Reménykedett, talán ezen az éjszakán végre álomba űzi őt, Anyókát a legyek zümmögése, amely nekik úgy hatott, mint  városi embernek a forgalom: csak ha eszükbe jutott, akkor hallották meg. Ura véznább karjára dőlve szundikált, végre békésen, lábai közé szorítva vánkosát.

      A disznóól tetejét lefedő két deszka között, akkora rés húzódott, hogy a Hold gondtalanul megleshette őt. Kedve támadt elkapni azt, s megölelni. Próbált elrugaszkodni a porból, de mivel bal végtagjára sántított, nem csókolhatta meg. Összegyűjtötte minden erejét, s neki a falnak, összeroskadt. Ismét, fölordított, megint, fölordított, újból, fölordított.   

      - Már megint őrjöng az az állat!- ugrott föl az ágyból Apóka.

      - Állat?- dünnyögte Anyóka.

      - Ma levágom!

      - Állat? Állat?  

      - Állat. Levágom!- csapta be maga után az ajtót.

      Apóka fölhúzta csizmáját, fölvette ingét, magához rántotta kését. Az ól a vályogháztól alig pár lépésnyire volt. Az üvöltés egyre hangosabb lett. Apóka kinyitotta az ól zárát. Az óllakóra emelte a  böllérkést.

           Mivel egész életében a disznók közt élt, négykézláb járt s moslékot evett. Tömzsi lábujjairól már rég leszakadt a köröm, s valahol ott sárgállott a mocsokban. Lábszárát a térddel bezárólag lent tartotta a földön, csak ha lépkedni próbált, akkor emelte föl, bár nehezen zsíros combja miatt. Kocsonyás hátsóján itt-ott szőrcsomók nőttek ki; némelyik ordított, mint egy felkiáltójel, valamelyik szúrós volt,  más lágy, már göndörödött, s belenyúlt az odaszáradt szarba.  Hájas hasa a földet nyalta. Tokáján idétlenül bicegett koponyája, azon pedig pár hajszál lengedezett. Homloka infantilisen sima. Szemöldökét rég lekaparta az ól érces falán. Szemgolyói mélyen arcüregébe voltak ágyazva. Orra szabálytalan. Lapos nyelve pedig lila ajkán pihent, s csorba fogai közt bűzölgött a moslék.

      Hiányzott a fürdés, ha hideg is a slag vize, akkor Apóka leragasztja a száját, nehogy jajveszékeljen a mosdás alatt, s nehogy meghallják a falubeliek - Anyóka pedig lágyan megsimogatja - ám most  csak egy kést látott annak kezében, s Anyókát sehol.

      Az óllakó megijedt.

      Apóka a jobb combjába rúgott. Majdnem oldalra dőlt, ugyanis bal karjával nem tudta  megtámasztani magát, az, mint csökevény lógott le válláról születése óta. Keresett; fejét erre-arra fordítgatta, mert szemei nem mozogtak. Ott rozsdállott a kád, melyben Apóka fürdetni szokta,  túl távol. Próbált egész tömegével, minden zsírjával együtt elmozdulni, ám nehezebben ment, mint mikor az ólból akart kitörni. Hörgött Apókának, hogy arra a kád, és nem fog jajveszékelni, ám az csak rugdosta tovább. Az lehet a baj: ordibál, ekkor rúgnak belé szinte mindig, ezért elharapta ajkát.

       Azonban Apóka addig folytatta tovább, míg az hasra nem fordult, akkor pedig szívébe döfte a böllérkést.

      A ház felől Anyóka rohant sírva:

      - Megölted! Te mocsok, megölted! A fiunkat! Megölted! Csak azért! Csak azért, mert nem volt a tied! Mert a katonák! A háborúban, az erőszak! Ezért kellett mindez, te rohadék! - mire odaért, fia vérét már itta a sár. Szemében csillogott a Hold.