Évszakok, 2008. ősz

Megosztás

„Te valamilyen okból bírsz engem.”

Interjú Vámos Miklóssal

Amikor a kezdő író beemeli az (el)ismert írót regényébe, ne csodálkozzon, ha szembesülnie kell vele előbb-utóbb! Főhősével ellentétben, Cziczó Attila hús-vér valójában kapta tollvégre az írót. Egy hideg gyömbér és egy hangos hölgyvendég mellett beszélgettek szépíróságról, sikerről, évszakokról.

Én napok óta erre a találkozásra készülök, egész baráti köröm figyeli a mobilját, mikor csörgök oda, hogy megvolt Vámos! Néhány diákomról simán el tudom képzelni, hogy itt bujkál valamelyik bokor mögött, és onnan figyel tátott szájjal. Bár az első benyomások, a barátságos fogadtatás, a felajánlott tegeződés előre vetíti a választ, mégis megkérdezem: neked mennyire rutin, mennyire különleges alkalom egy ilyen találkozás?

– Nagyon sok interjút adok, és praktikusan fogom fel a kérdést. Ez szolgálat. A könyveim szolgálata. Száz százalékig igyekszem a bulvár lapokból kimaradni. Mert úgy érzem, hogy erre nincs szükségem. És az olvasóimnak sincs erre szükségük. Ők nem olvassák az ilyenfajta orgánumokat. Igaz, az Élet és Irodalmat sem. Felelős vagyok a könyveimért, így interjúkat kell adnom. Ugyanakkor azért is felelős vagyok, hogy ezeket a könyveket létrehozzam, tehát védenem kell az időmet. A sajtó nem nagyon veszi figyelembe, hogy én egy komoly prózaíró volnék. Aki azzal jön, hogy az összes könyvemet olvasta, nem szoktam zavarba hozni, de tudni kell, hogy harminchárom könyvet publikáltam magyar nyelven, és olyan újságíróval még nem találkoztam, aki többet olvasott, mint kettő.

Megszámoltam, kilencnél tartok. Egy Vámos Top 10 nekem sem jön össze.

– A mi helyzetünk azért más. Különleges, mert elolvastam a Vámos-epigon című novellát a kötetedben. Az derül ki számomra, hogy te valamilyen okból bírsz engem, és nem csak a szövegeimet, hanem talán a személyem is rokonszenves neked. Tulajdonképpen olyasféle irodalmi karrierre vágysz, mint az enyém. Ez meg-rendítő. Mert az én irodalmi karrierem nagyon speciális. Rengeteg olyan előny ér engem, ami más írót nem, de rengeteg hátrány is. Csak te ezt bizonyára nem tudod. Nem is fogok róla beszélni, mert nem vagyok panaszkodós típus. Mikor olvastalak, arra gondoltam: úgy látszik, megöregedtem. Már van egy olyan korú kollega, aki a fiam lehetne, ha nagyon sietek, engem választott.

Ezt a mondatot én is ízlelgettem idejövet. Szinte napra pontosan húsz év van köztünk.

– Ha jól értem, úgy olvasol engem, mint Jókait, Mikszáthot. Ez különös, kicsit ijesztő érzés. A másik észrevételem, hogy a fiatal írók nem az én epigonjaim akarnak lenni, hanem döntő többségükben Esterházy Péteré. Csekély elégtétel, hogy én is ilyen helyzetbe kerültem.

Éljen a klub-tagság! Azt mennyire fogadod el, hogy életed egy nyitott könyv? Na jó: nyitott monitor. Beírom neved a keresőbe, s ezernyi oldalt dob ki, rólad.

– Ötvennyolc éves koromra valahogyan kialakult egy egyetemes jelenlétem. A világban. Magyarországon ez médiatámogatott. Az a tény, hogy tévéműsorokat készítettem, bizonyos ismertséget kölcsönzött az arcomnak. De ez nem volna elég. Tévéműsoraim révén az emberek – mondjuk ezt ki – megszerettek engem. Nagyon sok ismert arc van, de nem mindenki mondhatja azt, hogy őt barátjának tekinti az ország. Engem úgy állítanak meg az emberek, ahogy egy barátjukat, elmondják az örömüket, gondjukat, olykor segítséget várnak. Tőlem. Ami nekem nagyon megfelel. Az írói pályát is mindig úgy gyakoroltam, hogy az a teljesen ostoba hiedelem volt a fejemben, hogy tudok segíteni valamiben, valakin, valakinek. Picit. Hogy mennyire picit, az kérdés.

Képes voltál a csúcson abbahagyni nem-egy népszerű műsort. Ilyen könnyű ez?

– Képzelj el egy öttusázót, aki olimpiai bajnok akar lenni, s az edzések közötti szünetekben sakkozgat, míg egyszer csak azt veszi észre, hogy nagy versenyeket nyer, sőt, világbajnok. A televíziózást kicsit szórakozásként kezdtem, és nem is értettem hozzá. Ezért túl sokra nem is becsültem. És mindig abba akartam hagyni, mert úgy éreztem, hogy az írói munkám rovására megy. Elviszi az időt. Mert én afféle szóló bozótharcos vagyok. Ha tévéműsort készítek, akkor minden pozíciót és munkafázist magamhoz rántok. Nem tudok dolgoztatni, csak dolgozni. Összesen hét évig tévéztem így. Mellékfoglalkozásként. Előtte is mindig csináltam mást, sokféle dolgot, voltam filmdramaturg, aztán amerikáner, odakinn tanítottam, filmet írtam, színházat rendeztem, színészosztályba jártam, voltam és vagyok újságíró, kiadót alapítottam-vezettem, voltam színigazgató és PR-tanácsadó. De most már öregszem, igyekszem minden erőmmel a szépírásra koncentrálni.

Ezek az életkanyarok tudatosak voltak, vagy jött mindig magától?

– Én írónak készültem az anyám hasában is, mindig írni akartam, ahogyan most is, de ha felém gurul egy labda a tizenhatoson, hiába nem vagyok beöltözve-kiképezve focistának, csak úgy arra jártam, megpróbálom berúgni.

És néha a bíró megadja a gólt.

– Amin szoktam csodálkozni. Amikor a Lehetetlen elkezdett nagyon sikeres lenni, azt én vettem észre utoljára.

Könnyű volt elfogadni, hogy a neved így lett népszerű?

– Nem. Minden író azt szeretné, hogy ötszázezer példányban eladnák, megkapná a Nobel-díjat, és az összes kitüntetést, beleértve a kályha-rend első fokozatát az összes könyökcsövekkel. Persze, ez ritkán fordul elő. Az első nagy író-sztár J. W. Goethe volt. De ő államférfi volt, tudós, költő, színházigazgató, nem csak költő. Kortársa, a hasonlóan zseniális Schiller sohasem lett olyan ismert, mint ő. Csak írás-al ezt nehéz elérni. Én tudatában vagyok annak, hogy a csillagászati példányszámok a televízió miatt kezdődtek. De annak is, hogy az embereket nem lehet becsapni. Egy könyvet eladhat, ha az ember a képernyő kékítős vizében áztatja az arcát, de kettőt-hármat már nem. Tucatnyinál tartok azóta, hogy tévéztem, kialakult egy embercsoport, amelyik kifejezetten az én könyveimre bukik. Ismert lett az arcom. Született bámészkodó vagyok, de most már én lettem a nézett tárgy, s ez zavaró. Nem panaszként említem, csak leírólag. Igyekszem az előnyeit értékelni, a hátrányait csökkenteni.

Érdekes dolgot vettem még észre. Van egy író, aki népszerű, a szakma egyik fele nem kacag felszabadultan ennek hallatán, százezrek viszont rajongják, akarják őt, olvassák, keresik a találkozás lehetőségét vele. Egy amerikai filmben ez az író tudja, hogyan kell viselkednie ebben a helyzetben, magasról tekint le hívőire. És te? Társalogsz honlapodon a fórumozókkal, szó nélkül „bevallod”, hogy rengeteg pénzt kerestél a tévés műsoraiddal, a százezres eladott példány-számokkal, és mégis úgy simogatod a lengyelül megjelent Apák könyvét, mintha az életed első, noteszlapra megírt szösszenetével tennéd! Maradtál hétköznapi ember?

– Amit most mondtál, az a legnagyobb bók. Ha szerinted természetes tudtam maradni, akkor nagyon büszke vagyok magamra. Abban, hogy válaszolgatok, van egy kis haszonlesés. Ha hozzám fordulnak, illik válaszolni. November 5-én megújult a honlapom is, ott is igyekszem felelni mindenkinek.

És vamosmiklos.hu lesz végre?

– Nem, marad vamosmiklos.eu. Egész életemben európainak éreztem magam. A pénztárcámban mindig tartok egy kis külföldi valutát. Olyat is, ami már nem érvényes. Hogy ne veszítsem el a kontaktust. Én Európában is otthon szeretnék lenni, nem csak Magyarországon. Most kaptam egy levelet, a Random House-tól, ez a német kiadóm. Egy osztrák olvasóm lelkendező levelét küldték tovább. Nagy ajándéka a sorsnak, hogy egyszer csak az eu igaz lett a nevemmel kapcsolatban.

A huszonéves Vámos Miklós most ugrálna örömében, ha egy varázsgömbben látná a mát?

– Én is ugrálok, csak elméletileg. Sok mindenért lehet írni. Szerintem nem elítélendő, ha valaki a pénzért ír. Mint Balzac vagy Móricz Zsigmond. Aztán lehet írni olyan messianisztikus gondolatokért, mint ahogyan én. Lehet írni azért is, hogy tíz-tizenhat kékvérű szakember azt mondja, hogy te klassz vagy. És végül lehet írni a sikerért. A siker ez, mégiscsak: Ausztriában veszi valaki a fáradtságot, és fölbélyegzett borítékot küld, Autogramot kér, németül, és a két ékezetet is jól írja a nevemben.

Vannak ezek az apró történeteid: nem érzel mindig késztetést, hogy mindegyikből gyorsan írjál egy irodalmi anyagot?

– Á, nem! Az kétségtelen, hogy elég szabatosan fogalmazok. Ha valaki legépelné, létrejönne egy szöveg, de nem irodalmi. Ezt nagyon egyszerűen tudom definiálni, a saját szövegemre is áll: ha valaki leír valamit, s az csak olyan okos, mint ő maga, az nem irodalom. Irodalom az, ha amit leírsz, okosabb, mint te. Mélyebb. Többet ad. Regényt ezért érdemes írni. Mondjak egy példát: mikor leültem írni egy regényt anyámról, két eredeti gondolatom volt. Az egyik, hogy ő olyan, mint a szocializmus. Kiszámíthatatlan, hisztérikus, diktatórikus, durva, de – és az általam ismert puhább szocializmus már ilyen volt – elég röhejes. Gondoltam, akkor ebből érdemes regényt írni, majd az olvasók megértik, hogy itt a szocializmusról van szó, és az anyjáról csak írhat az ember, a cenzúra sem szólhat bele. Az világos volt, hogy amíg ő él, úgysem teszem közzé. És amikor meghalt, a szocializmus pedig megszűnt, akkor megírtam. A regény minden hipotézis dacára arról szól, hogy itt egy mániás depressziós, beteg, hisztérikus öregasszony, akiről a társadalom nagyon rossz véleménnyel van. A fia sikeres humorista, a társadalom elfogadja, sőt méltányolja, pedig gyáva, elkényeztetett hülye alak, még egy szerelmet sem tud úgy átélni, ahogyan kéne. Míg az anyja vadul szerelmes, ha úgy alakul, bátor, sokkal tartalmasabb életet él, mint a fia. Ez derült ki a könyvből. Nem ezt akartam, mégis ezt tudtam meg anyámról, és a hozzá fűződő viszonyomról, amíg írtam. Na, ez a volna a szépirodalom.

Hm. S amúgy… szereted a telet?

– Én mind a négy évszakot imádom. Sőt azt imádom a legjobban, amikor az egyik átsimul a másikba. Ismétlem magam, mert erről írtam az Utazások Erotikában (Ki a franc az a Goethe?) című regényben. A nyár a legegységesebb, a tavasz nagyon csalóka és megbízhatatlan. A tél tűnik a leghosszabbnak. Őszi típus vagyok. Számomra az ősz nagyon szórakoztató és magvas évszak. Ősszel van a betakarítás. Utána a természet fölkészül a körforgás újrakezdésére. Korábban is őszi típusnak véltem magam, amikor még nem életem őszén tartottam. Már nincs olyan távol életem tele. De az őszi napsütés csodaszép.

(Ajánlott irodalom: a „Galambketrec” című novellaregény 34. fejezete.)

Cziczó Attila

2008. október 31.

.