- Úgy tudom, jó darabig nem írt semmit "a nagy mű", az igen népszerűvé vált Apák könyve után. Aztán gyors egymásutánban három rendhagyó kötet következett. Legújabb könyvének címével kérdezem: Ez hogy volt?
- Ahogyan az ember nagy szerelmeskedés után rendszerint mély depresszióba esik, én is csak ültem hónapokon át, és egy sort sem tudtam leírni. Amúgy is hajlamos vagyok a depresszióra, akkor meg egyenesen úgy éreztem, talán nem is tudok majd írni többé. Csak akkor oldódott a feszültség bennem, amikor rájöttem, hogy a folytathatatlannak tetsző, évszázadokat átívelő nemzetség-regény után, most talán egyetlen napnak a történetét kellene megírnom. Ebből lett a Sánta kutya. Ezzel, mintha lezárult volna egy korszak az életemben. Úgy gondoltam, a következő, huszonötödik kötetben talán játszhatnék egy kicsit. Képzeletben meginvitáltam Gabriel Garcia Marquezt Magyarországra, és a vele folytatott párbeszéd-sorozatból lett a Marquez meg én című vallomásféle emberi, baráti kapcsolataim alakulásáról. Legújabb könyvemben, a HOGY VOLT-ban a már eltávozott, kissé elfelejtett, de általam nagyon kedvelt és becsült magyar írókról, költőkről és művészekről írtam meg mindazt, amit én éltem át velük. Csak olyanok történeteket, amelyeknek tanúja voltam. Eleinte csak önálló estjeimen idézgettem belőlük, és azt tapasztaltam, érdekli az embereket. Tanulságos és sokszor megható, ha a "nagyok" földközelbe kerülnek. Ha az emberek megtudják például, hogy Déry Tibor nagyon csúnyán rágta a szája szélét, ugyanakkor nem anyagi nagyvonalúságáról volt híres, vagy hogy Karinthy Ferenc ötletes, de rendkívül durva vicceket csinált az írótársakkal Szigligeten, más szemmel olvassák a könyveiket Harminckét írás szerepel a kötetben, meg az előszó, körülbelül ötven ismert figura jelenik meg bennük Örkénytől Gáll Istvánon át Mándy Ivánig. Ennél sajnos sokkal többen vannak az "elfeledett írók és költők falujában'. Pedig tudnunk kellene róluk, emlékeznünk kéne rájuk, mert nem létezik magyar irodalmi folytonosság nélkülük.
- Most feltűnően hűséges és tiszteletteljes a régi nagyok emlékéhez, bizonyos eszmékhez, de úgy tudom, valamikor rebellis fiatalember volt. Che Guevaráért rajongott, majd lázadó ifjúként protest songokat gitározgatott az egykori Gerilla együttesben.
- Abban a szereplésben ugyanannyi volt a lázadás, mint az idősebb fiúk által mondottakhoz való alkalmazkodás. Jóformán gyerek voltam még, és elfogadtam a körülöttünk lévő baráti kör instrukcióit. A kör tagjai meg voltak győződve arról, hogy ami itt Magyarországon volt akkoriban, az nem szocializmus, csak annak hívja magát. És a mi feladatunk létrehozni az igazi szocializmust, amelyben majd mindenkinek jó lesz. Ez vonzó ideológia volt számomra, nem tudtam neki ellenállni. Az a szocializmus, amelyben éltünk, eléggé rettenetes volt, ma sincs nap, hogy ne gondolnék arra, milyen boldogság, hogy megérhettem a megszűntét. Csakhogy ez a mostani világ sem olyan gyönyörű szép, a társadalmi igazságtalanság nagy teret nyert, én pedig változatlanul azt a ma már teljesen korszerűtlen elvet szeretném megvalósulva látni, hogy: mindenki képességei szerint dolgozhassék, és szükségletei szerint részesüljön a javakból. Tartok tőle, hogy ezt nem fogom megérni.
- A HOGY VOLT-ban mesél egy történetet arról, hogy fiatal íróként azt írta bemutatkozásnak valahová: szociális író szeretnék lenni. Ezt azonban a Magvetőben gyorsan átjavították szocialista íróra. Pedig - állítja ön -, ez a törekvése ma is érvényes. Nos, korábbi regényeiben valóban érzékenyen ábrázolta az ötvenes-hatvanas évek magyarországi társadalmát, de mintha a mai konfliktusok már kevésbé érdekelnék.
- Nem így van. Kifejezetten nagy érdeklődéssel figyelem a mai világot, rengeteget jegyzetelek róla. De úgy érzem, ahhoz, hogy regényt írjak egy korszakról, mondjuk a rendszerváltás óta eltelt másfél évtizedről, bizonyos rálátás kell. Talán majd 2010 után. Korábban, amint tapasztaltam valamit, máris megírtam. Anyámról is azért akartam írni, mert úgy éreztem, ő olyan volt, mint az a puhább szocializmus, amelyben felnőttem. Diktatórikus, kegyetlen, szeszélyes, óvatos, ugyanakkor eléggé szórakoztató. Gondoltam, így kijátszhatom a cenzúrát, az anyjáról bármit írhat az ember. A katonaságnál aztán lefotózták a kézirat ősi változatát, és sok bajom lett belőle. Mire a regényt sokkal később megírtam, már egészen másról szólt. Nem keresem senki kegyét, ha írok, sem a politikáét, sem az olvasókét, nem kötök alkukat. Sajnos, Magyarországon több olyan írói életmű is van, amelyet felvizezett, tönkretett a politika, vagy a közönség vélt vagy valódi kedvéért tett engedmények. Úgy gondolom, ha valakinek van mondjuk húsz kötete, abból legalább tizenöt legyen nehézlovasság.
- Kérdés persze, ki mit tart annak. Az ön írásai sok támadást kapnak idehaza "vájtszemű és lila" ítészektől. Ha jól tudom, egy darabig az Élet és Irodalom is mellőzte.
- Az Élet és Irodalommal nem így történt. Kétszer megorroltam rájuk, és utána néhány évig publikáltam ott. Az első konfliktus a nyolcvanas években volt, azért, mert eltávolították Kardos G. Györgyöt, Varjas Endrét és Faragó Vilmost (egyébként ezt megírtam a HOGY VOLT-ban is), én meg szerettem őket, és szolidáris voltam velük. Az más kérdés, hogy Kardos például egy idő múlva visszaszivárgott, én pedig még mindig tartottam a haragot. De ez egy furcsa ország: a szerkesztőségben észre sem vették, hogy bojkottálom őket. És, ha az ember konstatálja, hogy az ő látványos gesztusát észre sem veszik, akkor nevetségesnek érzi magát, abbahagyja. Legutóbb meg amiatt haragudtam meg, hogy bár a BÁR című kötetemben megjelenő novellák nagy részét az ÉS előzetesen közölte, és mindegyik után lelkendezve kérték a következőt, a könyv megjelenésekor ugyanennek a lapnak a hasábjain nagyon nyeglén megkritizáltak. Akkor úgy éreztem, talán kéne valami összhang a velem kapcsolatos lépéseikben.
- Nem tudja elviselni a kritikát?
- Csak a felületes kritikát. De tudomásul veszem, hogy nem adhat az Isten mindent egy helyre. Sok boldogító dolog történik velem, de ezekről nem szívesen beszélek, mert (ál)szerény vagyok.
- Hadd erősködjem.
- Hát jó. Az Apák könyve tavaly megjelent Németországban, és ez olyan jól sikerült, hogy az Anya csak egy van is fordítódik. Az Apák könyve januárban jelenik meg olaszul, s hamarosan angolul, franciául és spanyolul, és komoly tárgyalások folynak arról, hogy koprodukciós film készüljön belőle Nyugat-Európában. Mindennek ellenére igyekszem nagyon kritikusan szemlélni a saját tevékenységemet. Törekszem arra, nehogy egy percig is azt higgyem, hogy én fújtam a passzátszelet.
- Az a benyomásom, ön egyszerre szemérmes és magamutogató. Rezzenéstelen pókerarca mögött mintha ellentétes érzések, indulatok feszülnének egymásnak.
- Az igaz, hogy bennem (is) két én lakozik, és ezek olykor játszanak egymással, mint Karinthy macskái, máskor meg viaskodnak. Az egyik bennem élő személy nem a földön jár, hanem prózát ír. A másik nyüzsög, intézkedik, mások igyekszik olyan munkákat végezni, sokszor ingyen, amelyekről azt hiszi, hogy a haza, a nép ügyét szolgálják. Utóbbi olykor szorgalmas kishivatalnok is, aki, ha bármivel hozzá fordulnak, fölrántja a könyökvédőit, és szemben a prózaíróval, aki el is feledkezne arról, hogy vannak a világon határidők és számlák, mindent hajszálpontosan elintéz. Én a földtől elrugaszkodottabb énemnek drukkolok, mert úgy érzem, mégiscsak az az igazi. A másikat kevésbé szeretem, de mit csináljak, van. Egy bizonyos kor fölött, amelyet úgy a negyvenedik életévre teszek, már el kell fogadnunk a személyiségünket. Egészen kicsi gyerekkorom óta mindig író szeretnék lenni, és ez a törekvés szívesen háttérbe szorítaná azt a másik alakot. Azért nem szorul mégsem, mert én egy nap körülbelül három órát tudok eredményesen szépirodalommal foglalkozni, ez sok éves tapasztalat. Viszont így a nyolc órás munkaidőből még marad öt, és a lelkiismeretem azt diktálja, hogy ledolgozzam.
- És melyik énje ágál, veszekszik időről-időre a Nemzeti Kulturális Alap irodalmi kuratóriumának elnökeként az írók pénzéért, a megjelenés lehetőségéért?
- Azt hiszem, abban azért mind a kettő benne van. Ha alkalom adódik rá, hogy mások érdekében tegyek valamit, szívesen adom az időm és az energiámat. Talán azért, mert egész életemben óriási szerencsém volt, rengeteg segítséget kaptam, s kötelességemnek érzem, hogy ezt valahogyan tovább adjam.
- Tehát létezik egy nyüzsgő Vámos, meg létezik egy szemérmes Vámos, aki küszködik az írás, a szavak felelősségével, nem szívesen beszél önmagáról, ugyanakkor van egy állandóan szerepelni vágyó Vámos is, aki meg akarja mutatni magát írásban is, meg a képernyőn is.
- A szemérmesség talán igaz, erre magam is rájöttem, amikor egyszer azon gondolkodtam, annak ellenére, hogy korábbi műveimben sok volt az önéletrajzi elem, vajon miért nem beszélek soha az interjúkban a magánéletemről. Ha ilyesmiről kérdeznek, becsapódom, mint a vasajtó. Miközben például a Két ember című televíziós műsoromban ellátogattam híres emberek otthonába, az efféle tévés betolakodást a saját lakásomban sohasem tűrném el. A magánügyeimben szemérmes vagyok, már csak azért is, mert ebben a fapados kapitalizmusban minden kicserélhető sztárocska örökké a saját életével foglalkozik, és a nyolcadik nagy szereleméről számol be a pletykalapokban. Én nem akarom a magánéletemet áruba bocsátani, De rájöttem, azért sem beszélek a legbensőbb ügyeimről, mert jelentős fájdalmaim vannak. Nagyon megviselt, hogy egyszer elváltam. Függetlenül attól, hogy a legutolsó pillanatban én akartam válni, halálesetnek tekintem a válást, s nehezen hevertem ki, annak dacára, hogy utána egy jobb korszak kezdődött minden résztvevő számára. De fájdalmaim vannak elvesztett barátaim miatt is. Az élőkkel kapcsolatos fájdalmaimat a Marquez-könyvben, a megholtakkal kapcsolatosakat pedig ebben a HOGY VOLT-ban írtam meg. De már tudom, hogy a terheket még mindig csak félig tettem le. Az viszont nem igaz, hogy szeretem mutogatni magam a képernyőn vagy másutt. Mindig azt az embert akartam megmutatni, akiről éppen a műsort készítettem. Véletlenül lettem televíziós. Annakidején Szegvári Katalin és Érdi Sándor felkértek. Eltűnődtem, vajon milyen műsorban érezném magam jól, és úgy gondoltam, mivel egész életemben a saját történeteimet fogalmazgattam, talán mások történeteit is világra tudnám segíteni. Művészekkel, írókkal beszélgettem, de ezek nem interjúk voltak, eléggé felkészültünk, előzetesen átbeszéltük az elmondandó történeteket, kicsit meg is szerkesztettem őket, részletes vázlatot írtam. Korábban tizenhét évig voltam filmdramaturg, nagyon hiszek a szerkesztésben és a vágásban. Az, hogy közben úgynevezett tévés személyiséggé váltam, csak menet közben derült ki, én csodálkoztam a legjobban. Most már igyekszem visszahúzódni a tévézéstől. Persze, előfordulhat, hogy kapok olyan ajánlatot, amit nem tudok visszautasítani. Nem azért, mert pisztolyt szegeznek rám, hanem mert érdekel, és érzem, hogy van benne jártasságom. Természetesen szeretem a sikert, nem vagyok önmagam ellensége.
- Van újabb tévés ötlet a tarsolyában?
- Tudja, mi jut erről eszembe? Amikor a rabbihoz elmegy egy ember, és panaszkodik, hogy döglenek a libái. - Adjál nekik kályhakormot - mondja a rabbi. Egy idő múlva újra jön az ember. - Még mindig döglenek. -Akkor adjál nekik iszapot. Az ember többé nem jelentkezik. A rabbi fölkeresi: - Mi újság, miért nem jöttél? - Hát, már minden libám megdöglött. - Kár -- így a rabbi -, pedig még annyi ötletem lett volna.

Székely Anna