József Attila életének szinte minden jelentős nője könyvben rögzítette regényes emlékeit. Illyés Gyuláné Flóra mellett Szántó Judit és Vágó Márta is megírta a magáét. Itt van aztán a gyűlölve imádott leánytestvér, József Jolán munkája, szerénytelen címmel: József Attila élete. Tavaly az emlékévben külön kötet foglalkozott a szerelmeivel (A Szépség koldusa, szerzette Valachi Anna, Holnap Kiadó). Megtudható névvel és lakcímmel, hogy például az Óda múzsája és címzettje bizonyos dr. Szőllős Henrikné Marton Márta művészettörténész. Sajtómunkásként nyert meghívást az írók lillafüredi konferenciájára. A szakértők szerint nem történt közöttük semmi, az ifjú hölgy három nappal később Budapesten kapta meg a kéziratot a költőtől. Akinek az élettársa fülcsördítő pofonnal jutalmazta az árulkodó művet. Közvetlen ismerősünkké válik valamennyi nő, akit a költő szeretett (volna). Gyömrői Edit, Tittel Margit, Günczler Rózsika, a fogorvos Kunvári Bella, Szatmári Rózsika, Gáspár Kata, Ria, azaz Saitos Valéria, Révai Éva és Ilka, Hertha Böhm, Eisler Klára... Aki kimaradt, megsértődhet.

József Attila talán dühöngene, ha elolvasná Szántó Judit kötetét. Vélhetőleg darabokra szaggatná. Ez is jelzi, mennyire izgalmas. Nehéz kitalálni ennél korszerűbb regényszerkezetet. Triptichon. Adott egy aszszony, aki hat évig élt olyasfajta szoros kapcsolatban a költővel, amit ő maga sem tekint szerelemnek. Kavarog benne a (néha anyai) szeretet, a szolidaritás, a szánalom és a nagy költőnek járó ájult tisztelet. Az eljátszott szerep főként az ágytárs, a lakótárs és az elvtárs. Mondhatni, mindent föláldozott e férfi kedvéért, tulajdonképp még a lányát is. 1936. március hetedikén kiküldi a gyereket Moszkvába, annak emigráns apjához, aki szintén költő (kis), szintén elvtárs (nagy). Hidas Antal - eredetileg Szántó. Az asszony a lányát kilenc évig nem láthatja, levelet is csak eleinte kaphat tőle. Kun Bélát, Hidas Antal (új) apósát kivégzik, ennek a híre eljut Budapestre. Az aszszony második fontos kapcsolata is költő (közepes? vagy inkább jó?), Fenyő László. Ugyanekkor ismerkedik meg a költőóriással, ám vele csak két év múlva fordul komolyabbra. Költők egymás közt.

J. A. halála után hősnőnk megrázza magát, tollat ragad, naplóírásba kezd. Ez a regény első része. "1938. január 29. [Ez a sors különös szeszélye folytán épp az én évi rendes születésnapom. - V. M.] Meghaltál, Attila. Szárszón pihensz-pihensz, és nem fáj semmi már Neked. Egyedül vagyok. Nem megyek haza a Korong utcába, ahol együtt éltem veled... A fejem és a szívem üres. Sohsem írtam magamról." Ekkor immár másfél éve elváltak, amibe valójában egyikük sem törődött bele. A költő a Siesta Sanatoriumban az őt meglátogató asszonyt egyik szerkesztő kollégája füle hallatára nevezi feleségének, méghozzá aktuális legnagyobb szerelme, Flóra jelenlétében.

A gyászoló özvegy tehát papírra veti történetük részleteit, szándéka szerint úgy, ahogyan volt. A főhős nem cáfolhat meg semmit, nyugszik a csöndes temetőben, szemét lezárta a halál. Ha olvasná egykori társa vallomását, a féltékenységtől följönne a síri világból, amint azt egy nagy elődje ígérte. Kivel J. A. - mint e könyvből megtudható, vérrokonságát is föltételezte. "Most ne nevess ki, ha azt mondom, hogy Petőfi származékának hiszem magam. Mert gondold el, Szabadszállás, anyám születési helye, és ha jól megnézem testalkatom, homlokom... bajuszom, hát nem vagyok tiszta Petőfi?" A lelki alkat szintúgy hasonló. Aligha maradna nyugton haló porában, sőt ordítana-toporzékolna, olvasván, hogy "felesége" egy tizenöt évvel fiatalabb sráccal szerelmeskedik, a vágy ellenállhatatlan erejére hivatkozva.

Mindenesetre a naplójegyzetek 1946. április nyolcadikán zárulnak. A szerző megköszöni a Vörös Hadseregnek "ezt a testi nyugalmat és békét!". Boldogságának másik forrása: végre levelet kapott Éva lányától a nagy Szovjetunióból. "Fényképeden szenvedést látok. Szeretlek, Évám, kedves asszonytársam." Ez a legutolsó mondat. Szántó Judit mintha újjászületnék. Akkor pedig nincs szüksége a naplóra, melyhez csak akkor folyamodott, amikor idegesség vagy hajszoltság gyötörte. Vége az első résznek. Kezdődik a második. 1948. február 23-án. Visszaemlékezés. Másodszor is megírja mindazt, amit József Attiláról tud. A téma változatlanul a közös hat év, meg az utána következő másfél, amikor hivatalosan nem éltek már együtt, öszszetartozásuk romokban hevert, ám nem enyészett el.

Az, hogy a naplóban Szántó Judit fittyet hányt a helyesírásra vagy a pontosságra, még nem volna meglepő. Ha magunknak írunk, házilagos pszichoanalízisként, nem kell törődnünk a formával. Sorozatban hibásan idézi J. A. leghíresebb verseit. "Shopin" zongoradarabjait említi. Alany és állítmány egyeztetése éppoly gyakran hibádzik, mint a megfelelő központozás. Hogy a slamposság rendületlenül folytatódik a fölkérésre írott Visszaemlékezésben, az már nehezen érthető. Szántó Judit ugyanis ekkor a József Attila-emlékgyűjtemény létrehozásán fáradozik, a Petőfi Irodalmi Múzeum tudományos (!) munkatársaként. Kéziratok és dokumentumok keresése-rendezése a feladatköre. Sajátságos, hogy nem akadt olyan kollégája, aki figyelmeztette volna e tevékenység alapkövetelményeire, netán segített volna neki. Rengeteg a tévedés. Azt állítja például, hogy Rákosi védője Makai Ödön volt, J. A. sógora, s hogy a költő ebédet hordott a hűvösbe Rákosi elvtársnak. Szerinte ha J. A. nagyon akarta volna, Vágó Márta hozzámegy. Egyik szakításuk alkalmával Babits és a Baumgarten 400 pengőt folyósított, ezt felezték el, Attila bőröndöt és cipőt vett a részéből. Pedig az összeg 300, és nem a szóban forgó évben utalták ki. Azt írja, Cserépfalvi a Luxor kávéházból vitette a költőt a Siesta Sanatoriumba, pedig azt Ignotus tette, másnap.

Amennyiben e pontatlanságokon túltesszük magunkat - és mért ne tennők? -, a fölfedezők izgalmával figyelhetjük, miként változtatgat e másodszori nekifutásban a tényeken. A Visszaemlékezésben József Attila árnyalatnyi fokozatokkal ellenszenvesebb figurává lép elő. Immár élete társát inkvizitórius módszerekkel kínozza. Ha megcsalja, kajánul bejelenti. Szakításaik után erőszakkal visszazsarolja magát. A legmegrendítőbb jelenetek azok, amikor Attila kinyitja a gázcsapot a lakásban. Olykor éjnek évadján. Judit az orrmaró szagra ébred. A férfi erőnek erejével megakadályozza, hogy elzárja, afféle költői kérdéseket tesz föl, fél-e meghalni, s ördögi mosolylyal tájékoztatja, hogy márpedig el kell pusztulnia most, mert ő nem megy egyedül. Istenem... ha ez igaz, Szántó Judit minimum szobrot érdemel. A véres drámák sorozatához képest meglepő, hogy a költő elvtárs és Judit elvtársnő egymást a lehető legkispolgáribb módon "fiam"-nak szólítgatta. Ahogyan az én szüleim tették.

Fáj - nagyon fáj - olvasni, hányszor jelezte Juditnak és másoknak: "Nem tudod, milyen vívódásaim vannak. Valami mindig hajt, hogy öljek, vagy mást, vagy magamat. Ugye, én őrült vagyok?" Senki ne vette volna komolyan? Miért, hogy expressis verbis figyelmeztetései ellenére legjobb barátai is csak addig fedezték orvosi felügyeletét a sikkes szanatóriumban, amíg ez az orvosok szerint föltétlenül szükséges volt. Igazat kell adnom Remenyik Zsigmondnak, aki Szárszó után a költő életének valamennyi szereplőjét - orvost, pszichiátert, munkatársat, barátot, rokont - felelőssé tette és durván elátkozott egy írásában. Szántó Juditot sem kímélte.

Erről és más fontos tényekről már a regény harmadik részében, a Murányi Gábor készítette jegyzetekben értesülünk. Ismeretesek posztmodern prózai művek, amelyekben a jegyzetek legalább annyira fontos részei a műnek, mint a törzsszöveg, terjedelmük sem jelentéktelen. Ez a helyzet itt is. A jegyzetekben kapnak fénytörést és magyarázatot az első két részben található hibák, torzítások, túlzások. Murányi remek munkát végzett. Oldalakon át idézhetném. Ő igazolja, hogy Kosztolányi a Barkochba című novellájának költő főhősét, Jancsi Jánost József Attiláról mintázta. Aki barkochbával adja barátai tudtára, hogy élettársa épp megölte magát. Kosztolányi a naplója szerint e históriát Németh Andortól hallotta, akinek J. A. adta elő ily módon Judit öngyilkosságát. Németh Andor J. A.-ról összeállított könyvében azt állítja, a valóságban az ő felesége barkochbázta ki e borzalmas esetet Attilából. Arthur Koestler viszont oda nyilatkozott, hogy ő maga volt a kérdező. Kisregény a regényben. Egyetlen pici tévedésre leltem. Fönnmaradt egy gépelt lapocska Sz. J. hagyatékában, amelyet a szerkesztő horoszkópnak vél, noha ekként végződik: "Életvonala elmosódott." Ez inkább tenyérjóslatra utal.

A jegyzetek közt olvasható Garai János költő (jóindulattal közepes) verse is, melyet József Attila ellen írt. Azzal vádolja, hogy a fasizmussal kacérkodik: "...mondd, mit érlel ennek a sorsa, / ha balról egy nap jobbra tér... Dalolj, dalolj, Attila szaktárs, / "Háló"-ról. "Fák"-ról bús danát. / Hűvös halomba gyűjtsd a pengőt / s fényesre nyald a burzsoát!" A kötet (Napló és visszaemlékezés, Irodalmi Múzeum, 1986) kis feleségem tulajdona. Ő húszévesen az idézett klapancia alá ezt rótta, lila filctollal: "Kapd be a brékót!"

Szántó Judit 1963. április 25-én halt meg, két héttel J. A. ötvennyolcadik születésnapját követően. Melyet egy évvel később nyilvánítottak a költészet napjává. Sikamlós életrajzi tény, hogy Sz. J. 1950-ben emlékápoló munkásságáért József Attila-díjat kapott. Eltűnődöm, milyen érzésekkel vehette át?

2006. július 14.