Köztes időkben vigasztalódom (Élet és Irodalom, 50. évfolyam, 43. szám)

Megosztás

Ha irodalmároknak azt mondom, Lajos, kortárs szerző ötlik agyukba. A szóművész. Még a Nagy Lajos hallatán is, ez a föntebb említett Parti mester eredeti neve. Akik a Nyugat főmunkatársainak egyikére, az erkölcsi tartásáról és a magánérintkezésben csípős humoráról közismert novellistára gondolnak, jutalmat érdemelnek. Akik viszont a nagy királyra, azokat hidegen hagyja a literatúra.

Nagy Lajos (a Parti nélküli) 1883-ban született, 1954-ben halt meg. Élt hetvenegy évet. Nem olyan sok az egy prózaírónak. Kiváló novellista volt. És kiváló ember. Fölhívom a figyelmet arra, hogy már 1922-ben kötetet publikált ezzel a címmel: Találkozásaim az antiszemitizmussal. Rossz szokás ilyenkor föltételezni, hogy Grószról magyarosított Nagyra, ő speciel Nagynak született - az anyja nevét örökölve.

Egy kollégája mondta róla, amikor elhunyt: "Meghalt, aki a legkevesebbet hazudott az utolsó negyven esztendőben." Azaz 1914 és '54 között. Nem kis teljesítmény. Mellékesen azért az övé az egyik kiemelkedő elbeszélői életmű is, melyről mostanában alig esik szó. Szeretném, ha ismét belekerülne a köztudatba. Sokat tanulhat tőle, ki író akarna lenni. Én egy Jeremiáda (1923) című novella nyomán döntöttem úgy, hogy megpróbálkozom történetekbe foglalni mindazt, ami fáj. Sőt, ami Nagyon fáj.

Nagy Lajos behoved realista volt, az a fajta, aki minden írásával tanítani akart, nem középiskolás fokon. József Attila a barátai közé tartozott. Az efféle irálynak a mostani években nincs nagy keletje. Just you wait, Henry Higgins! Változatlanul kísért Cholnoky Viktor véleménye, Nagy Lajos egyik novellájáról jelentette ki, amikor a Hétnél Kiss Józsefet helyettesítette szerkesztőként: "Nem mondom, hogy rossz, de ma már nem így írunk." A visszautasított szerző érdeklődésére, hogy akkor ugyan miként írunk ma, ekként felelt: "Modernül." Hasonlóképpen csapott össze Nagy Lajos Osvát Ernővel a Nyugatnál. Osvát közölgette ugyan, de mindig remélte, az ifjú renitens megjavul. "Nem művészet az emberiség arcába köpni!" - vélte a híres szerkesztő, s kérve-kérte, írjon már valami szépet nekik. Nagy Lajos rázta a fejét, ő nem szépet, hanem jót akar írni. Úgy értette, társadalmilag hasznosat. Idekívánkozik még Móricz Zsigmond csöppet sem hízelgő nyilatkozata róla: "Az író célja az, hogy gyönyörködtesse az olvasót. Nagy Lajos meg abban turkál, ami elveszi az ember kedvét az élettől." Bagoly mondja... (Vö.: Árvácska, Boldog ember, Tragédia s a többi.) A fönti idézetek Nagy Lajos alább taglalt két önéletrajzából valók.

Írónk klasszikus zabigyerekként jött e világra, "úriember" lelte örömét az alacsony sorból származó Nagy Júlián, s hagyta cserben örökre, az akkori szokásnak megfelelően. Nem tudjuk, fizetett-e valamicskét azért, hogy kedvére tegyen a lány. Nagy Lajostól tudható, miként viszonyultak a magasabb osztályba tartozók önnön erotikus szükségleteik kielégítéséhez. Ha egy úr színésznővel vagy más prostituálttal mutatkozott nyilvános helyen, a többi úr úgy tett, mintha ott se volna, nem is köszöntek neki. E fontos híradás a huszadik század első harmadáról szintén Nagy Lajos önéletírásában lelhető. A lázadó ember nyitó fejezetei még a második világháború előtt fogalmazódtak. Utolsó bekezdése így hangzik: "Már előre jelzem, hogy az első megrázó, eszméltető és új belátásra késztető esemény lett az Orosz Szovjetköztársaság megszületése és az annak létét védő Vörös Hadsereg megalakulása." Pont, dátum (1948). Miféle idea lezárni a könyvet e fura mondattal? Cucilista.

A folytatást (A menekülő ember) már az a Nagy Lajos írta, akinek a pályája gyakorlatilag lezárult a második világháború tájékán. A szegényemberek krónikása hiába kapott Kossuth-díjat a legelső sorozatban, hiába tekintették élő klasszikusnak, kávéházi természete miatt agyonkritizálták. Attól fogva, hogy a munkásság és a vele szövetséges parasztság vált uralkodó osztállyá (legalábbis elméletileg), ő többé nem találta sem a helyét, sem az írhatnékját. Megkeseredett aggastyánná vált. Igaz, fiatalon is depresszióra hajlott. A Szépirodalmi és a Magvető 30 év című sorozatában újra kiadták mind a két kötetet, csöppet sem bizalomgerjesztő, aranyszín fedéllel, a hetvenes évek végén. Érdemes a bennük szereplő két fényképet összehasonlítani. A lázadó portréja keménykötésű férfit ábrázol, kezében fémkupakos ceruzával. A menekülőé csüggedt aggastyánt, zakóban, nyakkendővel.

Mi ellen lázadt Nagy Lajos? - kérdezhetnők. A válasz egyszerű. Saját sorsa ellen. A kiszolgáltatottság, az apátlanság, a szegénység ellen. És mi elől menekült? Ez már keményebb dió. Az a határozott érzésem, hogy szíve szerint ama társadalomból lépett volna ki, amelyre élete korábbi szakaszában - és a memoár első kötetében - oly erősen vágyott. A másodikhoz előszót is kanyarított. Ebből megtudható, hogy 1933-ig, azaz ötvenéves koráig jut el benne, s tervei szerint még két kötet várható. Sajnos azonban A menekülő ember elkészültét követően kisvártatva meghalt. Ez annyit tesz, hogy huszonegy év maradt ki az önéletrajzokból. Töprenghetünk, mekkora az olvasók vesztesége. Úgy érzem, talán nem túlságosan nagy. Az első kötethez képest a második valamivel laposabb, több benne az elméleti fejtegetés és a magyarázkodás. Így, kellő tisztelettel bár, de inkább csak A lázadó embert ajánlom szíves figyelmükbe. A szerző az önéletírás két nehézségét említi az utalt előszóban: 1. Sokan élnek még az érintettek közül. 2. Az emlékezés zavarai. Nagy Lajost olykor cserbenhagyja a memóriája, a második kötetben sokkal többször, mint az elsőben. Persze, nagy író tévedései is érdekesek.

Hány kötetet ér meg egy élet? Föltehető ez a kérdés? Minden kérdés föltehető. De talán árulkodó, ha egy író, a pályája alkonyán már nem képes vagy nem akar másról beszámolni, mint saját élete különböző fejezeteiről. Nagy Lajos addigra kiírta volna magát? Aligha hihetem. Inkább csak végképp eltévedt a politika erdejében. Kár, hogy nem akadt egy barátja, aki kézen fogta volna, hogy kivezesse onnan, mondván: írjál megint az ügyvédi irodákról. A falvak népéről. Az özvegyekről és a lányokról. A kielégítetlen férfiakról.

A szocializmust nem megérteni kell, hanem túlélni. Erre sajnos kevés esélye volt, a rendszerváltáskor 107 éves lett volna. Igen jellemzőnek találom, hogy ezekben a szövegekben két igét használ - fittyet hányva a szóismétlésre - nagy előszeretettel. Az egyik: "közlöm". A másik: "jelzem". Ez elárulja írói módszere lényegét. Valamennyi novellájában közölni akar valamit arról a világról, amelyben élt, s jelezni az olvasónak, hogy mire figyeljen. Mitől óvakodjon. Mi ellen lázadjon. Mikor és honnan meneküljön.

Sokatmondó a jelenet, amikor életében először szövegeket visz Osvát Ernőnek. Sajátságos, hogy Lengyel Menyhért biztatására nem a szerkesztőségben vagy a kávéházban keresi föl, hanem a lakásán, valahol az Aréna úton. Nagy Lajos e szavakkal adja át a kéziratokat: "Hoztam két novellát. Egy hét múlva eljövök a válaszért. De már most megmondom, hogy csak az érdekel, kellenek-e vagy nem. Indokolást nem óhajtok, mert senkinek a véleményére nem vagyok kíváncsi. Azt tartom, hogy irodalomhoz csak én értek." Dölyfös és talán ellenszenves mondatok. Mégis, fiatal íróknak szívből ajánlom, így viszonyuljanak a szerkesztő urak kinyilatkoztatásaihoz (legföljebb: ne adják tudtukra). Nézetem szerint aki képes félretenni hosszabb időre a szövegét, s utána őszintén szembenézni vele, ért annyira a saját írásművészetéhez, mint a hivatásos véleményezők.

Nagy Lajos mindenesetre rutinosan szerzett magának ellenségeket, különösen irodalmi körökben, sokáig nem is tekintette magát ligabélinek. Annál többre becsülte őt Karinthy, Kosztolányi és Tóth Árpád. Megjegyzem, a Képtelen természetrajz (1921) egyes darabjai erősen emlékeztetnek Karinthy humoreszkjeire, és viszont.

Hosszú évekig úgy élt, hogy - ő maga írja - meg-megjelent Karinthyéknál, Tóth Árpáddal egyetemben. A háziakkal kártyáztak, pénzben. Nagy Lajos emlékezete szerint majdnem mindig ő nyert. Nagy és Tóth oly időpontban távozott, amikor még csak tíz fillér a házmesternek fizetendő kapupénz, majd beültek egy kávéházba, sakkozni. Nagy Lajos szerint a lírikus utóbb azért haragudott meg rá, mert a partikban rendre alulmaradt.

Egy ízben Karinthyéknál azt játszották, hogy mindenki írja föl, hány híres ember halt meg, amióta ő él. Nagy Lajos tiltakozott, legöregebbként csakis ő nyerhet. Karinthyné erre azt ajánlotta, adjon ötven fórt. Fáj a szívem, ha arra gondolok, utcahosszal nyernék én ebben a játékban, nemcsak a korom, hanem az érintettségem miatt is. Néhány éve még csupán azok a híres halott írók fájtak, akikkel valamiképpen összejárhattam, ameddig éltek. Most már ott tartok, hogy az egész huszadik századi magyar irodalom halálát gyászolom, rendszeresen. Még szerencse, hogy ezek a portrék tizennégy naponként jelennek meg. Köztes időkben vigasztalódom.

2006. október 27.

Hozzászólások  

#1 Olvasó László 2017-03-31 06:58
"Szóljon hozzá ! "
Én? Jó.
Jó. :-)