Míg a világ világ, magát emésztő, szikár alaknak gondolja a kiművelt magyar emberfő a Nyugat nemzedékének központi költőjét. Mert József Attila ezt írta róla. Amikor hirtelen rádöbbent, milyen komolyan megbántotta. A magamfajta agyonbonyolított, huszadik század nevelte alak ott is hátsó szándékot gyanít, ahol nincsen. Gondolt-e J. A. arra, hogy amennyiben a megkövető vers hatására Babits Mihály kiengesztelődik, a Sas utca egyes szám alatti irodában is bűnbocsánatot nyer? Laktam volt a Sas utca hétben darab ideig. Igaz, akkoriban (a nem létező) Guszev kapitány nevét viselte. Hallottam hírét, hogy a második világháborúig hagyományosan a bőrkereskedők utcája volt. Azt viszont nem tudtam, hogy az egyben működött a Baumgarten-alapítvány. Valaminő könyvtárral is rendelkezett, több szegény író reménylette, hogy alkalmazzák ottan munkaerőként.

Babitsot mindig a poeta doctus iskolapéldájának tartottam. A költészethez az intellektus legkifinomultabb módszereivel közelített. Vélhetőleg megköveznek az irodalom mértékadó szaktudósai, de nem szívesen hazudnék: a mester verseit sosem éreztem eléggé forrónak ahhoz, hogy tűzbe hozzanak. Tegyem magam még támadhatóbbá: sajnos, ugyanezt élem át Johann Wolfgang Goethe olvasásakor. Most, hogy a nehezén túlestem, tiszta szívvel ajánlhatom becses figyelmükbe a derék könyvecskét - Keresztül-kasul az életemen -, amelyből talán a legtöbbet tudhatjuk meg Babits költői elveiről, s valamennyit a személyiségéről is. (Akik el akarnak mélyedni Babitsban, hozzávehetik - inkább csak a könyvtárból - a kétkötetes Babits-olvasókönyvet, mely Sipos Lajos és a Babits Kutatócsoport munkája. Korona, 1999. Akinek vastagkönyv-fóbiája van, bajban lesz. A föntebb ajánlott Babits-opus viszont dicséretesen vékony.)

A cím csalóka. A szerző nem engedi, hogy átjárjunk az életén, különösen keresztül-kasul nem. Ez az önéletrajzszerűségnek álcázott cikk- és esszégyűjtemény 1939-ben jelent meg. Másodszor csupán 1993-ban, a Pesti Szalonnál. Abban az időszakban, amikor a szocializmus állami könyvkiadó-monstrumai már megszűntek, csontvázzá fogytak vagy a csőd állapotába kerültek, s az újonnan alakuló, kisebb magánvállalatkák még a fapados kapitalista hőskor gyermekbetegségeit nyögték, ideértve a krónikus pénzhiányt. Így nem meglepő, hogy az újra kiadott kötetnek a kolofon szerint szerkesztője nincs, csak műszaki szerkesztője. Emlékezetem szerint a Pesti Szalont két lelkes, sülve-főve együtt tüsténkedő ember, Bernáth István és Kőrössi P. József vezette. Valószínűleg szinte mindent ők ketten csináltak. Tartalomjegyzék sincs, pedig azért az járna.

Babits legelső mondata hervasztó: "Sohasem akartam önéletrajzot írni. Mégis most, hogy az utolsó években megjelent apró cikkeimet összegyűjtöm, azt veszem észre, hogy ezek nagyon sokat adnak egy elképzelhető önéletrajzból." Túlzás. A 39-es kiadó maga Gellért Oszkár, a szerző kebelbarátja. Ő kérte meg Babitsnét, Tanner Ilonát - az irodalomtörténet Török Sophie-ként tartja számon, ha ugyan egyáltalán -, hogy engedje át a könyvhöz utószó gyanánt egy régebbi cikkét (Költészet és valóság). Mit tesz isten, átengedte. "Írásom idején a költő nagybeteg volt, akkori aggodalmam színezi gondolataimat." A továbbiakban agyba-főbe dicséri a babérkoszorús férjet. Az ilyesmire finnyás vagyok. Okosabban tették volna Pesti Szalonék, ha ezt az utószót elhagyják. Na ja, talán ha lett volna szerkesztő.

Török Sophie-nak akadnak azért jobb pillanatai. Az alábbi két bővített mondatát például megsüvegelem. "S vajon feljegyzi-e a nevemet az irodalomtörténet, mert jó ebédeket főzök az uramnak, s ha fáj a torka, borogatást teszek a nyakára? Munkáira alig teszek hatást, csak feleség vagyok, semmi egyéb, s az irodalom számára sokkal fontosabb nálam az a fogarasi kis cukrászleány, kihez legszebb verseit írta."

Tudhatni, hogy először Szabó Lőrinc udvarolt neki. (Ó, a magyar irodalom Ilonái!) Szabó később lekicsinylőn odanyilatkozott, hogy a mondott liezon kellemetlen emlék. Babits váratlan ötlettől vezérelve kéri meg a kezét a Centrál Kávéházban. A költőfejedelem immár harmincnyolc éves. Ilona erről úgy tartja, házasságuk azon múlott, hogy ő épp kéznél volt. Később örökbe fogadták a cselédlányuk törvénytelen gyerekét, Ildikót, mert Ilona-Sophie-nak nem lehetett. Mindig úgy képzeltem, hogy a nyughatatlan, őrjítő és lázas Kosztolányi vagy Karinthy családokhoz képest Babitsék otthona inkább antik bölcsek lakának hangulatát idézte. Török Sophie azonban bevallja, őnáluk állandó az "őrültek háza", a férj neuraszténiás, a feleség kiszámíthatatlan. 1938-tól Babits súlyos betegsége minden más bajt háttérbe szorít. Néhány súlyos fizikai - és persze lelki - szenvedéssel teljes év után váltotta meg a halál 1941 augusztusában. Így a történelem poklának legmélyebb bugyrairól már nem kellett értesülnie.

A vegyes cikkekből összeállított kötetben szereplő Curriculum vitae is inkább az irodalomról szól, mint az életről. Egyik tűnődésre indító állítása: "Már Vörösmarty megállapította, hogy olvasóvá, úgy mint költővé is, az unalom szokta tenni a magyart." Igaz-e? Ez nem költői kérdés.

A titokzatos mesterségben igyekszik megérteni, mitől válnak az egymás alá gépelt sorok költeménnyé. Úgy találja, nem a mondandón múlik. "A legcsodálatosabb, hogy a túlságosan mély vagy bölcs tartalom még árt is a versnek." Nem forma teszi. Sem a forma és a tartalom összhangja. Sem a szakmai tudás: "Rím és jambus épp oly kevéssé szükséges a költőnek, mint gondolat és tudás." Talán a jóslat a lényeg? Elvégre költő latin neve vates, tehát jós. De Babits arra jut, hogy a költők jóslatai laposkák. Adyt idézi: "Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek, / Vagy marad régiben a bús magyar élet." Hm... tényleg. Mi akkor hát a titok? Ezt Babitstól sem tudhatjuk meg.

A Teremtő utánzás az intertextualitás divathullámának fényében érdekes olvasmány. Babits korában még halálos vádnak számított, ha valakit utánzáson kaptak. Úgy látja, utánzás nélkül nehéz eljutni az eredetiséghez. Ő is utánzott másokat, főként olyanokat, akiket kevéssé ismert. E cikkben mesél a Nyugat íróinak talán legízesebb heccéről. Cecil M. Jeopardy nagy ausztrál írót Karinthy, Kosztolányi és Babits találta ki. Megfogadták, írni és beszélni fognak róla, míg az irodalmi köztudat szerves részévé válik. Sajna, a talán legízesebb hecc tollban maradt. Csak Karinthy adta ki a nagy ausztrál író aforizmáit. E történetben az a meglepő, hogy Babits egyáltalán részt vett a nagy "viccmacherek" hülyéskedéseiben.

A kötet legsúlyosabb darabjaivá azok válnak, amelyeket képtelenség anélkül olvasni, hogy ne lebegne a sorok fölött Babits emberi végzete, a legrondább betegség, mely előbb a hangjától fosztja meg, majd a tartalmas élet lehetőségétől, végül mindentől. A jó halálban ütközteti idősebb Pliniust: "Hirtelen halálnál nincs nagyobb szerencse" a Mindenszentek Litániájával: "Hirtelen és váratlan haláltól ments meg, Uram, minket!" A tömeg és a nemzet azután született, hogy öt hétig lebegett öntudatlanságban. Az első hír, ami eljutott hozzá, Ausztria bukása. "...nem tud ijeszteni a dilemma, hogy zsidók leszünk vagy németek. Én még mindig azt akarom hinni, hogy a zsidók és németek lesznek köztünk előbb-utóbb igaz magyarokká... Én katolikus vagyok. Számomra az igazság is csak katolikus lehet: azaz egyetemes érvényű, minden fajokon és századokon fölül álló!" - írja 1938-ban. Ugyanez év karácsonyán már durva kezelés alatt áll. (Gondolatok az ólomgömb alatt). "Inkább kívülről kellene menekülnöm ide, mint egy nyugalmas fedezékbe, egy szerencsés pontjára a frontnak, ahol egyelőre csak atomokat bombáznak, rádiumágyúból."

Regénybe illő a Baumgarten-alapítvány története. 1927-ben meghalt Baumgarten Ferenc, akit itthon alig ismertek, Németországban annál inkább, mint tudóst és írót. Végrendeletében 12-15 milliárd pengőt hagyott a magyar irodalomra. Mindez a "havi kétszáz pengő fix" időszakában. Kurátornak Babitsot és Basch Lóránt ügyvédet jelölte ki. A végrendelet szerint az alapítvány jövedelmének egynegyede a két kurátort illesse. Ez nem vonatkozik az ő utódaikra. Tehát fejenként 12 és fél százalék. Ebből már érthető, miért irigykedtek annyian Babitsra, s miért került olyan különleges helyzetbe. Még csak a jogi ügyintézés folyt, amikor a Magyarország című lap azt írta, Babits nem mer kimozdulni hazulról, mert megrohanják a Baumgarten-igénylők. Támadások kereszttüzébe kerül. A Babits-olvasókönyvben se szeri, se száma a pénzért levelező írók esdeklő szövegeinek. Mindennek fényében igen érdekes, hogy Babits 1928-ban levelet ír a vallás és közoktatásügyi miniszternek, köszöni, hogy nyugdíjat folyósított neki. Kéri azonban nagy tisztelettel, hogy a felesége után kaphassanak családi pótlékot is.

Akinek a figyelmét sikerült Babitsra irányítanom, próbáljon szert tenni egy CD-re, melyet a Petőfi Irodalmi Múzeum adott ki, ott biztosan beszerezhető (Aranyhangok I.) A Nyugat nagy íróinak korabeli hangfelvételei, Karinthytól Máraiig. Babits Mihály szaval rajta - énekelve. Olyasformán, ahogyan Szilágyi Ákos szokott. Hihetetlen ez a gátlástalan kántálás. Noha ő maga írja, hogy 1903 tájt, mikor előmerészkedett az első versével és a Négyessy-féle stílgyakon fölolvasta, énekelve mondta a sorokat. Négyessynek nem tetszett. Csak Juhász Gyula és Kosztolányi állt mellé. Utóbbiak vették a fáradságot, és meggyőzték. Mire Négyessy: "Ha Ön és Kosztolányi azt mondják, hogy jó az a Babits-vers, akkor minden bizonnyal lehet valami benne - én nem tudom." Hová lettek az ilyen toleráns műítészek?

2006. augusztus 11.