Vámos Miklós játszik. Nem az olvasó türelmével, hanem őt is bevonva. Új kötete, a Tiszta tűz a szerző megjelölése szerint olyan, mint a páros debreceni: a kettesével összekapcsolt történeteket – melyek novellák és kisregények – néha csak ’az a kis vacak bőr’ tartja össze. Igen ám, de mint az említett húsáruban, a két féldarabban is ugyanaz a töltelék, meg a fűszerek is ugyanazok.

Na, elég a képes beszédből: Vámos a régimódi, komótos történetmesélést gyakorolja, mint annak idején sok éve volt, sikeres tévéműsorában a Lehetetlen?!-ben.

Van, hogy a történet ugyanaz, a két szereplő szemszögéből külön-külön elmesélve, van, hogy az esemény részletei rímelnek egymásra. Máskor a szereplőkről csak utólag derül ki, hogy több közük van egymáshoz, mint azt a józan ész eltűrné.

A kétszer hét írás csak részben új; régebbi művekből – meg a szerző életéből vett – motívumok bukkannak elő, és válnak itt hosszabb, önálló (vagy páros) történetté. Vámos sokszor kelti azt az illúziót, hogy önmaga beszél (vagyis az író és a mesélő azonos), de itt ismét játékosan eltávolodik saját magától – mondja és felkéri az olvasót, hogy legyen szíves egy másik, a szerzőre sokban hasonlító, hasonló életet is élő – de azért másik – személyre gondolni.

Az olvasó, ha belemegy a játékba, szíveskedik. Aki nem tudja szétválasztani a szerzőt és a klónját, többnyire nem is olvas Vámost, úgyhogy végül is mindegy…

Szóval a történetek közt akad múmiák intim életére kíváncsi kisfiú és múmiává haldokló felnőtt, férfi és nő, érett (sőt éltes) úr flörtféléje egy lányalehetne rokonnal, egy szerelem több szempár tükrében. A játék régről ismerős, játszotta már más is a saját olvasójával, mégis megunhatatlan.

Talán a Visz a vonat című páros kisregény a legmegragadóbb. Idős úr és ifjú (ez is egy lányalehetne) ismeretlen leány utazik svéd vonaton. A férfi egy kamasz sutaságával szeretne, de nem mer beszélgetésbe bonyolódni a lánnyal. Amaz viszont ugyanezen idő alatt kénytelen szembesülni élete váratlan és vad lelki ökölcsapásaival – s ezt egy felnőtt bölcsességével oldja meg magában. Végül is alig néhány szó hangzik el közöttük, az író a végkifejletet olvasójára hagyja, akárcsak egy másik pároskában. (Kénytelen vagyok elhallgatni a történet legfinomabb fordulatait, hogy a majdani olvasónak is maradjon valami.)

A történetek akár össze is állhatnának kulcsregénnyé – hiszen minden egyes, alig rejtjelezett név mögött megtaláljuk kortársainkat. De minek. A történet, ha többet mond önmagánál, lényegtelenné teszi, hogy azonosítsuk a szereplőket.

Vámos a záró kisregényben azt panaszoltatja író hősével, hogy a szakmabeliek (írók, irodalmárok) kevésre becsülik. Igaz viszont, hogy nincs nyugalma az autogramkérőktől, rajongóktól. Pedig folyton csak szeretetre vágyott/vágyik. Lehet, hogy most sem fogják jobban szeretni a kevesek (íróból mindig kisebb mennyiség termelődik, mint olvasóból, ez valahogy „történelmileg így alakult”.)

Viszont ismét szerethető könyvet írt. Csak így egyszerűen.

Bedő J. István

Eredeti cikk