"Hiányzik az élet"

Az Európa Könyvkiadó a Könyvfesztiválon mutatja be új szerzőjeként Vámos Miklóst, akinek ekkor lesz negyven éves írói jubileuma. Az alkalomra jelenik meg az induló életmű-sorozatban a Félnóta című 1986-os regény újrakiadása. A sorozatról, a készülő új könyvekről és a pályájáról beszélgettünk.

Az előző regényedet az Alexandra terjesztette, most életmű-sorozatod indul el az Európa Kiadónál, amely időközben az Alexandra Kiadót is birtokló Matyi Dezső tulajdonába került. Korábban az Ab Ovo-nál jelentek meg könyveid, de írói pályafutásod alatt volt kiadód a Szépirodalmi és a Magvető is.

Vámos Miklós: Tizenkilenc éve az Ab Ovo adja ki a munkáimat. Az előző, Utazások Erotikában című könyvem esetében is ez volt a helyzet, ám az Alexandra tett egy ajánlatot: kizárólagosan szerették volna terjeszteni, ezért cserébe jelentős mennyiségű példányt készpénzben vennének meg – ezen meditált a kiadó, én egy percig sem, mert ki fizet készpénzt könyvért ebben a hazában? Végül a kiadó is egyetértett. Az Alexandra azonban azt is kikötötte, hogy eme mennyiség bevételének a négy százalékát reklámra kell költenünk. Ennek a formáiról már ők döntöttek, nekem csak vétójogom volt. Így például kérten, hogy ne legyen óriásplakát, mert véleményem szerint író nem való óriásplakátra, és kicsit szelektáltam, hogy hol legyen hirdetés, hol ne, mert az az érzésem, hogy bizonyos helyeken hirdetni azért nem érdemes, mert aki annak a befogadója, az azt a könyvet úgyis megveszi.
Az Európa Kiadóval pedig azért kötöttem most tíz évre szóló szerződést, mert az Ab Ovo-t tizenkilenc évvel ezelőtt másokkal egyetemben én alapítottam, négy évig voltam a vezetője, majd még két évig tulajdonos maradtam, de 1997 óta ugyan nincs sem jogi, sem tulajdonosi közöm az Ab Ovo-hoz. Szerzőjük maradtam, s azóta is mindenki azt mondja, ha szóba kerül, hogy „a kiadód”. Ez sokszor kényelmetlen.

Ezért érezted szükségét annak, hogy más kiadónál jelenjen meg az életmű-sorozat?

Vámos Miklós: Nekem eszembe se jutott, hogy életmű-sorozatom legyen. Először a Kalligram kiadó vezetője keresett fel, hogy ez a hírhedt regény neki oly különösképp tetszett, ehhez képest olvasott bizonyos kritikákat, amelyekben az NKA-s kurátori tevékenységem is tárgy volt, amit ő szemtelenségnek érzett, ezért úgy szeretne erre válaszolni, hogy életmű-kiadásomat jelenteti meg. Mire én: „Nem vagyok én ehhez túl fiatal?” Mire ő: „Nem vagy ehhez túl fiatal.” Ezen egy kicsit el kellett gondolkodnom. Amíg ízlelgettem, egy-két kalligramos szerző ’beszólt’: „Persze, Téged most azért szerződtet a Kalligram, hogy hozd nekik a pénzt!” Ettől elkedvetlenedtem, s arra gondoltam, hogy nekem olyan kiadóhoz kéne menni, ahol nemigen van kortárs szerző, mert amíg az AB Ovo adta ki a könyveimet, addig a magas példányszámaimról legendák szállongtak, de senki nem ismerte a pontos adatokat, s más hinni és más tudni. Ezek valóban számomra is meglepő számok, nem akartam, hogy ellenségeskedést szítsak. Így elgondoltam, hogy az Európa Kiadó lenne nekem a legjobb – Szabó Magda, akivel jó kapcsolatom volt, náluk volt, de mire ez egyáltalán felvetődött, ő már nem élt. Én nem az vagyok, aki kopogtat, szerencsére egyszer csak csöngött a telefon, ők hívtak. Akkor még nem tudtam, hogy a kiadó Matyi Dezső tulajdona, csak azt, hogy én ezt megálmodtam magamnak. Barna Imrét nagyon régóta ismerem, ugyanott volt katona, ahol én, csak egy évvel később. A szerkesztő, Gy. Horváth László is – ők kortársaim, jól ismerjük egymást, megbízom bennük – az pedig az első pillanattól világos volt, hogy életmű-kiadást nem adhat ki egy olyan kiadó, amelyről mindenki azt hiszi, hogy az enyém. Ez a sorozat egyébként annyiban nem életmű kiadás lesz, hogy az új könyveim is belekerülnek.

A sorozatban először a Félnóta című regényed jelenik meg, amiből arra lehet következtetni, hogy nem követi az időrendet, hiszen ez sem nem az első könyved, sem nem az első regényed. A könyveid között a tizedik, regényből is megelőzte kettő, a Borgisz és a Zenga zének. A Zenga zének megjelent 1996-ban újra, a Borgisz külön nem.

Vámos Miklós: Azonban megjelent az Öt kis regény-ben. De nem is így vetődött ez fel – eredetileg azt gondoltam, hogy ősszel kezdjük meg a sorozatot, két új kötettel. Így is készültem, ám valaki felhívta a figyelmemet, hogy márciusban negyven éves írói jubileumom lesz, amit rémülten mondok ki. Tény, hogy az Új Írás 1969 márciusi számában avatott fel egy novellafüzérrel – ezért gondolta a kiadó, hogy a Könyvfesztiválon legyen egy kis beszélgetés velem. Később azt mondták, ha már így van, legyen dedikálni való is. Én nagyon ügyelek arra, hogy az Ab Ovo-nál lévő könyveimet ez most ne zavarja: noha átkerülök az Európához, de azt beszéltem meg az Ab Ovo-val, hogy jövő év végéig nyugodtan árulhatják a náluk lévő könyveimet, utánnyomást az engedélyemmel adhatnak ki. Tizenhárom könyvem kapható éppen – ha azt veszem, hogy harminchárom könyvem jelent meg, akkor nem is olyan sok. Olyan könyvet kellett tehát választani, ami nem kapható. A Félnóta pedig speciális helyzetben van. A Zenga zének jelent meg előtte, amivel óriási cenzurális bajok voltak. A Félnóta pedig Harasztiról és egy ellenzéki társaságról szólt. Ez a csoport Aczél György szemében vörös posztó volt. Azt hittem, ebből is gond lesz, lett is, de nem akkora, mint a Zenga zénekkel, kiadták, csak elhallgatták. Aczél azt mondta valamilyen értekezleten, ez ugyan megjelent, de nem kell törődni vele (Gáll István szíves közlése.) Annyira nem törődtek vele, hogy azt hiszem, egyetlen kritika se jelent meg róla, könyvesboltokban pedig nemigen tették ki. Barna Imre mondta, hogy akkor adjuk ki ezt a regényt. Az Európa Könyvkiadó számomra azért is új helyzet, mert az Ab Ovo-nál mégiscsak nekem kellett mindent eldöntenem a saját könyveimmel kapcsolatban. Jogilag nem volt ugyan beleszólási lehetőségem, de mégiscsak volt valamilyen tekintélyem. A Félnótát tehát a Zenga zének cenzurális bajai után írtam, s az öncenzúrám nyilván működött – az maradt meg az emlékezetemben, hogy ezt a regényt kissé virágnyelven írtam. Mire megjelent, kezdődtek az amerikai kalandjaim, ki-kijártam, s tudtam, hogy hosszabb időre úgyis kiverekszem magam valahogy, így én se figyeltem olyan nagyon oda. Most elolvastattam fiatalabb emberekkel, két lánnyal és egy fiúval, véleményük fölbátorított Odaadtam a szerkesztő úrnak, ő is elolvasta, tetszett neki. Ez a társaság, Haraszti, Dalos és köre, majdnem száztagú baráti csoportosulás volt, ott sarjadt a szerencsétlen emlékű Gerilla együttes is, de a regény persze azért fikció.

Itt Barikád együttesként említed a zenekart…

Vámos Miklós: Ez a legkevesebb. A két főszereplő modellje volt Berki Tamás és én. A két figurát összegyúrtam, majd szétválasztottam úgy, így lett az egyikből egy olyan ember, aki mai napig az éneklésben, a protest song műfajban ragadt, a másik pedig egy amatőr színházrendező… mi nem ilyenek vagyunk, nem is hasonlítunk, külsőleg sem a főhősökre. Mégis sok az olyan elem, ami miatt félig-meddig kulcsregénynek érzem. Mikor újraolvastam, úgy éreztem, írnom kell hozzá, egy előszót, elég terjedelmes lett. Kíváncsi leszek, hogyan fogadják.

Az Előszó hozzáillesztésén túl a regényhez nem is nyúltál hozzá?

Vámos Miklós: Amit rendesen át kell írni, azt szerintem nem érdemes újra kiadni. Elolvastam, és úgy éreztem, megáll a lábán. Pici javításokat tettem csak, a nagyon szembeszökő stilisztikai hibákat kifésültem, és egy dolgot végig megváltoztattam. Ez a könyv az egyes szám harmadik személy és a ’mi’váltogatásával játszik, ami mostanában divat, de akkor nem csinálta még senki. Egy nagy baráti társaságról szól, amelyik a világ megváltására készül, aztán hol a börtönben, hol disszidensként, hol a teljes leépülésben végzi, de mindig együtt bandáznak, s ha három vagy több ember jön össze, akkor automatikusan átcsaptam ’mi’-be. Ez szerintem tartalmi gondolat, viszont akkor még nem volt szokás, nem lett fősodor posztmodern, 1982-3 táján írtam, de csak 1986-ban jelent meg. Azt a technikát alkalmaztam, hogy amikor személyt váltok, kitettem egy pontosvesszőt. Ám az eltelt évek alatt rasszista módon meggyűlöltem a pontosvesszőt, ma már úgy érzem, hogy csak hivatalos szövegben állja meg a helyét, így minden pontosvesszőt átalakítottam ponttá vagy vesszővé. Nagyon örültem, amikor egy fiatal szerző, Cserna-Szabó András azt írta a könyvében, hogy X szerző egy bizonyos alkoholnál jobban csak a pontosvesszőt gyűlöli – legalább nem vagyok ezzel egyedül.

Hasonlóan erős érzelmi viszonyod van a többi írásjellel is?

Vámos Miklós: Fura, mert amikor írni kezdtem, akkor minden írásjelet nagyon bőségesen használtam, mint az a szakácsnő, aki még a sáfrányt is beleteszi a levesbe, hogy jó legyen, de lassanként lekoptak. Ha tehetem, ma már a párbeszédet se gondolatjelesen írom, csak ha kell. Úgy érzem, egyszerűsödöm. Goethét szokás idézni, hogy először rosszul írunk és bonyolultan, aztán jól és bonyolultan, aztán rosszul és egyszerűen, végül jól és egyszerűen. Én is egyszerűsödöm, s ennek örülök. Ha van például egy különleges jelző, akkor azt a korrektúrában kihúzom, mert nem akarom, hogy az olvasó megálljon ott, s azon gondolkodjék, milyen jól ír a szerző, én azt szeretném, hogy jöjjön velem tovább. Áttetsző stílusra törekszem.

A párbeszédtechnikára itt azt a módszert alkalmazod, hogy a folyó szövegbe beékeled a mondatot, s mögé írod zárójelben, ki mondja, majd folytatod a mondatot. Hosszan gondolkodtál egy-egy ilyen technikai megoldáson, ötleten?

Vámos Miklós: Meggyőződésem, hogy az írás ösztönös tevékenység, teljesen ösztönösen írok, de átírni már tudatosan érdemes. A párbeszédtechnika minden prózaíró egyik alapgondja. Ezt a technikát még a Zenga zének-re találtam ki. Fiatal koromban Valló Péter unszolására írtam elég rossz színdarabokat, a zárójel pedig színházi megoldás. A Zenga zének-ben a főhősnél sosem kellett odaírnom, ki beszél, mert sajátos nyelve volt, de mindenki másnál igen. Ezt a technikát nagyon adekvátnak tartom, ám ha minden könyvemben éltem volna vele, modoros lenne, ezért csak ebben a két regényben használtam. Később szerettem elhagyni az igét és csak az alanyt írni a gondolatjellel jelzett dialógus mögé. Az jutott eszembe, amikor Amerikában még új dolog volt az üzenetrögzítő és mindenki nagyon szabatosan elmondta, mi ez és mit kell csinálni vele a sípszó után, aztán egyszer csak felhívtam valakit, s az hangzott el, hogy „Szevasz, tudod, hogy működik”, aztán síp. Én is így vagyok ezzel: az olvasó tudja, hogy működik. Általában nagyobb a bizalmam az olvasókban, mit Magyarországon szokás. Ha nem így volna, nyilván nem írtam volna ómagyarul egy könyv első három fejezetét vagy svábul egy másiknak az első részét. A magyar olvasó van olyan jó, mint a magyar író, tehát neki is járna valami díj: büszkék lehetünk rá. Ha megnézed a Nagy Könyv vetélkedőt, ott sem a Juliska, gyere a kazalba lett az első, hanem a Pál utcai fiúk vagy az Egri csillagok. Jó, ifjúsági regény, ifjúsági regény, de regény, s azok jó regények! A Légy jó mindhalálig vagy Szabó Magda nyerő könyvei is.

Említetted, hogy eredetileg nem ezt a kötetet, hanem két másikat terveztél a sorozat indításaként.

Vámos Miklós: Igen, most már úgy alakul, hogy az egyik ősszel jön ki, a másik jövő év elején. Őszre várható az a könyv, amit már nagyon hosszú ideje írok, ebben csupa dupla szöveg van: három kisregény, négy elbeszélés. Dupla vagy semmi lett volna a címe, de az interneten megtudtam, hogy nemcsak egy amerikai kalandregény létezik ilyen címen, hanem egy Illyés Gyula dráma is, ezért végül az lesz a címe, hogy Tiszta tűz. Ilyen című írás nincs benne, van viszont Tiszta pohár és van Tűz.

Mit jelent az, hogy dupla írások szerepelnek benne?

Vámos Miklós: Ez egy érdekes műfaj: vagy ugyanaz a téma, vagy egy történet két szemszöge olvasható két szereplőtől, ezzel játszadoztam. Nem én találtam ki, mindig volt, csak nem annyira jellemző. Krúdy Gyula írt két nagyon híres novellát egy párbajról a két szereplő szemszögéből, de ő még ahhoz sem ragaszkodott, hogy ezek együtt jelenjenek meg. Jó volna, ha ez, mint műfaj, divatba jönne.

S a jövő év elejére hagyott kötet?

Vámos Miklós: Az egy olyan kötet lesz, ahol én kérdezek másokat. Majdnem mindenkivel beszélgettem már az Alexandra Pódiumon, aki hozzám közel áll – ez hetvenöt interjút jelent, s lesz még négy-öt. Ez egy vastag beszélgetés-kötet lesz, de mindegyiket átírom – nagyon szeretem az élőbeszédet úgy írni át, hogy ne olyan legyen, de mégis azt a hatást keltse. Ennek talán az lesz a címe, hogy Kedves Kollégák.

Mennyire érzed feladatodnak a fiatalabb írógeneráció felkarolását? Saját honlapodon nyitottál olyan fórumot, ahol a beküldött rövidprózákról mondod el a véleményedet, itt jelenleg negyven írás van fent.

Vámos Miklós: Van bizonyos lelkifurdalásom, mert megjelenésem a magyar irodalomban nagyon könnyű volt. Én nem tartottam magam szinte még írónak sem, de egyszer csak közöltek, s az akkori menő írók szeretettel fordultak hozzám. A Hungária Kávéházban minden hónapban volt egy Új Írás Baráti Köre nevű rendezvény, s ha oda elmentél, mindenkivel találkozhattál, sőt, mindenki igényt is tartott rá, hogy legyen erre lehetőség. A főszerkesztő első alkalommal a fülembe súgta: „mindenkihez menj oda és mutatkozz be” – ezt talán nem tettem volna meg magamtól. Emlékszem, Déry Tibor nem engedte el a kezem, hanem visszakérdezett, „Mondd még egyszer!” „Vámos.” „És mi a keresztneved?” „Miklós.” „Olvastalak. Majd később gyere, elmondom”. Akkor valahogy volt ilyen élet. Némelyikük barátkozott is velem, de mindegyikükhöz lehetett folyamodni. Aztán egyszer csak meghaltak, ami nekem akkor nagy meglepetés volt, mert azt hittem, hogy halhatatlanok. Úgy érzem, hogy a sok jót, amit tőlük kaptam, illik továbbadni. Sajnos, nem kevesen azzal a reménnyel jönnek, hogy nemcsak útbaigazítom őket, hanem mindjárt ki is adom, mintha még lenne erre lehetőségem – ez egy kicsit zavar, de megszoktam. Látják, hogy pénzügyileg kecsegetető a helyzetem, s a módszerre kíváncsiak, én mondom, amit tudok, írói titkaim meg nincsenek. Egy délután alatt el tudom mondani, ami a szakmából elmondható, a többire pedig azt ajánlhatom, amit Rilke egy ifjú költőnek: ne tőlem kérjenek véleményt, hanem maguktól. Írjanak, ahogyan gondolják, s amikor elolvassák, akkor lehet javítgatni.
A honlapot eredetileg egy számítástechnikai vállalat hozta létre, mert szerintük jól reklámoztuk egymást – ők a saját dolgozóiknak képzelték a rovatot, de arra nem gondoltunk, hogy ha ez publikus, akkor jön mindenki. Aztán egy idő után kiírtam, hogy szünet. A mostani már a saját honlapom, amit egy lelkes rajongó hozott nekem létre, jobban is működik, mint a régi. A törzsvendégek kérték, hogy legyen ilyen rovat újra, én pedig fiatal írónak még sosem mondtam nemet, mert nekem hiányzik az az élet, amit mi éltünk akkor.
A szocializmusnak sok-sok rossz oldala volt, s én nem sírom vissza, de ténykérdés, hogy akkor nagyon ráértünk. Én heti háromszor elballagtam az Új Írásba gyalog a Bajcsy-Zsilinszky közből, sokszor Gáll Istvánnal, mert egy sarokra laktunk egymástól. Közben beszélgettünk. Ő felment szerkeszteni, én pedig bementem a Hungáriába. Később átballagtunk a Kulacsba, ahol az egész irodalmi közélet ebédelt: abban a házban volt a Szépirodalmi Kiadó, a Magyar Hírlap, az Új Írás, a Film, Színház, Muzsika, a Móra Ferenc Könyvkiadó – hozzájuk lehetett csatlakozni, enni egy zóna pörköltet, beszélgetni, s az ember nem érezte magát olyan szörnyen magányosnak. Ma nem találom ezt. E feletti rossz érzésemet próbálom leplezni azzal, hogy a fiatal írókat kicsit pátyolgatom – nagyon nem, mert úgy érzem, hogy jobb nekik így. Az én nevem bizonyos körökben nagyon jó ajánlólevél, de azt nem tudom elintézni, hogy valakit a Holminál komolyan vegyenek. Én kint élek, az irodalom vizeitől távol, sajnos egész életemben ezt csináltam: nem tartoztam semelyik csoportba, nem elegyedtem, nincs ilyen kapcsolatom.

Ez zavar?

Vámos Miklós: Ma már igen. Hogy tudnám ezt szemléletesen elmondani? Két kötetes prózaíró voltam, épp játszották az első színdarabomat és az első filmemet, amikor az Írószövetségben Gáll István azt mondta, „Te, bemutatok neked valakit, ez egy fiatal ember, szerintem az utánad jövő nemzedékben ő lesz a legjobb”. Odajött egy fiatalember, Esterházy Péter. Néztem zavartan, mikor elmondta, hogy most fog megjelenni az első kötete, talán megjelent már az Új Írásban, biztosan olvasnom kellett volna, de elkerülte a figyelmemet, s akkor Esterházy, nyilván gúnyból, azt mondta, „Tiszteletem”. 1950-ben születtünk mind a ketten. Nekem őhozzájuk kéne tartoznom, de nincs is köztünk igazán kapcsolat, ők nem tekintenek oda tartozónak, én se magamat… ez az egyik oka, hogy a Magvető eszembe se jutna, mint lehetséges kiadóm. Igen, ez zavar, másképp kellett volna. Akkor azonnal kellett, lehetett volna barátkozni, de úgy voltam vele, hogy van már nekem a Mándy, az Örkény meg a Déry, sokkal jobban izgattak, utánuk futottam, s a saját nemzedékemet nem ismertem, Nádast csak egyszer láttam, pedig írt már akkor. Mándyval minden héten találkoztam kétszer – az egyik helyett el kellett volna mennem a saját nemzedékemhez. Az is igaz, hogy nagyon gyanakodva figyeltek, amikor tizenkilenc évesen megjelentem, s ők már írók akartak lenni, így volt egy ’Mi ez? Ki ez?’ állapot.

S ez nem is oldódott a következő évtizedek folyamán, egyik generációban sem lettek baráti kapcsolataid?

Vámos Miklós: Ismerősöm van, talán jó ismerősöm is, de tudod, aki egyszer egy egész csoport barátot elveszít, az borzasztó – ezek nem csereszabatos helyzetek. Egy barátom van, Müller Péter, az idősebb, két éve összefutottunk véletlenül. Ő annyira helyes ember, hogy azonnal a barátom lett – de ő is idősebb nálam. Fegyverbarátságom nincs.
Egy időben nagyon jóban voltam a Grecsó Krisztiánnal, ez most magánéletri okok miatt kicsit lazult. Van néhány nemzedéktársam, Garaczi László, Márton László, Kukorelly Endre, akikkel kifejezetten jó viszonyban vagyunk, ők a magánérintkezésben elég nagyra becsülnek, de ennek semmilyen publikus nyoma nincs. Amikor az utolsó könyvembe, amit tényleg elolvastattam néhányukkal, beleírtam, hogy köszönöm a segítséget, a kritikusok megróttak, hogy törleszkedem. Végül én éreztem magam kellemetlenül, hogy kínos helyzetbe hoztam őket. De megkérdeztem! Ettől függetlenül, valahogy őhozzájuk sem tartozom. Ha azt kérdezed, hogy szeretnék-e, biztosan szeretnék. Csak nem tudom, mit kéne tennem ehhez.

Györe Gabriella

Eredeti cikk