Úgy tartom, a lovakat lelövik, ugye, de a szószátyár tollforgatóknak hajuk szála sem görbül. Mindig haragudtam rájuk. Egyetlen kincsünk az időnk, abból csupán nyomós okkal és szilárd felelősséggel kérhet el olyasvalaki, akit nem mi magunk szemeltünk ki erre a célra, avagy nem az Isten (anyagelvűeknek: a Sors) választott számunkra. Társ, barát, szerelmes és rokon annyi időt kaphat, amennyit nem szégyell. Ám még a legkedvesebb szerzőnk sem tartozik ebbe a körbe. Ilyen alapon nemcsak a fecsér szavaktól, de a kelleténél hosszabb idézetektől is igyekszem megtartóztatni magamat és olvasóimat. Mindezek után most mégis egy hosszú fontos idézet következik. Próbáltam rövidíteni, sajnos, nem lehet anélkül, hogy a lényege el ne vesszék.

Aki tudja, honnét való, méltán lehet büszke önmagára. Aki nem, fogadja úgy, mintha az sokunk gondolatmenete volna. Szívemből szól. Kár, hogy én nem tudtam megfogalmazni. Pedig higgyék el, próbáltam. Vagy negyven éve próbálom.

"Én zsidó vagyok? Hogyhogy zsidó vagyok? Mi az? Sárga vagyok én, vagy zöld vagy kék vagy milyen? Éppen olyan testszín vagyok, mint a magyarok. Kinek az ideája volt, hogy én itt zsidó legyek? Nekem bizony isten eszem ágába se volt, hogy zsidó leszek majd, ha megszületek. Itt várt a világon ez a buta meglepetés, mikor itt kiszálltam. Nekem itt zsidónak kell lenni. Miért? Én magamban, mikor nem gondolok erre, abszolúte nem vagyok zsidó, egy fiú vagyok, a szerelem a hazám, és az istenem a halál! És valaki rám néz, és az tudja, hogy én zsidó vagyok. Mintha ránéznék valakire, akiről tudják, hogy az lopott egyszer! És nekem a szememmel ki kell tartanom ezt a vádat vagy ráfogást vagy elnézést vagy mi az, hogy az embert zsidónak veszik. És nekem úgy kell néznem, hogy igenis, rendben van, jól van, zsidó vagyok. Pedig énbennem ez egyáltalában nincs elintézve. Én az egész dologgal nem vagyok tisztában. Nem vagyok ebbe beleegyezve, se belenyugodva, csak ráhagyom, hogy zsidó vagyok, mit csináljak? Engem kérdeznek, mikor rám néznek. Mit feleljek? Én egyszerűen elnevetném magam: de kérlek, hisz ez egy őrült ostobaság, csak nem fogunk ebben az érdekes életben ilyesmivel is foglalkozni? Sokszor úgy voltam vele, mintha az egész csak egy rossz vicc lenne, amit énellenem találtak ki, hogy ilyen butaság miatt is szenvedjek. Egész életemben zsidó legyek! Tessék talán felosztani ezt, mint a katonaságot vagy mint egy közmunkát, mindenki szolgáljon, mondjuk, egy évet, mint zsidó, ha már okvetlenül kell valaki zsidó is legyen, azonkívül, hogy ember."

Ki ezeket a szavakat papírra vetette, vélhetőleg először hagyományos írószerszámmal, a mű megjelenésekor lépett a krisztusi korba. 1884-ben született Huszton. Romvára, megállék s a többi, ennyit tudok csak Husztról. A regény, melyből az idézet való, 1919-ben jelent meg. Zajos sikert aratott. Címe: Lila ákác. Tudom, készült belőle film, de ha látták is, ne érjék be vele. A könyv az igazi. Ráadásul két film közül választhatnak. Kevés írót ér az a tisztesség, hogy a művét életében celluloidra alkalmazza a kor egyik legnevesebb rendezője, Székely István. Ugyanő azután több évtized múltán Hollywoodból tért vissza Budapestre, hogy még egyszer megfilmesítse a Lila ákácot, a puha szocializmus kellős közepén, immár színesben, főszerepben Halász Jutkával és Bálint Andrással. Szép történet. Amit a szerző már nem érhetett meg.

Annyit minden irodalombarát tudni szokott, hogy a második világháborút túlélő író a továbbiakban így mutatkozott be: "Szép Ernő voltam." Kortársak szerint mindezt még abszurdabbá tette kisfiús alkata, a szó valamennyi értelmében. Már nem jósolt magának jövőt, noha még a hatvanat sem töltötte be. Amennyiben a háborús évek duplán számítanak, akkor persze bőven, hiszen ő már az első világháborúból is haditudósított. Amellett önkéntes betegápolóként működött hősleg. Lehetséges, hogy a holokauszt éveit viszont triplán kell számolnunk.

Sajátságos, hogy noha Szép Ernő - sokakhoz képest - viszonylag megúszta, mégis tőle származik az egyik legmegrázóbb beszámoló arról, milyen lehetett zsidónak lenni a vészkorszakban. A karcsú könyvecske címe: Emberszag. 1945-ben adták ki. Szívből ajánlom. Elolvasható egy röpke délutánon. Mindössze három munkaszolgálatban töltött hét krónikája. Amikor befejeződik, a borzalmak java még el sem kezdődött.

A drága Szép Ernő azok közé az írók közé tartozott, akik az életet félvállról vették, s mindig a mában éltek. Réz Pál élvezetes utószót kanyarított a Lila ákác 1967-es kiadásához (a kötetben szerepel az Ádámcsutka is - Szépirodalmi). Ebből megtudható, hogy a szerző egy "vengerka" - magyar táncosnő - kedvéért képes volt elutazni Moszkvába, szemben a regénye hősével, aki nem vette a fáradságot, így maradt le a szerelemről, örökre.

Szép Ernő, hasonlóan Szomory Dezsőhöz, a Margitszigeten volt huzamos szállólakó. Kellér Andor Író a toronyban című regényes életrajzában (ne hagyják ki) olvastam, hogy amikor nagyon rosszul ment Szomory Dezsőnek, akkor a szigeten a hotelszobájába be kellett fogadnia Nagy Lajost a díványra. Emberek, ilyen olcsóba kóstáltak akkor a szállodák? Nem hinném, hogy manapság bármely kortárs magyar (vagy akár német) írónak futná arra, hogy a két hotel egyikében verjen állandó tanyát. Még akkor sem, ha esetleg költségkímélés céljából meg kéne hívnia a díványra Nádas Pétert, mondjuk. Ifjabb koromban sokszor gondoltam arra, hogy én boldogan befogadnám Nagy Lajost, ha csak ezen múlna. Mert Szomory, ha jól értem, zsörtölődve fogadta be.

Szerzőnk harminchárom (!) évig lakott a szigeten. Noha anyagi körülményei több mint ziláltak voltak. Mindig vágyott a pénzügyi biztonságra, fiatalon még arra is hajlandó volt, hogy a Hermes Banknál dolgozzék, fix munkaidőben, címíróként. Sejthető, hogy nem szépirodalmi munkák címeivel kellett foglalkoznia. Ugyanakkor és szintén a bevétel által motiválva szerzett sanzonokat, amelyeket - hiszik-e vagy sem - gyakran ő maga adott elő, az Új magyar irodalmi lexikon szerint (melyben már sokszor csalódhattam) a Fővárosi Cabaret Bonbonnière színpadán. Képzeljük el, amint valamelyik tehetséges fiatal tollforgatónk, mondjuk, Grecsó Krisztián a Moulin Rouge-ban maszekol éjszakánként, zongorakísérettel. Na jó, gitárral. Kapna hideget, meleget. Szép Ernőt a Nyugat aranynemzedéke nem seprűzte ki e haknizásért. Sőt. Babits, Tóth Árpád és Kosztolányi igen nagyra tartotta. Kosztolányi figyelte meg, hogy nemcsak alanyi költő, de alanyi író is. Majdnem minden prózai munkája azzal kezdődik: "én".

Harminchárom év után a zsidótörvények miatt kellett távoznia a Margitszigetről, kijelölt körzetbe, csillagos házba. Ő ezt alig tudta elviselni. Ehhez képest a munkaszolgálatot valamelyest félvállról vette. Az Emberszag tanúsága szerint egészen jól bírta. Megfigyelései az emberi szolidaritásról és annak hiányáról örökérvényűek. Ám az igazán megrendítő részek olyan hétköznapi tényekről szólnak, amelyekről ritkán olvashatni a vészkorszakot fölidéző írásokban. Említi például, hogy a csillagos házban "T. igazgató úr művelt, világjárt, előkelő tartású úr volt; bőséges könyvtárából sok olvasnivalót kaptam, míg békén ott lakhattam. Másik könyvforrásom ugyancsak az emeleten akadt, V. igazgató úr lakásában (őslakó ő is); fölfedezhettem náluk elég angol, francia jófajta könyvet, amelyet elhanyagoltam idáig. Magam az angol könyveimet, a szépen kötötteket eldugtam a tavaszon egy szerencsésebb felekezetű barátomnál, a fűzött Tauchnitzaimat, Albatrosaimat, Penguinjeimet elégettem. Nagyon rám ijesztett egy író pajtásom, aki meglátogatott: aki zsidónál angol könyvet találnak majd, internálják. A zsidó írót meg, tudod, különösen szemmel tartják. A testvéreim meg a magam angol könyveiből és sok aggodalmas magyar könyvünkből vagy tíz reggel be tudtuk a fürdőszobát fűteni."

Magyar író, amint könyvet éget... borzalmas. Persze, nem annyira, mint amikor őt magát égetik. Szép Ernő arra törekszik, hogy amit vele tettek, tudtunkra adja, de azt nem akarja, hogy őrjöngjünk. Stílusjegyei szelídítik a szöveget, különösen az az édes szokása, hogy az élőbeszédet utánozván a -ban, -ben végéről szereti lefeledni az n-t. "Minden percbe húzta fel itt is, ott is a vállát valaki..." Divatból kiszorult szavaitól, mint amilyen a postaszekrény vagy a rádió leadás, ellágyulok.

Vonakodott elfogadni az engedményeket, melyeket a híres írónak kínáltak az ismerősök, protektorok. Végül hosszas unszolásra mégis kérvényezi, hogy rákerüljön a "művészlistára", és svéd menlevéllel szabadulhassék. Nem emészti meg könnyen. A pesti humor egyik alapeszközéhez, a szófacsaráshoz folyamodik: "Igen, megyek magam is, mint zsvéd." A zsvéd származását igazoló papírok nagyban hozzájárultak, hogy túlélje önmagát és korát. Ami 1944. november kilencedike - a munkaszolgálatbóli hazatérte - után történt vele és sorstársaival, "...azt már nem mesélem. Azt leírni és azt elhinni érzésem szerint nem szabad."

1953-ig élt, nagy szegénységben, de tartotta magát ehhez a - talán téves - elgondoláshoz. Nem írta le, sajnos. Helyette mondogatta csöndesen, hogy Szép Ernő voltam. Az a legkevesebb, amit tehetünk érte, hogy nem felejtjük el.

2006. december 15.