Az ígéret

Beküldő: Kelemen Luci
Beküldés ideje: 2009. december 31.

Ha lenne három kívánságom? Az első  kettő a boldog jelen és jövő  lenne, nem tudom, milyen sorrendben…  de a harmadik… az már biztosan te lennél.

A fiú döbbenten állt.

Ezt ugye nem mondod komolyan? – kérdezte a lánytól.
Még mindig nem tudta elhinni.

Annyi, de annyiféleképp elképzeltem ezt a pillanatot álmatlan éjszakáimon! De… de azt, hogy EZÉRT és EMIATT utasítasz el… A fenébe is, hiszen… te magad mondtad, hogy szeretsz!
A lány már nem is bírt válaszolni. Csendesen sírdogált.

És, mikor valahol annyira boldoggá tettél, a pokol legmélyeibe taszítasz ezzel az abszurdummal? Mi az, hogy amiatt a hülye miatt utasítasz el! Még csak nem is szereted őt! Mit keresel mellette?
Költői kérdés volt. Tudta a választ: mint annyi lányt, a kedvesét is beszippantotta a felszínen nagyvonalúnak és fantasztikusnak tűnő osztálytársuk, Robert, ki neki valaha a barátja is volt. A probléma csak annyi az egésszel, hogy ez a lány nem tartozott a magabiztos emberek közé. Nem bírt volna szembenézni a jelenlegi „élettársának” megjegyzéseivel, sőt, bizonyos körülmények között fizikai bántalmazásával – keringtek ilyen történetek is, legalábbis ez volt a legvalószínűbb magyarázat Robert volt barátnőjének megmagyarázhatatlan kartörésére.

De hát… ha engem szeretsz…?
Még mindig nem jött válasz. Az összetört srác végül fel is adta a próbálkozást. Megragadta a lány kezeit, és így szólt:

Idefigyelj… rendben, ez így alakult, ahogy… De… - a torkába folyamatosan fele-feltörő gombóc miatt gyakran szünetet kellett tartania – …ha valaha szükséged lenne rám… legyen az bármikor, vagy bármiért… keress meg. Ha másért nem, már csak az adott szavam miatt is… ott leszek…
 

***

Eltelt tizenöt év. Az iskola végetért, az emberek lassan elsodródtak egymástól és elkezdték az életüket. Samuel – történetünk első szakaszának tragikus sorsú főhőse – ügyvédként helyezkedett el egy nagyvállalatnál, és igen jó anyagi helyzetnek örvendhetett. Barátainak nagy részével addig a napig tartotta a kapcsolatot – így tehát akár azt is mondhatnánk, hogy boldog élete volt.

Nos, nem volt az.

Még mindig egyedül élt. És még mindig hiányzott neki az a lány.

Éppen azon a napon lamentált, amikor egy barátja felhívta.

Hol voltál tegnap? Hiányolt a társaság!
Évfordulót ünnepeltem.
Milyen évfordulót. Hát, biztosan nem a házasságodét! – nevettek a vonal túloldalán.
Melléfogtál. Igenis házassági évforduló volt.
De hát…
Figyelj, majd beszélünk, jó? – Samuel lecsapta a kagylót.
Az évforduló, amit ünnepelt, naptárában fekete tintával bejelölve, Robert Hudson és Emmeline Thatcher házassági évfordulója volt.

Emmeline-nel azóta sem beszélt. Néha szívesen felkereste volna, aztán minden egyes alkalommal arra jutott: csupán feldúlná az életét.

Még egyszer ránézett a feketével bekarikázott huszonhatodikai napra.

Meggondolta magát. Felhívta pár kollégáját – kapcsolatai révén bárkit meg tudott találni.

***

Elfelejtetted volna az ígéretem?
Sosem felejtettelek el.
Samuel szíve szerint megfojtotta volna Robertet. Szerelme arcát két késvágás csúfította el, és a szerencsétlen lány amúgy is úgy nézett ki, mint egy csontváz.

Miért nem hagytad ott?
Mert kisemmizne. És utána megtalálna. És tovább kínozna.
Figyelj… ügyvéd vagyok! Meg lehet oldani, hogy…
Nem… túl nagy a kockázat… félek.
A másik sóhajtott.

Egyébként, a te életed hogy alakult? Gondolom, van egy nagy családod, sok gyerek… jó apa lehetsz.
Keserű mosoly volt a válasz.

Bolond vagy? Nincs családom, nincs párkapcsolatom. Még mindig téged szeretlek.
De miért…?
Ma már én sem tudom. De – és ahogy rád nézek, azt mondom: sajnos – semmi sem változott…
Emmeline megragadta a kezét.

Figyelj… legyél holnap ugyanitt! Szeretnék megint találkozni veled.
Legalább a szeretőségig eljutottam? – nevetett fel keserűen Samuel.
 

***

Lassan másfél hónapja találkozgatott Emmeline-nel.

Ugyanannyi időt töltött barátai társaságában, a munkájának színvonala sem romlott (az összes ügyét megnyerte), és mégis, egyre többen kérdezték tőle:

Jól vagy, Sam? Úgy nézel ki, mint aki rendesen kikészítette magát.
Ezeket a kérdéseket mindig elengedte a füle mellett. De ami igaz, az igaz: egyre több álmatlan éjszakája volt a szeretett nő miatt.

Aki egyébként egyre rosszabb és rosszabb állapotban volt. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy elszédüt a nyílt utcán és nem bírt felállni a kávéházi székéből. Samuel aggódott, felajánlotta a segítségét – de Emmeline minden egyes alkalommal elutasította. Félt a következményektől.

A történet akkor érte el mélypontját, amikor Emmeline másfél órás késéssel, vérző  fejjel és lila könyökkel került az étterembe, ahol megbeszélték a találkájukat.

Mi az úristen történt veled? – pattant fel a székéről Sam, ahogy meglátta. A szék feldőlt és akkora zajt csapott, hogy az étterem túlsó végéből is felkapták rá a fejüket. – Baleseted volt?
A nő kirángatta a helyiségből. Nem bírt megszólalni: rátört a sírás.

Robert volt? Az az elmebeteg…? – jött rá az igazságra.
Emmeline csak bólintott.

A férfi úgy érezte, az lenne a leghelyesebb, ha otthagyná Emmeline-t fél órára és tényleg meggyilkolná Robertet. De végül nem tette meg: ezzel a lépéssel szerelmét – legyen ez bármily ironikus –  elmarta volna magától.

Felvitte a nőt a lakására. Miután, amennyire elsősegélydobozából futotta, ellátta a sebeit, leültette maga mellé az ágyra, megfogta a kezeit és így szólt:

Mit akarsz még? Gyilkossági kísérletet?
Nem, Robert nem ilyen… ő csak… ő csak…
Milyen? Milyen ez a Robert? Sőt, nem is érdekel: akkor vajon milyen lehetek én? – fakadt ki Sam.
Ilyen – mondta Emmeline, és megcsókolta.
Valahogy minden félresikerült Sam életében: egyetlen szerelme szereti, de nincs vele, és élete első (és egyetlen) csókját tőle kapta ugyan, de a nőt pár  órával korábban verte össze elmebeteg férje, akit a nő nem is hajlandó otthagyni.

Pár órával később Emmeline elaludt a karjai közt. Samuel óvatosan lefektette az ágyra, felkapta a legnagyobb konyhakését, és kilépett a lakásból.

Autóval ment Robert Hudson lakása felé, de útközben dugóba keveredett: utólag azt gondolta, jobb lett volna villamossal mennie. Látta, ahogy álldogált a lámpánál, ahogy a negyedik-ötödik villamos is lehagyja az álldogáló kocsisort.

Nagy nehezen odajutott a lakáshoz. Már besötétedett.

A ház rettenetes állapotban volt: papír az ablakokban üveg helyett, a vakolat lekopott, a kémény leomlott, a kert úgy nézett ki, mintha egy természeti katasztrófa hírmondója lenne – de Samet mindez nem érdekelte.

Csendesen bemászott az ablakon. Kis kutatás után megtalálta a tévét bámuló Robertet. Bárhonnan felismerte volna: arca már akkor a retinájába égett, amikor az osztálytalálkozón látta tíz éve. Emmeline már akkor is ott volt az oldalán. Hol is lett volna? Merte volna azt mondani, hogy nem…?

Felemelte a kést és halkan odalopakodott a kanapé mögé, Robert azonban valahogyan megérezte a veszélyt, és felugrott – csak azért, hogy földbe gyökerezzen a lába.

Sam?
A másik nem válaszolt. Már lendítette a kést, de ekkor valaki elkapta a karját. Emmeline volt az, aki korán ébredt, és villamossal hamarabb hazaért.

Ne! – mondta, hangjában megdöbbentő keménységgel. – Ha megteszed, soha többé nem fogsz látni.
Sam leeresztette a kést. Elmosolyodott. Keserű mosoly volt az.

Még mindig erősebb a félelmed a szerelmednél? Még mindig?
Leejtette a kést. Odafordult Roberthez. Az arcába akart köpni mindent, ami felgyülemlett benne az elmúlt évek során. Végül nem tette: csak annyit mondott:

Te vagy a világ legszerencsésebb embere. És még csak meg sem érdemled őt.
Megfordult, és lassan kisétált az ajtón. A másik két ember döbbenten bámult utána.

Samuel Hereford válóperes ügyvédet soha többé nem látta senki.