Görög az ég (Élet és Irodalom, 50. évfolyam 2. szám)

Megosztás

 

Ha én hajléktalan volnék, a hideg téli napokat kerületi közkönyvtárakban tölteném. Vethetnék ellenem, hogy ha én hajléktalan volnék, kielégítetlen szükségleteim listáján a betűéhség nem állna az élen. Talán nem is szerepelne a sorban. Ez igaz lehet, ámbár hajléktalanja válogatja. Állítólag magas arányban találhatóak köztük egyensúlyukat vesztett értelmiségiek. Amennyiben hajléktalanként sose jönne rám az olvashatnám, akkor is fölfigyelnék arra a tényre, hogy a közkönyvtárak általában jól fűtött termekben működnek, tiszta mellékhelyiségekkel. A beiratkozási díj alacsony összege a szocializmusból maradt hátra, azt a néhány forintot rááldozhatnám az összekéregetett pénzből. Lágyabb szívű könyvtáros hölgyek talán elengednék nekem. Komoly előny, hogy a kerületi könyvtárak gyakran tökéletesen elhagyatottak. Megeshet, hogy nem egészen hibátlan eleganciájú utcalakó ruházatom láttán s mosdatlan szagom érzékelvén igyekeznének elhessegetni - alkotmányos jogaimra hivatkoznék.

Aki hallja, adja át, miközben a Fedél nélkült vásárolja, autóablakon keresztül: a könyvtárak nyitva tartási ideje megbízhatóbb, mint a nappali melegedőké. Ideje mozgalmat és gyűjtést kezdeményezni: hajléktalanokat a közkönyvtárakba! A szóban forgó intézményeknek is jó volna, hiszen szükségességük legfőbb indoka a magas(abb) látogatottság lehet. Célszerű beszereltetniök néhány nyilvános zuhanyzófülkét, s rááldozni egy-egy tálca ingyen zsíros kenyeret. Amennyiben a hajléktalanok némelyike ráfanyalodnék az olvasásra, javulnának végre a statisztikák is.

Szellemi értelemben sokszor átéltem már a hajléktalanságot. Bizonyára ez is szerepet játszik abban, hogy bősz könyvtárba járó vagyok, több mint negyven éve. Ebből kábé harminc során az írószövetség Bajza utcai ódon gyűjteményét látogattam, de amint kiléptem a tagok közül, a szervezet elnöke levélben jelezte, többé nem mehetek oda. Azóta a III. kerületi Platán könyvtárat boldogítom. Itt a kötetek zömében a Textilszakszervezet Központi Könyvtárának ovális pecsétje látható. Az nyilván megszűnt, az állomány idekerült. Készségesek a hölgyek, nincs sok olvasó. Tovább megyek...

Az agg kötetek korhadó fahasábok illatát árasztják. A régi szerzőkéi elkorhadt törzsekét. Harmos Ilona műveit nem sokan vették ki előttem. Pedig egy-két éve a noran (úgy tudom, kis kezdőbetűvel helyes) hármat is újra megjelentetett. Ha a férje adta írói álnevén, Görög Ilonaként emlegetem, még mindig nem túl sokan lehetnek büszkék magukra, tudván a megfejtést. Legyen tehát Kosztolányi Dezsőné. 1885-1967. Róla szól a férj híres költeménye (Ilona), mely azért szinte mindenkinek dereng, szavalóversenyeken bravúrstüklinek számít.

Dezsőnét szeretik leszólni. Pontosabban az írásait. E lapok hasábjain is állcsúcson vágták már a közeli múltban. Gőgös férfiúi fanyalgással. Mivégre publikálja a föntebb nevezett kiadó a -né szövegeit. Nem hősnőnk az egyetlen, akit azonos szakmájú férje agyonnyomott. Jólesik időnként elolvasnom Ilona önéletírását (Burokban születtem), mely novelláit és portréit is tartalmazza. Vagy a háborús évekről szóló naplóféleségét (Tüzes cipőben), illetve a Karinthy Frigyesről és az uráról, Didéről írt köteteit. Ha az ember csupán egyre szakít időt, a Kosztolányi Dezsőt ajánlom. Ebben nem az az izgalmas, amit a címszereplőről megtudhatunk. Róla alaposabb forrás a saját naplója és a levelei (amelyekről majd máskor). Ilona fő témája egy vonzalom negyedszázada. Avagy: jelenetek a házasságukból. Kevés ennyire pontos leírást olvastam arról, hogyan izzik tartós párkapcsolattá a felületes ismeretség. Miként éli át nő és férfi, ha dörög az ég. Mely módon lehet ép ésszel átélni a társ lassú haldoklását.

A (kis)polgári családból származó leány fölrúgja a családi tradíciókat, színésznőnek tanul. Megfelelően sikeres, mégis átnyergel a pegazusra, noha szárnybontogatását a hírneves kolléga, akivel megosztja az ágyát, némi rosszallással figyeli. Didének nincs szüksége irodalmi riválisra a családban, jobban örülne nyájas házikritikusnak. Verseit és novelláit nagy kedvvel olvassa föl a feleségének, féloldalanként gyötörve halálra a visszatérő kérdéssel, nem unja-e. A két háború közt az unalmat még halálos véteknek tartották a Nyugat köreiben, e téren csupán a század utolsó harmadában váltak megengedővé a szakma ideológusai. Mindezek a tanulságok érdekesek, de Ilonát nem emiatt érdemes olvasni. Amilyen tárgyilagosan adja elő, hogyan menekültek ők ketten ismeretségük elején a másik elől, makacsul és kitartóan, épp oly higgadtan taglalja a végső éveket, amelyeket K. D. borzalmas betegségén túl más is beárnyékolta. Nemcsak a mosónők, a nyugatosok is korán halnak. Többségükkel a leggonoszabb betegség végzett. Ilonának a sejtburjánzással párhuzamosan szembe kellett néznie az öregedő férfiak szokásos csapdahelyzetével. Dide, karnyújtásnyira a haláltól, beleszeret egy asszonyba. A viszonyt a híres férfiak gátlástalan kegyetlenségével bonyolítja. A házaspár épp Stockholmból (eszünkbe juthat Karinthy Frigyes svédországi utazása az ő koponyája körül) tért vissza, akkoriban a rádiumkúrát még csak ott alkalmazták. Ilonával a kinti professzor közölte a rossz hírt, amit a bécsi és budapesti orvosok a kor szokásai szerint letagadtak.

Dide pocsékul érezte magát. Pihenni, írni és olvasni utaztak - Ilona szerint egy kastélyba, az Új Magyar Irodalmi Lexikon szerint újságíró-üdülőbe - vidékre, ahol kevés a férfi, sok a nő. Ilona hívta föl az ura figyelmét egy asszonyra, aki gyerekkel és nevelőnővel érkezett. A férje megcsalta, s az apja holttestét a Dunából fogták ki. Dide kijelenti, néki a nevelőnő tetszik. Ez azonban a szokásos figyelemelterelő füllentés. Hamarosan Ilona a saját szemével látja, amint Dide a nővel édeleg. Három-négy asszony erről sugdos egymás és Ilona fülébe. "Tudom - mondom. - Hagyni kell őket." Ugyanezen az oldalon értesülünk róla, hogy a drága Dezsőnek akadtak már efféle húzásai. Egy ízben azzal tért haza: "látott egy fiatalasszonyt a Kecskeméti utcában, egy kispolgári nőt, aki nyilván bevásárolni ment a csarnokba, és amikor ezt a nőt meglátta, azt érezte, hogy nem bír nélküle élni. - Hogy ki ez a nő, miféle emlékeket ébresztett bennem - mondta -, nem tudom, és bár a nő rám mosolygott, megszólítani nem mertem, de segítsz, ugye, segítsz megkeresni nekem. Ugye megtalálom - sóvárgott... Megígértem, hogy segítek megtalálni a nőt." Hát, amint a slágerben éneklik, túl szép ahhoz, hogy így igaz legyen. Persze, rendkívüli férfiak és rendkívüli asszonyok közt hihetetlen is megesik. Mindenesetre ránk maradt egy gyorsírásos jegyzete 1934-ből (Ilona idézi): "Minden nőbe szerelmes vagyok... Ó, a női karok között...!"

A vidéken töltött időszak után Dide tovább epekedik odahaza. A hölgy szerelmes leveleit Füst Milán kézbesíti. Ilona a férjét visszaküldi a kastélyba, a nőhöz. E második fölvonás után a hazatérő Kosztolányi kijelenti: Jaj, Manyikám (ő így becézi hitvesét), én feleségül veszem! - zokog. Ilona azt ismételgeti, nem lesz semmi baj. A válásba is beleegyezik. Erre azonban nem kerül sor, a nagyvonalú nyilatkozat hatására Dide öleli-csókolja, s marad. Akár pontosan így történt, akár nem, roppant lelkierőt igényel, hogy egy memoárban (a szépítés szinonimája, vélte Jean-Paul Sartre) leírja ezt a szenvedő fél. Különösen ajánlott olvasmány megcsaltaknak és megcsalóknak.

Még annyi mindent idézhetnék, hely hiányában nem teszem. Csak Ilona egy számomra különösen kedves munkájára hívom föl a figyelmet, ez több helyütt olvasható. Az önmagát lágynak és generózusnak ábrázoló asszony portrésorozatot készített a "Nyugat-lányokról", azaz minden idők legerősebb írócsapatának oldalbordáiról. Ha rövid akarok lenni (s miért ne akarnék?): beléjük vágta a kést. Ady Endre Csinszkájáról közli, csak nála szellemileg alacsonyabb nők társaságát szerette, legjobb barátnője a kor híres kurtizánja. Babits Mihályné Tanner Ilona (költői neve Török Sophie) jellemzői: nárcizmus, hőbörödöttség, féltékenység. Füst Milánné: szűnni nem akaró természet, mindig bóvlit ajándékoz. Hatvany Lajos valamennyi társadalmi réteget végignőzte, Juliskát bordélyból szerezte, Christa bárónő, Marton Böske handlé, Somogyi Loli proletár. Móricz Zsigmond Jankája lapos mellű puritán, Simonyi Máriája színésznő, vallásos metressz, aki túl hamar unalmassá öregedett. Németh Lászlóné Ella aranyszőke vendéglőskisasszonyból szürke korcsmárosnévá vedlett. Karinthy Frigyes Judik Eteljének rosszak a fogai, teste, mint az elkelt tészta, Bőhm Arankája nemi bohóc. Utóbbi kapcsán megemlítendő, hogy Karinthy Frigyes unokája, Márton, úgy tartja (írja), Ilonka az ő nagyapjába volt végzetesen szerelmes.

Nem tudom, mit mondottak volna ezek az asszonyok Harmos Ilonáról. De az kivehető a portrésorozatból, hogy az akkori irodalom legfontosabb értékítéletei a Nyugat-lányok köreiben születtek. Tűnődöm, van-e nálunk mostanán efféle hangadó irodalmi nőszövetség. Mintha valamelyest a jelenlegi magvetős szerzők asszonyai örökölték volna a jogart - jogkört. Hogy utóbb melyikük készíthet vérgúnyos beszámolót a többiekről, nem sejthető. Ha lesz ilyen, és sajtó alá rendeződik, a Textilszakszervezet Központi Könyvtárának ovális pecsétje már aligha kerülhet bele. Nekem hiányozni fog.

2006. január 15.