168 óra, 2004. november

Megosztás

Sándor Zsuzsa:
KINYÚLT TRIKÓ
Vámos Miklós a pózról és a cserkészvágyakról

Szinte egy időben jelenik meg két új regény. Márquezé Dél-Amerikában, az ön Márquez-könyve itthon. Egyeztették az időpontokat?
Sosem találkoztunk, nem ismerjük egymást. De egyik külföldi ismerősöm elküldte az ön által említett könyvem García Márquez ügynökének. Remélem, eljut az íróhoz. Életem fontos személye, szerintem a 20. század legjobb regényét ő írta.
Amikor elolvasta a Száz év magányt, cifra káromkodás futott ki a szájából - említette egyszer lapunknak. Mi kavarta föl?
Egyrészt a remek írói teljesítmény. Másrészt az bosszantott, hogy már többször előfordult velem, készültem egy témára, és egyszercsak megírta más. Például annak idején a nővéremnek udvarolt egy fiatalember, aki állította magáról, kerékpárversenyző és jugoszláv diplomata. Családunk férfitagjai sejtették, hogy ez hazugság, de nővérem nem tágított. Aztán kiderült, a diplomata valójában kábelgyári segédmunkás. Erről kezdtem könyvet írni, és amikor már több mint a felével elkészültem, megjelent a Jó estét nyár, jó estét szerelem. García Márquezzel is hasonlóan jártam. Regényt terveztem egy földdarab történetéről. Őshüllők mászkálnak rajta, majd jönnek az első emberek, megalapítanak egy falut, és a nemzetség élni kezd. Amikor kezembe került a Száz év magány, tudtam, ennek annyi. Olyan jól sosem tudnám megírni.
A kolumbiai szerző magyar fordítójától, Székács Verától tudom: az ön regényében minden életrajzi adat hiteles. Az is, hogy Márquez 1957-ben nálunk járt.
Önéletrajzi kötetében meséli, hogy az ötvenes években ellátogatott Kelet-Európába. Gondoltam, biztosan eljött hozzánk is. Addig kutattam, amíg megtaláltam a Nagyvilágban García Márquez két cikkét, amelyek magyar útjáról és Kádárral való találkozásáról is szólnak. Ezt dolgoztam fel. Egyébként eredetileg nem őt akartam főhősömnek választani, hanem Tolsztojt. A 19 századi írók közül őt szeretem a legjobban. Ám Tolsztojt már "elsütöttem" a Hanyatt homlok című kisregényemben. Abból film is készült, ami úgy megbukott, hogy a bemutató után a mozit bezárták és tatarozni kezdték. A Puskint. García Márquez megidézése lényegében irodalmi trükk, szükségem volt valakire, akinek elmondhatom mindazt, amiről eddig nem beszéltem.
Például?
Úgy érzem, egész életemben az őszinteség látszatát keltettem, holott nem voltam őszinte. Elhallgattam csalódásaimat, kudarcaimat. Sokan olyan képet alakítottak ki rólam, amelyhez semmi közöm. Nem vagyok például "öltönyös alak", kinyúlt trikókban járok. Ezt a regény azért írtam, hogy arra irányítsam a figyelmet, túl könnyen ítélkezünk. Egymás pózait jól ismerjük, de egymást alig. Javaslok egy kísérletet. Ha megkérdeznék öntől, hogy van, és azt felelné, halni készülök - mindenki nevetne. Velem megtörtént már, hogy amikor a hogylétemről érdeklődtek, azt mondtam: most halt meg édesanyám. "Az jó, az jó" - hangzott a válasz. A 21. század az emberi figyelem csődjének időszaka. Erről próbáltam írni.
Könyvében kisiklott kapcsolatokról, cserbenhagyásokról is beszél.
Regényem alcíme "Ötvenhárom év magány" is lehetne. Persze, csak ha viccelni akarnánk.
Valóban? Három tönkrement barátságáról ír. Egyik barátja - néhai zenekarának a tagja - azért szakított önnel, mert otthagyta a csapatot. A másik, a színházrendező, nyárspolgárnak minősítette önt. "Srác", a riporter pedig azért kerülte, mert nem akart az élő lelkiismeretével találkozni. Kik ők?
Nem fontosak a nevek. Világtendencia, hogy elvesztegetjük, elveszítjük a barátainkat, bár lehet, hogy nem mindenki olyan drámaian, mint én. A regényben álmonogramokat használok, a rendező például Peter Brook kezdőbetűit kapta.
A leírások alapján könnyen magukra ismerhetnek. Nem fél attól, hogy megsértődnek?
De igen. Csakhogy már meg akartam szabadulni ettől a problémakötegtől, régóta úgy cipelem magammal, mint egy követ. Nem tudom, mi az oka, de engem a férfiak nagyon ritkán értenek meg, a nők annál gyakrabban. Ennek tulajdonítom összes nehézségemet. Rohadt férfiközpontú társadalomban élünk, a véleményformálók többsége férfi. Ők alakítják a rólam keringő tévhiteket is. Úgy érzem, rosszul képviselem magamat feléjük.
Botránygyanús a könyv. Az egyik epizódban Márquez ellátogat a honi "gigatelevízióba", ahol a "gigaszerkesztők" még a nevét sem ismerik…
Ebben mi a botrány? Hívjon el egy világhírű írót ide, menjünk be bármelyik csatornához, és nézzük meg, mi lesz.
A tévések mondhatnák azt is: Vámosnak nem kéne lenéznie őket, hiszen nekik köszönheti "giganépszerűségét".
Lehet. Akkor tehát jól ismerem azt a közeget. Szerintem realistán ábrázoltam a tévés világot. A valóság ennél is rosszabb. Egy nagy riportertől hallottam: interjút készített, de rosszul sikerült, közölte a riportalannyal, nem engedi adásba. Inkább egy ember sírjon, mint milliók. Ez jó elvnek túnik. Előfordulhat, hogy egy-két szerkesztő megbántódik, de ennyit megér, ha könyvemből a riportalanyok megtudhatják, mire számíthatnak.
Művében feltűnnek a kortárs írók is: Bárd, Krumpli és Fülolaj…
Milyen helyes neveket adtam nekik.
Irigykednek, amiért Márquez nem hozzájuk jött, és nem nekik tesz szívességeket. Ilyennek látja kollégáit?
Ilyenek vagyunk. Én semmi mást nem csinálok, csupán az emberállat viselkedését próbálom megérteni, és valósághűen elbeszélni. S amin lehet, azon nevethetünk.
Ez nem csak élc, hanem komor diagnózis is.
Nem hinném. Írói alaptípusokat igyekeztem ábrázolni. Krumli az úgynevezett népies szerző, Fülolaj a mindenen megbántódó városi zsidófigura, Bárd pedig a sikeres, külföldön is elismert magyar író archetípusa volna. Magamat is belegyúrtam ezekbe az alakokba. Az igazságos karikatúrán nem megsértődni, hanem nevetni szoktak. Én senkit sem akarok megbántani, noha néha úgy érzem, már a személyemmel is irritálok másokat.
Hogy érti?
Hosszú téma.
Egyik legnépszerűbb írónk, mégis mintha folyton magyarázkodnia kellene a sikerei miatt.
Vannak rajtam kívül is sikeres írók, akiket mégsem szívatnak.
Önt miért?
Könyvemben próbáltam ezt kifejteni, aztán inkább meghúztam azt a részt. Már nem szeretek erről beszélni. Hibákat követtem el diákkoromban, és azóta csak tetézem. Nem kellett volna belépnem a Gerilla együttesbe, mert mindenki elkönyvelte, hogy maoista balfék vagyok. Hiba volt az is, hogy hagytam, tizenkilenc évesen íróvá avassanak. Talán az is sokakat idegesít, hogy normális életet élek, és soha nem kértem senkitől semmit. Nem vártam el az államtól, hogy gondoskodjék rólam. Ma már úgy látom, nem kellett volna könyvkiadót alapítanom, helyesebb lett volna várni, míg a kát csődállapotba került kiadó magához tér (csak a Magvetőnek sikerült). Közkeletű félreértés, hogy az AB OVO révén gazdagodtam meg. Noha egyik tulajdonosaként egyetlen forintot sem kerestem, '97 óta már csak szerzőként van hozzájuk közöm. Lehet, hogy tévéműsorokat sem lett volna szabad csinálnom. Az a baj velem, hogy túl sok mindennel foglalkoztam. Ez azonban csak nálunk probléma. Ha átlépem a határt, már senkit sem érdekel, ki vagyok, csak az, amit írok.
Itthon nem sorolják a legfőbb irodalmi elitbe. Bántja?
Tudomásul vettem, hogy a több műfajúságnak ez az ára. A zárkózottságomat is félre értik. Azt hiszik, nagyképű vagyok, lenézem az embereket. Pedig nem így van. De mit tegyek, ha nem tudok öt perc után bratyizni mindenkivel? Szeretnék már mindezen túllépni, különösen most, amikor talán a külföldi helyzetem kárpótolni fog. Az Apák könyve megjelent Németországban, és a jelek szerint még legalább féltucat országban kiadják. De hagyjuk, mert ezért is megharagszanak rám.
Regényében Márquez azt fontolgatja, mi lenne, ha nálunk temetnék el. Magyarország a világirodalom temetője lehetne.
Nem jó ötlet? Én szívesen vállalnék társadalmi munkában is sírápolást ott, ahol a nagy írók nyugszanak.
Éltethetnénk is a világirodalmat.
A magyar irodalom soha nem volt annyira szerencsés helyzetben, mint ma. A német bestseller listán szerepel Szerb Antal és Márai Sándor. Esterházy Péter körülvbelül annyira népszerű a németeknél, mint Günter Grass. Ha egy ottani irodalmi társaságban meghallják, hogy magyar vagyok, rögtön sorolják Esterházy műveit. És persze Kertész Imrét is jól ismerik.
Művében mégis gúnnyal mondja kortársairól: azt hiszik, a magyar irodalom az egyik legjobb.
Sok szerzőnk meg van arról győződve, hogy amit mi írunk, az a világon mindenütt nagyon érdekes lehetne, de merő rosszindulatból nem fordítják le. Én viszont megkérdeném, ki olvas nálunk belga, holland vagy svéd irodalmat? Még az amerikaiak közül is csak öt-hat ősbölényt ismerünk. Miért vagyunk annyira oda önmagunktól? Persze nem azt a néhány, általam is kiemelkedőnek tartott írót gúnyolom. Hanem mondjuk az ó-írószövetség ezer tagjából mondjuk nyolcszázat. Na, ezt se kéne, most ők is megsértődnek.
Húzzuk majd ki a szövegből?
Legjobb volna, ha egyáltalán nem adnék interjút.
Tévés és színházi produkcióiban ugyanakkor rengeteg fellépési lehetőséget biztosított pályatársainak.
Amikor csak tehettem, meghívtam költőket és írókat, mert ők ritkán jutnak ötven perces műsorhoz. Jellemző, hogy sokan nem vállalták a fellépést, pedig aki ilyen műsorban szerepel, annak utána valamivel jobban mennek a könyvei. Nem azért hagytam abba mindezt, mert már nem akarok segíteni másoknak. Családi életem úgy alakult, hogy mostanában többet szeretnék otthon lenni.
Korábban egész kulturális ipar épült önre. Nevével tévéműsort, könyveket, színházat tartott el. De ma már "csak" író. Elege lett a "Vámos-iparból"?
Visszavonultam. Szeretném, ha tudná, én tényleg azt hittem, szolgálatot teljesítek, amikor könyvhetet szervezek, vagy segítek, hogy egy főiskolai előadóteremen színház szülessék. Azt reméltem, sokan örülni fognak. Bántott, ha szándékom félreértették. A "Vámos-ipar" kifejezése is jelzi, némelyek hazám "minden lében fakanál" üdvöskéjének tartanak. Pedig bennem csupán erős cserkészvágy él, hogy tegyek valamit a többiekért.
Az MTV-ben még visszavárják.
Nem tárgyaltunk konkrétumokról. Lelkemben Miskin és Rogozsin csatázik. Ha arra gondolok, hogy még mindig leveleket kapok a nézőktől - folytatnám. Kizárólag irodalmi, könyves műsort készítenék. De aztán eszembe jut, mennyit maceráltak már a tévé miatt… Én naponta csak négy órát tudok prózát írni, egy flekk a napi átlagom. Az egy évben kitehet egy háromszáz oldalas regényt, nem számítva az átírásokat. Viszont úgy tanítottak, arra állt be a szervezetem, hogy nyolc óra a napi munkaidő. Olykor hiányzik, hogy csináljak valami mást az írás mellett.
A Márquez meg én a rajongás, bálványkeresés könyve is. Attól tartok, divatjamúlt érzések ezek érdekorientált világunkban.
Én mindig bálványok között éltem, csak nem mindig voltam tudatában. Jó kapcsolatom volt Mándy Ivánnal, Örkény Istvánnal, Déry Tiborral, Gáll Istvánnal s még többekkel. Vannak külföldi példaképeim is. Ma már nagyon nehéz kijelölni a valódi nagyságokat, mert a világ értékrendje felborult. 1900-ban egy család morális értékei szinte azonosak voltak azzal, amit az etika professzora tanított. A mai átlagos erkölcs ingoványos talaj. Ha például a gyerekem megkérdezi, helyes-e bármi áron gyorsan meggazdagodni, mit mondjak? Menj inkább a bölcsészkarra, legyél népművelő Kiskunmajsán, mert olyan szép hivatás az? Erkölcsi válságban van a világ, bálványaink léteznek, csak nem tudni, melyik a faragott és melyik az igazi. Ez a sajtó és az írástudók felelőssége is. Én annyit tehetek, hogy az általam ismert nagy emberekről portrékat írok. Hátha elhiszik nekem, okosabb hagynunk a fenébe a pénzhajhászást. Foglalkozzunk inkább azzal, ami a lelkünknek jó. Mondjuk, olvassuk el a Száz év magányt. Ha már megtettük, akkor újfent. A televízióban is sokszor azt prédikáltam: az olvasás jobb mulatság, mint a képernyőt bámulni. Nem tudom, volt-e hatása. Ragaszkodom korszerűtlen eszméimhez.

(168 ÓRA, 2004. november 11.)

.