Egy elegáns kávéházban találkozunk a Dunaparton. Vámos Miklós nagyon meglepődött, amikor először felhívtam azzal, hogy szeretnék vele egy interjút készíteni a Penthouse-ba.
A szexuális életemről és hasonló dolgokról nem akarok beszélni - mondta határozottan. Aztán mesélt, apáról, anyáról, Gabriel García Marquez-ről, szerelemről és bánatról, barátokról, televízióról és az elkerülendő szavakról és betűkről.

(Szöveg: Gerhardt Máté)

 

• Most jelenik (sic! - az interjú 2005 május végén készült. VM) meg új könyve, amelynek címe Márkez meg én. Miért a világhírű kolumbiai írót választotta beszélgetőtársnak, akinek csak így magyarosan, fonetikusan írta a nevét?
• García Márquezt, vagy ahogy a barátai hívják, Gabót elhívtam magam mellé elképzelt beszélgetőtársnak, és az ő segítségével írtam egy sajátos műfajú könyvet, amit elneveztem életrajzi panaszkönyvnek.
• Mennyi ebben a könyvben a valóság és mennyi az elképzelt világ?
• Fele-fele. Ennek egyszerű oka van: régóta foglalkoztat, hogy egy szépíró miként keverheti össze szeszélyesen a fikciót, tehát a kitalált történetet a valósággal, esetleg a saját életével. Az ember ösztönösen magáról ír, többé-kevésbé mindig. Főként anyámról, apámról, az életemről, a velem történt örömökről, bánatokról szólnak a könyveim. Van olyan munkám persze, ahol a főhős kicsit sem hasonlít rám, de valamilyen úton-módon abban is benne vannak a személyes élményeim. Ilyen például az egyik korai kisregényem, a Borgisz. A történet főhőse egy fiatal gimnazista fiú, Najn Iván, aki készül az érettségire, és az egyetemi felvételire, van csinos barátnője is, akit ugyan megunt már egy kicsit, de szívesen tölti vele az idejét. Najn Ivánt minden erőfeszítése ellenére sem nem veszik fel az egyetemre, ezért elmegy egy évre ipari tanulónak egy nyomdába és ott dolgozik idegen emberek és ellenséges körülmények között.
• Miben hasonlít ez a fiú önre?
• Engem sem vettek fel az egyetem bölcsészkarára, igaz, politikai okokból.
• Miért nem vették fel? Hangosan kritizálta a rendszert?
• Nem, sokkal prózaibb a történet, több barátom volt, akiket a szocialista hatalom nem nézett jó szemmel. Azt gondolták, én is közéjük tartozom, így jobbnak láttak az egyetemen kívül.
• Ön is egy évig ipari tanuló volt egy nyomdában, de ebben a regényben a főhősnek levágja az ujját a vágógép.
• Szerencsére, nekem mind a tíz ujjam megvan. Bár néha átéltem, hogy belém vágnak. Azt remélem, hogy személyes élményeim az olvasónak ismerősek lehetnek. Körülbelül mindig az aktuális időbe helyeztem a történeteimet, egy fontos kivétellel, ez az Apák könyve. Legfontosabb hőseim is nagyjából annyi idősek voltak, amennyi akkor én. Tizenkilenc évesen lettem profi író, most ötvenöt vagyok, nyilvánvaló, hogy nagyon sok dolog megváltozott bennem is, a világban is. Az élet a magamfajta habitusú szerzőnek írói alapanyag, de nem egy az egyben, hanem valamiféle aranytartalék gyanánt. Ami az életemből a célnak megfelel, azt úgy hagyom, ami nem azt megváltoztatom. A regények zömében ötven százalék a fikció, ötven százalék a valóság.
• Szülei mindig visszatérnek műveiben, édesanyjának és édesapjának is külön könyvet írt. Mi ennek az oka?
• Anyám olyasféle jelenség volt, mint a szocializmus: szeszélyes, hisztérikus, beteg, diktatórikus, kaotikus, de ezzel együtt elég szórakoztató. A puha szocializmus, amelyben felnőttem, efféle volt. Apámat nagyon megtiporta az elmúlt század, szinte nem is beszéltünk egymással. Emlékszem, esténként hazajött, leült és keresztrejtvényt fejtett, nem szólt senkihez, hozzá sem lehetett szólni, annyira bezárkózott a saját külön világába. Nem nagyon volt más választásom, mint hogy megírjam őket, s azt, hogy miért lettek ilyenek. Alapproblémáimmal hatéves korom óta küszködöm - ezek közé tartozik a szex, a hatalom, a hamis tudat, a hit és felemás zsidóságom története. Nagyon sok személyes bánat van bennem, amelyekről viszont pedig nem szeretnék írni. Mindenesetre talán nem véletlen, hogy a két legsikeresebb könyvem épp az a kettő, amelyeket apámról és anyámról írtam (Anya csak egy van, Apák könyve.) Azt hiszem, én a szülőtlen nemzedékbe tartozom.
• Miért mégis egy olyan írót hív maga mellé, aki a világ másik felén él? Miben tud önnek segíteni egy kolumbiai író? Hiszen személyesen nem is találkoztak soha, nem beszélnek közös nyelvet sem.
• Azt hiszem, García Márquez a huszadik egyik legnagyobb prózaírója. A másik talán Lev Nyikolájevics Tolsztoj. Szeméremből sokáig nem mertem belevágni ebbe a vallomásszerű történetbe. Végül arra gondoltam, talán az lenne legjobb, ha egyszerűen leültetném magam mellé valamelyiküket, és beszélgetnénk. Nekik talán el tudnám mondani, hogy most, ötvenöt évesen mi bánt, és melyek azok a dolgok, amelyeken szeretnék változtatni. Szeretetből írtam a nevét úgy, ahogyan ejtik.
• Amikor Márkez mindenre válaszolt, ön mit kérdezne tőle?
• Ha tényleg eljönne? Leginkább az érdekel vele kapcsolatban, hogy miként tud ilyen hosszú házasság alatt rendíthetetlen boldogságban és szerelemben együtt élni a feleségével. Azt is megkérdezném tőle, miért rajong ilyen elfogultan egy olyan kiöregedett kommunista diktátorért, mint Fidel Castro. A kubai vezető személyes jó barátja. Nem értem, mi közös lehet bennük, s miért all ki egy világhírű kolumbiai író ilyen nyíltan és teljes mellszélességgel Castro rendszere mellett. Bár az is igaz, hogy a korábbi amerikai elnök, Bill Clinton szintén közeli jó barátja, de ezt még inkább meg tudom érteni. Ennek dacára nagyon szeretem. Hosszú ideig szolidaritásból nem ittam kávét, mert tudtam, hogy volt egy súlyos betegsége, és azóta ő sem iszik. Ahogy telt az idő, úgy toltam ki mindig a határidőt, hogy mikor kezdek el újra kávézni. Először úgy képzeltem, akkor, amikor a könyvet megírtam. Aztán úgy: amikor megjelenik. Majd: január elsején. Végül a költészet napján hagytam abba a kávéabsztinenciát, magam sem tudom, miért.
• Mire gondol, amikor ír?
• Én nem tartom magam született tehetségnek, nagyon sok mindent egyszerűen csak megtanultam szorgalommal és kitartással. Azt gondolom, az olvasó három dolgot szeretne igazán, amikor egy könyvet vesz a kezébe: sírni, nevetni, izgulni. Esetleg ezekből többet is, egyszerre. Úgy érzem, a játékosság, a könnyedség nem okvetlenül megy a minőség rovására.
• Saját bevallása szerint speciális könyvet írt, egy regényes vallomást az önt foglalkoztató, gyakran fájdalmas dolgokról. Ha visszamehetne az időben, mit változtatna meg, mi lenne, amit most máshogy csinálna?
• Ügyesebb lettem volna a barátkozás terén, nem vesztettem volna el olyan embereket, akik fontos szerepet töltöttek be az életemben. Furcsán alakult, szerencsés voltam a szerelemben, de a barátságban nem, sok emberi kapcsolatom alakul balszerencsésen.
• Miért ennyire fontos ez önnek?
• Mert a barátok egészen egyedi szerepet töltenek be az életben. Az ő dolguk, hogy figyelmeztessenek, ha hülyeséget csinálok. Én legalábbis így tartom, s ehhez tartottam magam. Talán az volt a baj, hogy ennek értelmében túlságosan szókimondó voltam velük. Mikor megjelent a Márkez meg én, több olyan régi barátomnak, akikkel sajnos megszakadt a kapcsolat, küldtem egy példányt. Örülnék, ha bizonyos dolgokat jóvátehetnék. Ha bizonyos emberekkel újra találkozhatnék.
• Akadt azért olyan régi barát, akivel a félreértések ellenére újra le tudott ülni beszélgetni?
• Igen, egy. De inkább a véletlenen múlott, mint rajtam..
• Hosszú ideig az ön műsora volt a legnépszerűbb beszélgetős show a közszolgálati adón. Honnan jött az ötlet, hogy ebben a műfajban is kipróbálja magát?
• Fölkértek. Én olyan típus vagyok, aki, ha odagurul egy labda elébe a tizenhatos táján, megpróbálja berúgni, akkor is, ha egyáltalán nem tud focizni. Éreztem, kaland lesz, kár volna kihagyni. De, mint mondtam, véletlenül kerültem arra színpadra, ahol emberekkel beszélgettem. Szerencsés voltam, mert nagyon sok szépet és jót kaptam a tévétől - emberek szeretetét például. Sok rosszat is, nincsen rózsa tövis nélkül. Én nem akartam híres lenni, nem akartam szerepelni. Mindig arra törekedtem, hogy ne én legyek jó, hanem a vendégeim. Közismertté vált lassú beszédmódom sem elhatározás eredménye. 1956-ban, hatévesen olyasmit láttam, amit nem kellett volna. A trauma hatására kezdtem dadogni, amiről csak kamaszkoromban sikerült leszoknom. Van egy betű, amit ha szó elején kimondok, akkor esélyes, hogy dadogni kezdek. Ezért beszélek lassan, nehogy bajba kerüljek.
• Melyik ez a betű?
• Nem mondom ki. Ironikus módon épp ezt a megfontolt, lassú beszédet, a nyugodt hangnemet szerették leginkább a műsorban, pedig ez nem annyira érdem, mint inkább furcsa adottság. Ezzel együtt úgy érzem, a szépirodalom és a televízió nem jól fér meg egymás mellett. Persze boldoggá tett, hogy a műsornak ekkora sikere lett. A közönség is értette és valamiképp hálás is volt érte, hogy nem akartam minden áron röhögtetni. Nem törekedtem poénokra, csak elfogadtam, ha jöttek. A Randóti Színházban beszélgettem olyan emberekkel, akik számomra érdekesek és szeretetreméltóak voltak. Vagy csak érdekelt, mi van velük. Három év után abbahagytam. Nem akartam, hogy bárki elunja a résztvevők vagy a közönség soraiból. Azt sem, hogy én ráunjak. A kelleténél talán előbb hagytam abba, de az sosem baj. A színpadon is írói kíváncsisággal ültem. Én nem a legszórakoztatóbb történeteket szerettem, hanem a szomorúakat. A kis novellákat, vendégeim "tollából", amelyeket a tévékamerák rögzítettek..
• Van olyan terve, hogy újrakezdi ezt a műsort?
• Nem, nincsenek televíziós terveim. De azért megeshet, hogy olykor érdemes ügyben képernyőre kerülök. Most nyílik egy hatalmas könyváruház, ez szerintem Budapesten az egyik legérdekesebb kulturális helyszín lesz. Elvállaltam, hogy havonta egyszer-kétszer beszélgetek ott írókkal. Egy kis, feltörekvő televíziós csatorna megkért, hadd rögzítse ezeket. Ráálltam, mert könyveket és szerzőket népszerűsíteni fontos dolog. De az adásokat nem én szerkesztem, nem én vágom, ezeket tehát nem érzem a saját műsoraimnak.
• Mennyire van jelen az ön életében a hit?
• Ez egy nagyon összetett kérdés. Hívő vagyok, de a szokásosnál bonyolultabb módon. Háromnegyed részt zsidó vagyok, ám erről nem is tudtam tizenhárom éves koromig. A horoszkópom kettősséget mutat, Vízöntő a napom, Szűz az aszcendesem, és látszik is rajtam. A Vízöntő szabadságra vágyó, független lélek, nem a földön jár, művészet és világmegváltás a fő területe. A Szűz szorgalmas, rendszerető, jól szervező, kissé földhözragadt típus, mindig pontosan tudja, hogy mikor kell például befizetni a gázszámlát. A tévézés, a kiadóalapítás és minden szervezési feladat a Szűznek köszönhető, a szépirodalom inkább a Vízöntőnek. Én most már utóbbinak drukkolok. Valamelyest érdekel a buddhizmus is, és általában az ezoterikus tanok. Amikor tévéztem, vagy most is, ha egy beszélgetésre készülök, mindig megnézem a vendégeim horoszkópját. Azt hiszem, ha egy hatalmas, táguló, világegyetemben élünk, akkor annak mozgásai valamilyen módon befolyásolhatják az életünket. Gondoljon arra, hogy a Hold milyen komolyan hat a nők bizonyos havi folyamataira. Pedig a hold parányi porszemnél is kisebb tényező a világegyetemben.
• A szerelmet, a barátságot mi irányítja?
• Ahhoz, hogy valaki szerelmes legyen, rengeteg dolognak kell egyszerre megtörténnie: kell egy megfelelő nő, kellek én, szintén megfelelő állapotban, kell a sors kegye, hogy egymás útjába vezéreljen minket. A barátság is ilyen előfeltételeken múlik. A XXI. század elején a civilizáltnak mondott világban egyfajta szexuális ellazulásban élünk. Lehet, hogy ez kényelmes. De talán emiatt lemaradhatunk az igazán mély és felkavaró erotikus élményekről. Amit mindig és szinte mindenkinek szabad, az elvesztheti a valódi varázsát. Szeretném, ha e téren kissé visszarendeződnének a dolgok, féltem az emberiséget, és persze az utódaimat az érzelmek elgépiesedésétől vagy elhalványodásától.