Az utolsó játék
Beküldő: Máramarosi Lilu
Beküldés ideje: 2010. január 21.
Látszott rajta, hogy fáradt volt. Szeméből kihunyt a már megszokott csillogás, bőre elvesztette régi színét, s mosolya sem volt olyan igazi, mint a betegség előtt. Mégis, legyengülten azon fáradozott, hogy elmosolyodjon, mikor meglát. Egy kő apró darabja esett le a szívemről, habár tudtam, hogy ez mind csak színjáték.
Az utolsó játék.
Leültem az ágya szélére. Hatalmas, kihűlt tenyerébe fogta két kezem. Megkérdeztem, hogy van, nem nézve a szemébe. Egy szomorú sóhaj szakadt ki belőle, ami elég volt ahhoz, hogy halk zokogásra késztessen. Megszorította ujjaimat, mintegy biztatóan, majd hirtelen beszélni kezdett a tegnap esti TV műsorról (amin elaludt), a madarak párzási időszakáról, és, hogy reggel olyan sötét volt, hogy a mosdót keresve nekiment a falnak, felébresztve a Mamát. Bármiről, ami eszébe jutott, ami elállította volna könnyeimet. Végül - mikor ráébredt, a próbálkozásai sikertelenek - felült az ágyban, és így szólt:
- Játsszunk.
Elerőtlenedett hangját meghazudtolva állt fel az ágyról, s habár lábai egy pillanatra megremegtek, határozott léptekkel haladt a szekrény felé. Kivette belőle a régi, ütött-kopott, jól ismert sakktáblát. Minden morgás, tiltakozás ellenére kitámogattam a konyhába, és közösen felállítottuk a bábukat. Ahogy keze néha az enyémhez ért, ezernyi pici pihe állt fel a tarkómon, mintha jeges fuvallat érné.
Ő csak beszélt, megállás nélkül, néha kérdezett. Nem akartam neki csalódást okozni azzal, hogy szomorúnak tűnök. Mély levegőt vettem, s felemeltem a fejem, hogy elhitessem magammal, minden szép és jó. Ahogy az arcába néztem, felfedeztem a régi csillogása apró foltjait, mosolya őszinte, meleg, szívből jövő volt.
Szinte repültek az órák. Mesélt, lépett, vicceltem, léptem. Nekem három bábum hevert a tábla mellett, neki legalább a kétszerese.
Látszott a játék végkimenetele. Tudtam, hogy hagyta legyőzni magát. Zavart, és dühös lettem, azt akartam, küzdjön. De ő csak fáradtan, szárazon elmosolyodott, és elsuttogta a végszót:
- Sakk-matt.
Egy puszit nyomott a homlokomra, s otthagyva engem a táblával, a leütött királyával, visszacsoszogott a szobába. Az ágy reccsenése, és egy megkönnyebbült sóhaj ébresztett rá:
Ez volt az utolsó játék.
Nagyapám halálának harmadik évfordulójára.
Beküldés ideje: 2010. január 21.
Látszott rajta, hogy fáradt volt. Szeméből kihunyt a már megszokott csillogás, bőre elvesztette régi színét, s mosolya sem volt olyan igazi, mint a betegség előtt. Mégis, legyengülten azon fáradozott, hogy elmosolyodjon, mikor meglát. Egy kő apró darabja esett le a szívemről, habár tudtam, hogy ez mind csak színjáték.
Az utolsó játék.
Leültem az ágya szélére. Hatalmas, kihűlt tenyerébe fogta két kezem. Megkérdeztem, hogy van, nem nézve a szemébe. Egy szomorú sóhaj szakadt ki belőle, ami elég volt ahhoz, hogy halk zokogásra késztessen. Megszorította ujjaimat, mintegy biztatóan, majd hirtelen beszélni kezdett a tegnap esti TV műsorról (amin elaludt), a madarak párzási időszakáról, és, hogy reggel olyan sötét volt, hogy a mosdót keresve nekiment a falnak, felébresztve a Mamát. Bármiről, ami eszébe jutott, ami elállította volna könnyeimet. Végül - mikor ráébredt, a próbálkozásai sikertelenek - felült az ágyban, és így szólt:
- Játsszunk.
Elerőtlenedett hangját meghazudtolva állt fel az ágyról, s habár lábai egy pillanatra megremegtek, határozott léptekkel haladt a szekrény felé. Kivette belőle a régi, ütött-kopott, jól ismert sakktáblát. Minden morgás, tiltakozás ellenére kitámogattam a konyhába, és közösen felállítottuk a bábukat. Ahogy keze néha az enyémhez ért, ezernyi pici pihe állt fel a tarkómon, mintha jeges fuvallat érné.
Ő csak beszélt, megállás nélkül, néha kérdezett. Nem akartam neki csalódást okozni azzal, hogy szomorúnak tűnök. Mély levegőt vettem, s felemeltem a fejem, hogy elhitessem magammal, minden szép és jó. Ahogy az arcába néztem, felfedeztem a régi csillogása apró foltjait, mosolya őszinte, meleg, szívből jövő volt.
Szinte repültek az órák. Mesélt, lépett, vicceltem, léptem. Nekem három bábum hevert a tábla mellett, neki legalább a kétszerese.
Látszott a játék végkimenetele. Tudtam, hogy hagyta legyőzni magát. Zavart, és dühös lettem, azt akartam, küzdjön. De ő csak fáradtan, szárazon elmosolyodott, és elsuttogta a végszót:
- Sakk-matt.
Egy puszit nyomott a homlokomra, s otthagyva engem a táblával, a leütött királyával, visszacsoszogott a szobába. Az ágy reccsenése, és egy megkönnyebbült sóhaj ébresztett rá:
Ez volt az utolsó játék.
Nagyapám halálának harmadik évfordulójára.
Hozzászólások (1)
2010-02-15 07:40
Húszon innen ez egy teljesen jó indulás, nem a közhely felől közelít , és ez már kiemeli az írások többsége közül.
Csak így tovább!
Őszi
VM
2010-02-14 18:29
Egy rokon halála mindig megrendítő. De ennél többet érdemelne -- háziban is. Biztosan van ennél fontosabb élménye róla. Hm?
VM
Lily Marisson
2010-02-12 17:16
Kedves pipec! Nyilván nagyapám nem így él az emlékeimben, és rengeteg más, szebb tette is volt, természetesen. A novellát azért küldtem el, mert édesanyám ajánlotta. Bevallom, ez eredetileg irodalom házinak készült, a téma a romantikával kapcsolatos volt, miszerint le kellett írnunk egy olyan eseményt, ami számunkra szép, mégis nyomorúságos, mert megismételhetetlen. Mindenesetre, köszönöm szépen.
Üdv.: Lili
pipec
2010-02-04 21:41
Én nem hiszem, hogy a nagyapa éppen ezzel a képpel szeretett volna az emlékezetben maradni. Bizonyára volt jellemzőbb és érdekesebb tette is.
Ezek a képek egyrészt nagyon közhelyesek, másrészt egy idegennek érdektelenek, unalmasak.
paralelepipedon ilonka
2010-02-03 22:49
Jónapot!
Ez nagyon szomorú és mély történet. Engem meghatott. köszönöm.
p: ilonka