A keresztbeolvasás minden más betűfalásnál magasabb hőfokra fűti föl a lelket. Amikor egymás után teszünk magunkévá különböző könyveket ugyanarról a tárgyról, személyről, témáról, új és újabb megvilágításba kerülnek a dolgok, ügyek, emberek. Legutóbb Déry Tibor intim leveleiről volt írhatnám. Homár így behatoltam a szerző intim szférájába, jó ötletnek látszik, hogy sorra vegyem az önéletrajzát is. Azt hinné az ember (a V. M. nevű), hogy a mamának küldött levelekben, melyek fogalmazásakor föl sem merült Déryben, hogy valaha szélesebb nyilvánosságot kapnak, őszintébb és igazabb a róla összeálló kép, mint a teljes írói fegyverkészlettel létrehozott regényes életrajzban. Pedig fordítva. A levelekben ugyan állandó a szerepjáték, valamit mindig takargatni kell, mást pedig beadni a mamusnak, mégis, az emberi arcél metsző pontossággal rajzolódik ki. Az önéletrajzi regényben a hős és a vele szinte teljesen azonos szerző a szándék szerint meztelen volna, ennek ellenére van rajta álruha, álorca.

Idekívánkozik egy személyes emlék. Déry a hetvenes évek legelején a Hungária kávéház karzatán, tág irodalmi körben kijelentette: Az az író, aki élete végén szükségesnek véli, hogy önéletrajzot tegyen közzé, nem hasznosította elég jól a saját élményeit a regényeiben. Egyikünk tétován megkérdezte: Na és az Ítélet nincs? Déry dühbe gurult: Látszik, hogy nem olvastad... az a barátaimról és a családtagjaimról szól, nem rólam.

Ezek szerint ha valaki megörökíti az emberiség azon részlegét, amelylyel szorosabb kapcsolatba került földi utazása során, nem önéletéről ír, hanem másokéról? E fölfogást értem, de nem osztom. Déry egyébként (legalább) kétszer futott neki, hogy saját létezése tényeit többé-kevésbé közvetlen formában vesse papírra. Az Ítélet nincs első fejezetei 1967 nyarán készültek, s hamarosan megjelengettek a Kortársban. Azonnal kitört a botrány. Két tárgykörben. Déry azt állította, hogy egy bizonyos cikket nem írt meg. A Szabad Nép főszerkesztője, Révai József felkérte, látogassa szorgalmasan Rajk László és bűntársainak tárgyalását, s majd az ítélethozatal után számoljon be róla, ne tudósításban, hanem írói publicisztikában. Ő azonban, így Déry, látva a bírósági kutyakomédiát, bejelentette a szerkesztőségben, hogy a cikket nem írja meg. Így olvashattuk a Kortársban.

A könyv 1969-ben látott napvilágot, s a szocializmus tempójához képest gyorsan jött a második kiadás, majd a harmadik, melyben az apróbetűs jogtulajdonosi záradék immár ez: (c) Déry Tibor örököse (Déry Tiborné), 1979. A szerző két évvel korábban halt meg. A harmadik kiadás a Szépirodalmi és a Magvető - két szomszéd vár - közös sorozatába került, mely az addig (gondolom, 1975-ig) eltelt harminc év szocialista irodalmának gyöngyszemeit nyújtotta át az olvasónak, aranyszínű borítóval. Összeállította Illés Endre és Kardos György. A Déry-kötet szerkesztője Réz Pál. A borítóra nyomtatott ajánló sorokból: "Emlékirat? Vallomás? Önéletrajz? Esszé?... valamenynyi egyszerre - de műfajilag nemcsak ötvözetük, hanem egy új műforma kikísérletezése is: az első személyben valló író, fölidézve múltját és jelenét, gondolati és érzelmi kapcsolatot keresve a tegnap és a ma között, kommentárját is adja az eseményeknek, így emelkedik túl a szokványos önéletrajzi formán: summáját nyújtja egy életnek, tanulságokkal teljes összefoglalását." Ó, a fülszövegíró magányossága! Mi más lehetne egy írói memoár, mint a szóban forgó élet summája, tanulságokkal teljes összefoglalása?

De vissza a skandalumhoz. A kötetben a meg nem írott cikkről szóló bekezdéshez Déry az alábbi lábjegyzetet illesztette: "Rosszul emlékeztem, a kérdéses cikket mégis megírtam. Nemrég, még e könyv kinyomtatása előtt... került elő a Forum szerkesztőjének titkos levéltárából, igaz, csak kézirat formájában, mert sem a Szabad nép-et, sem a Forum-ot nem elégítette ki, nem is közölték, másutt sem került nyilvánosságra... Restelljem-e tehát, hogy megírtam? Nem mentem föl magamat, tudatlanságommal sem védekezem. S hogy húsz év alatt elfeledkeztem megírásáról? Az idő sem mentség."

Világosan emlékszem, hogy amikor először olvastam ezeket a mondatokat - tizenkilenc éves voltam - fölfortyantam: Restelljed!, persze hogy restelljed!, ez a minimum! Most már inkább csöndben, eltűnődve állok meg itt. Déry hetvenhárom éves, midőn a múltja zűrzavarát rendszerezni kezdi tamáshegyi kertjében, s a halottak élére állva próbál szembenézni velük. Ebben az életkorban a memória lapszusa bocsánatos bűn. Ugyanakkor hogyan folytassuk ezt a könyvet, amelynek éppen az a szándéka, hogy az igazat, csakis a tiszta igazat tárja elénk egy Déry Tibor nevű ember regényes életéről, ha közben ugyanez a személy ennyire bizonytalan emlékezettel bír?

Talán éppen ez árul el a legtöbbet őróla. Olykor összekavarta a tényeket és a részleteket, azonban sosem állította az ellenkezőjét. Nem memóriaművész, prózaíró, emberi esendőséggel, apró jellemhibákkal és fogyatékosságokkal. Író a csúcsairól ítélendő meg, s Déry maga jelenti ki: szabad olykor silány munkákat gyártanunk, ha a mesterművek is elkészülnek. Az Ítélet nincs annak érdekes, aki (hozzám hasonlóan) gerjed például az afféle jelenetekre, mint amikor József Attila egy szép napon kirándulni hívja Déry Tibort. Hódmezővásárhelyre. Ő szívesen menne, de sajnos nincsen pénze. J. A. kijelenti, pénz nem szükséges, leviszi őket a sógora kocsin. Az automobilban elöl a sógor, dr. Makai Ödön ül, meg a sofőr, hátul J. A. és D. T. Amint kiérnek a fővárosból, dr. Makai telepszik a volánhoz, s kisvártatva tyúkot gázol, majd nekimegy egy fának. József Attila ekkor közli Déryvel, hogy a sógora tegnap tette le a sofőrvizsgát. Déry nem izgatja magát, a költő azonban halott sápadt, és hamarosan azt kérdi: Nincs neked dolgod Kecskeméten? - a hírös városban ki is szállnak, ám aznap már nincs vonat Vásárhelyre, minden pénzüket szállodára költik. Megtudhatjuk, József Attilának mongol vágású szeme volt, belső ráncára oly büszke volt, hogy a nők figyelmét szerette fölhívni rá. (E leírás alapján a drága Csukás István ötlik agyamba.)

Lehetséges, hogy csak azért élvezem én az efféle híradásokat, mert irigylek mindenkit, aki J. A.-val vagy D. T.-vel egy légtérben időzhetett. Hasonlóan sárga májjal olvasom, miként múlatta D. T. az időt Pádival - Tóth Árpáddal -, aki a Várban lakott, otthonában villany helyett petróleum világított, s D. T. gyakran ott aludt a kifli alakú díványon. Babitsékhoz a Reviczky utcába járt. Kassák Lajossal Bécsben szőtt munkásmozgalmi ábrándokat. Füst Milánnal víg napokat nyomorgott Dubrovnikban s egyebütt, olykor Talpacskának becézett felesége társaságában. Füst Tibuskának hívta Déryt (a mamus, mint tudjuk, Tibulinak). E kalandos élet értéke már-már vetekszik a művekével. Nem csoda, ha olyan vonzó olvasni róla.

Az Ítélet nincs másik botrányt és fölzúdulást keltő fejezete Déry és Aranka (Karinthy Frigyesné) szerelméről számol be. Karinthy Ferenc publikusan - többek között a televízióban - úgy nyilatkozott, megtisztelő, ha az ember anyjának egy ilyen nagy író a szeretője, ő tehát nem haragszik. A naplójából ennek épp az ellenkezője derül ki. Amikor Déry megismerte Arankát a Hadik kávéházban, hét éve nős, Aranka kábé ugyanennyi ideje van férjnél. Déry szerint az ő házassága nem volt boldogtalan Olgával, csak unalmas. Állítása szerint Aranka látványosan és szemérmetlenül kikezdett vele, barátnői koszorújában förmedt rá: Melyikük tetszik? - ám, mint az egyik hölgy megjegyezte, a férfi nem merhet mást választani. Őrjöngő románcuk során Aranka mindent elkövet, hogy porig alázza. Ha Déry elmarad, Németh Andort küldi a nyakára. Meglepő, hogy amikor Karinthy a szó szoros értelmében házkutatást tart a mamus Wesselényi utcai lakásán, a feleségét keresve, ugyancsak Németh Andort viszi tanúnak. A mamus ezalatt Hermann bácsi svábhegyi villájában üdül. Déry éppen dolgozik, Aranka nincsen ott. A szerelmesek kölcsönlakásokban lesznek egymáséi. Sokszor nem jön össze. Aranka kifakad: Hát velem minden férfi így jár? Én meg csodálom Déry bátorságát, hogy ezt is leírja. (Vas Istvánnál olvastam hasonlót, amiről majd máskor.)

Aranka elől Déry külföldre menekül. Karinthyné üzen, hagyja abba azt a hülye regényt, csak nem szereti jobban, mint őt? Aranka később az első vidékről elhurcolt zsidók közé került, ott bujdosott a nyilasok elől, a sárga csillagot nem volt hajlandó föltenni. Déry egy Auschwitz-túlélőtől hallotta, hogy Aranka a marhavagonból kiszállva azt üvöltötte, ő a legnagyobb magyar író özvegye, bocsássák haladéktalanul szabadon. Sajnos, ez nem segített.

Idézhetnék még az Ítélt nincsből nagy gusztussal sokat. Akit érdekel, vegye ki a könyvtárból. Érdemes vele tölteni néhány estét. Olvassátok. Irigyeljétek. Elsősorban javíthatatlan derűlátását. Még a börtönben is töretlenül bizakodott abban, hogy a jövő jót hoz, és a szavak segítenek.

2006. április 7.