Huszadik századi íróink között akadnak különös sorsúak. Sajátos csoportba tartoznak azok, akik életük javát emigrációban kénytelenedtek tölteni. Egyikük úgy vetett véget az életének, hogy sötétebb pillanataiban azt hihette, munkássága - összes kézirata - sokáig marad vízhatlan csomagba spájzolva, lehetséges, hogy örökre. 1989. február 21-én lőtte le magát. Naplója szerint néhány hónappal az öngyilkosság előtt vásárolta a pisztolyt, s egy hivatásos oktatótól leckéket vett, hogy biztonságosan tudja kezelni a fegyvert. Egyidős volt a századával. 1900-ban, április 11-én, született, jelzem, a költészet napján, de akkor még nem volt sejthető, hogy öt esztendővel később ugyanezen a napon érkezik e világra József Attila. Érdekes véletlen.

Személyes anekdotát illesztek ide. Két éve Németországban a Regina Kammerer nevű nagyszerű szerkesztő (Random House) emlegetett egy már halott magyar írót, akinek nagy a sikere most őnáluk, én biztosan ismerem. Mi a neve? Máráj. Nem mertem bevallani, hogy Máráj nevű szerzőről fogalmam sincsen. Sajátos módon egy évvel később a Susanna Lea nevű ugyancsak nagyszerű irodalmi ügynök (Susanna Lea Associates) Párizsban megint rákezdte, Máráj így, Máráj úgy... Basszus, akadhat olyan magyar író, akiről én ne tudnék? Gyötrődésem azonnal eloszlott, amit az utóbb említett kis termetű asszony megmutatta a kötetet, melyen Sándor Márai nevét olvashattam, sajnálatosan ékezethibával. A gyertyák csonkig égnek a borítón, de már nem emlékszem, melyik világnyelven.

Márai nagyon rosszul tette, hogy öngyilkos lett. Cinikus mondat: a nyolcvankilencedikben ez talán már fölösleges. Vagy nem? Hallgattam Mészáros Tibor Márai-kutatótól az Alexandra Pódiumon, nincsen tudomás arról, hogy végzetes betegség elől menekült volna a halálba. De én nem erre a szempontra célzok. Távozni, röpke egy esztendővel a rendszerváltozás előtt annak, aki annyira gyűlölte a kommunistákat, mint ő, nem szerencsés. Halála időpontja azt a katonát juttatja eszembe, akit a háború utolsó napjaiban talál el a golyó. Márai nem ismerhette meg az ismét független és kapitalistává lett Magyarországot, pedig úgy sejtem, hazatelepült volna. Hírlik, 1956-ban is erre készült, az eseményekről értesülve Münchenbe utazott, ott azonban már a bukásról tájékoztatták.

A Helikon Könyvkiadó most nekiugrott a teljes Márai-életmű kiadásának. Kaphatóak már egyébként ronda, szürke egyenvászonba burkolt Márai-kötetek, a Libri egyik boltjában láttam, kegyetlenül leértékelve. Aki vesz egyet, kap ajándékba egy másikat! - ez nem jó ómen. Az újabb sorozat viszont kifejezetten gyönyörű, élvezetes tapintású papíron, a színházi függöny színét idéző könyvjelzővel. Teljes szívemből ajánlom az Egy polgár vallomásait mindenkinek, főleg azoknak, akik most kezdik az ismerkedést a szerzővel. A tipográfia is dicsérhető. A szerkesztés kevésbé. Mondjuk, amikor hősünk Frankhonba utaztában vesz egy Martint, tűnődhet az ember, hogy az mi volna. Míg azután Márai leül egy padra, s elolvassa benne az apróhirdetéseket. Akkor már kél a gyanú, hogy inkább a Le Matin (A reggel) névre hallgató közismert újságot vette, s nem egy Martin nevű férfit, motort vagy fogkefét. Persze, csak az nem követ el hibát, aki nem dolgozik. Az efféle elírások jórészt talán az elektronikus szövegbevitel, a "szkennelés" folyományai. Az elválasztási anomáliák a helyesírási szoftveréi. Ezek miatt persze kár volna visszatérni a kéziszedéshez (melyet egy évig kényszerültem gyakorolni boldogult úrfikoromban).

Aki bízik az ízlésemben, elhiheti, hogy Márai nem a külföldön mostanában sikert sikerre halmozó, itt-ott enyhén giccses, másutt valamelyest poros regényeiben futotta csúcsformáját, hanem a vallomásaiban. Írt belőlük jócskán. Hatalmas kalandnak tetszik az épp jókora adagokban megjelengető Napló, melynek a Márai-szakértők szerint alig akad olyan része, amelyet ne azzal a tudat fölötti és alatti szándékkal fogalmazott volna, hogy a szöveg idővel hozzáférhetővé válik a nagyközönség számára. Épp csak belekukkantottam az 1943/44-es följegyzésekbe, aztán félretettem, megvárom, míg valamennyi év a rendelkezésemre áll, nem szeretek folytatásokban olvasni.

Az ""Egy polgár vallomásai"-nak e harmadik, átdolgozott kiadása a végleges szöveget rögzíti meg. E regényes életrajz szereplői költött alakok: csak e könyv oldalain van illetőségük és személyiségük, a valóságban nem élnek és nem éltek soha" - írja M. S. a kötet élén. Íme a szög telibe találva - az (ön)életrajzok alapvető dilemmája nyakon ragadva. Azonos-e a szerző azzal az értelmiségi figurával, aki a lexikonok szerint született Kassán, méghozzá Grosschmid Sándor ügyvéd fiaként. Ezzel szemben a kötetből kiderül, hogy a család neve eredetileg és helyesen Groschen-Schmied, azaz Garas Kovács, magyarán Pénzverő. Kérdés, ha az öccse, Géza, a későbbi filmrendező a Radványi nevet választotta, Sándor miért nem lett imádott városa nyomán Kassai? Mind a Radványi, mind a Márai név létezett a család különböző ágaiban.

Okvetlenül megérdemelték a polgár, sőt a nagypolgár minősítést, már csak azért is, mert a házban, ahol éltek, egy bank is működött, melynek a család (rész-?) tulajdonosa volt. De akármint ítéljük is meg a família vagyoni helyzetét, eldöntendő, hogy a regényes önéletrajz központi figuráját azonosnak tekintjük-e Márai Sándorral, idézett intelmére fittyet hányva. Nehéz nem azonosnak vélni, figyelemmel az egyes szám első személyre, a fontosabb nevek egyezésére, és az életpálya tényeinek kísérteties hasonlóságára. Ugyanakkor intő jel, hogy a kötetben gyakorlatilag nincsenek évszámok, a történelemben jártas olvasó persze bizonyos világesemények nyomán elhelyezheti a cselekményt az időben, ha nem is mindig pontosan.

Összességében tehát nagyon kellene erőlködnünk ahhoz, hogy a szerző és a főhős szinte teljes azonosságáról megfeledkezzünk. Kérdés, miért várja ezt tőlünk Márai Sándor. Fogalmam sincs. Gyanúm van. Vélhetőleg a még élő rokonok, barátok és ismerősök várható haragja elől biztosított magának kitérőt e mottóval. Sejtem, hogy ügyeskedése nem sokat ért. Minden realista prózaíró számíthat arra, hogy a valódi modellek megsértődnek, még akkor is, ha nem az eredeti nevek és adatok kerülnek papírra. Sőt. Tapasztalatom szerint azok a rokonok és ismerősök is megbántódnak, akik egyáltalán nem jutottak a szerző eszébe. Aki hiányzik a történetből, az ezért morog. Aki magára ismer egy valaki másról mintázott alakban, az meg ezért. Nem beszéltem még azokról a vélt vagy valós modellekről, akik társszerzőnek nyilvánítják magukat, s részt óhajtanának a honoráriumból. A legfrappánsabb válasz Móricz Zsigmond leleménye, ő a fáma szerint azt mondta volna annak az embernek, akiről A boldog embert mintázta: "Nézze, maga is írjon egy könyvet rólam, és kvittek vagyunk."

Számomra legizgalmasabb az Egy polgár vallomásai utolsó harmada, mely a párizsi évekről szól. Külön műfaj a magyar irodalomban az úgynevezett párizsi regény (van is egy, amelynek éppen ez a címe, arról majd máskor). Párizst a mi íróink-költőink vagy imádták, vagy utálták. Márai a második csoportba tartozik. Figyelemre méltó és nekem igen ismerős az a meglátása, hogy ha idegen nyelven társalgott, sokszor "...éltem a gyanúperrel, hogy az odavalók beszéd közben elhallgatnak valamit előlem".

Vizuális korban élünk. Márai megismeréséhez kapóra jöhet egy szépséges, egészen friss könyvtárgy, a már többször emlegetett Petőfi Irodalmi Múzeum kiadása. Képek és tények M. S. életéről. A szöveg a már idézett Mészáros Tibor munkája, a képszerkesztést E. Csorba Csilla végezte, vagyis a múzeum főigazgatója. A képekhez fűzött magyarázatok sokban árnyalják az Egy polgár vallomásaiban olvasható életeseményeket. Az jár a legjobban, aki ezt a két könyvet szimultán teszi magáévá. Persze, az album elég drága. Nem tudom, a PIM főúri berendezésű könyvtárából hazavihetők-e a kötetek, azt sem, hogy a mostani saját kiadások olvashatóak-e ott helyben. Hamarosan kipróbálom.

Végignézve a Márairól különböző évtizedekben és országokban készült fölvételeket, szembeszökő, hogy ez az ember soha nem mosolyog. Ha csak teheti, búsan belenéz az optikába, akárha vértanúságnak érezné, hogy fényképezik. Legkedvesebbek a svájcisapkás fotói, ezek idős korában készültek. Az író, akinek kevés reménye maradt, hogy hazatérjen, nem szégyelli, hogy immár nemcsak a szíve fázik, hanem a feje is.

Boldog volna, ha tudná, hogy az oroszok kivonultak ebből az országból, a kommunisták pedig végleg leszerepeltek. Az sem ártana, ha valaki értesítené: mind itthon, mind külföldön hirtelen a legolvasottabb szerzők sorába kerülhetett. Kárpótolnák-e ezek a hírek az emigrációs lét keserűségéért, az élete végéig nem szűnő anyagi gondokért vagy éppen a magánéleti csapásokért? Feleségének nem lehetett gyereke, örökbe fogadtak egy kisfiút. Mind a szeretett nő, mind a rajongva imádott fiú temetésén ott kellett lennie. Végül pedig az öngyilok, lőfegyverrel. Görög sorstragédia. Aligha hiszem, hogy bárminő szakmai siker feledtethetné. De azért mégis... ha hall engemet valahol: Sándor, látod, így lesznek az utolsókból elsők. Ne törődj a finnyás esztétákkal. Irodalmi valőr tekintetében a végső szó úgyis a hálátlan utókoré.

2006. november 24.