális? Én inkább az utóbbit, az ügyvédi pályát választom. Van még a rokonságban ügyvéd, s jól viszi. Pap is igen, s azok is jutottak már valamire. Egyikük még Gyulafehérvárra is eljutott. Ott tanítja a papi pályára készülőket. De én a nőtlenségi fogadalomtól ódzkodom, s inkább leszek a tárgyalóterem egyik főszereplője.
A torony most se válaszolt semmit, s a galambok is megnyugodva visszatelepedtek a kerengő párkányára. A nap is újra kisütött.
- Nézlek, torony. Jól megnézlek most, hogy lehet, sokáig nem látlak. A keresztet is nézem, ahogy az égre vetül az aranya. Meg kéne, őrizzem itt bent magamban, hogy legyen majdan vigasztalóm, s útmutatóm ott a nagy idegen világban!