A (nem) válaszolhatnám (Élet és Irodalom, 50. évfolyam 36. szám)

Megosztás

Kedveseim, ez a huszadik szöveg, mely a talán már ismertnek mondható felcím alatt jelenik meg, mindig ugyanitt. Kiknek szemeik vagynak, láthatják, kedves szerzőimnek és könyveimnek iparkodom némi rivaldafény-többletet biztosítani, amennyire tőlem telik. Ehhez képest meglep, hogy rendre akad valaki, aki az adott író és könyv védelmében föllép - tiltakozik, helyesbít, kioktat. Gondolom, a vájt szeműek már azt is észrevették, hogy én soha nem válaszolok viszon (tudtommal a "té" nem szükséges itt - de persze én nem a bölcsészkarra jártam). Hallom, többek szerint ez súlyos udvariatlanság. Hát, nem tom (játszásból írom így). Idősebb írók, akik már nincsenek az élők sorában, vagy harminchat éve úgy tanították nekem, az ember jól teszi, ha semminémű bírálatra nem válaszol, a szereposztás a következő: úr ír, kritikus kritizál.

    A sorozatomat érő sorozatos bírálatok három csoportba sorolhatóak, és egy-egy visszhang olykor mind a három fajtából tartalmaz elemeket.

    1. Szóvá teszik elírásaimat, ténybeli tévedéseimet. Ezekért természetesen elnézést kérek. Nincs mentség. Árnyalás: e lap szerkesztői gálánsan fölajánlották, hogy egy irodalomtörténész munkatársuk átolvassa és ellenőrzi a szövegeimet, így abban a hiszemben vagyok (voltam), hogy nagy hiba nem jelenhet meg. Két eset lehetséges. Vagy a fölkért irodalomtörténész feje sem káptalan, és a rostán a jogosan kritizált hibák átjutnak. Vagy az ígéret ugyan szép szó, mégis, a kutya sem foglalkozik írásaim szerkesztésével - sírjon az én anyukám, ha baj van. Ezt is el tudom fogadni, bár az én anyukám húsz éve halott. Bizonyára ezért (is) vagyok olyan, amilyen.

    2. A második fajta hozzászólás nyulacska rokonaitól és üzletfeleitől érkezik. A taglalt író özvegye, utóda, boldogtalan őse lép föl, sértetten, s a saját észleleteire - olykor vélt vagy valós tényekre - hivatkozik, mindazzal szemben, amit én állítok. Ezt értem, megértem. Erről én tehetek. Előző sorozatomban, a HOGY VOLT-ban is is arra törekedtem, hogy a klasszikusnak számító kortárs szerzőkről ne a már-már kötelező ájult tisztelet hangján szóljak. Gondoltam, olyanból van elég. Világszemléletem amúgy is alapvetően groteszk, szeretem a dolgokat a talpukról a fejükre állítani, szívesen humorizálok, ha sírnom kellene, és viszont. Nem csodálkozhatom, ha ezt sokan szurkálódásnak érzik. Pedig, higgyék el, nincs ilyen szándékom. Meggyőződésem, hogy ha kedves íróimról a "nyalom a cipője talpát, mester!" tónusában írnék, kevésbé lophatnám be őket mások szívébe. Mindez az érdekeltekre és a szakemberekre nem vonatkozik. Tőlük elnézést kérve szögezem le: soha nem őnekik írok. Ezt a rovatot végképp nem.

    3. A számomra legnehezebben emészthető változat az, amikor adott szerző kiemelkedő kutatója - monográfusa, hagyatékának kezelője satöbbi - ragad tollat, hogy megvédje a szóban forgó írót. Tőlem. Ez meghökkent. Elvégre ugyanazért fáradunk. ő tudománya eszközeivel vizsgálja a könyveket, s ugyanilyen alapon ír róluk. Következésképp mindent tud. Majdnem mindent. Azt például nem, hogy megbocsátható, ha az ő tudásával én nem rendelkezem. Én "csak" lelkes olvasó vagyok. Ha egy könyv tetszik, és írni szeretnék róla, elolvasom a szerző más fontos műveit, amelyek kimaradtak - de nem tudom mindet. Megnézem, mi található az íróról a kézikönyvekben, a lexikonokban, az interneten. Ritkán veszek a kezembe szakkönyvet vagy szakcikket. Ahhoz, hogy elmeséljük, milyen jó halászlét ettünk Pakson, nem szükséges elmélyülni a halbiológiában. Persze, nem is árt. Van egy bizonyos alapjártasságom is a magyar irodalomban, hiszen apró gyermekkorom óta volnék ez a lelkes olvasó. De sok mindenről gőzöm sincs. Mint már szóvá tettem, jogi kart végeztem, nem bölcsészt, nemcsak a saját hibámból - a részleteket hagyjuk. Mindenesetre örökös kisebbségi komplexusom van az "irodalmi" diplomával rendelkezőkkel szemben.

    Akárhogyan értékeli egy irodalomtörténész (kritikus, kutató) a személyemet és a munkásságomat, nehéz lehet nem észrevenniök, hogy azokat a szerzőket, akiket ők a maguk eszközeivel szolgálnak, én is szolgálni akarom, más célom nincs. Újraolvasok egy könyvet, mely valaha nagyon tetszett, s megírom, milyennek találom. Amiről írok, azt szeretem, akkor is, ha nem hallgatom el, hogy mi nem tetszett. Elfogadom az összes kritikai észrevételt, mely azért pellengérez, mert elírtam egy nevet, nem olvastam egy elemzést, készpénznek vettem, amit az Új Magyar Irodalmi Lexikonban találtam, félreértettem valamit. E hibákért szégyenkezem. De örülnék, ha azért mindenki számára világos volna, nem tőlem kellene megvédeni a taglalt írókat. Hanem a közönytől. Az indokolatlan feledéstől. A magyar könyvkiadás hiányosságaitól, melynek folytán jelentős életművek sem hozzáférhetőek, vagy csak hiányosan. Olykor esetleg csak a kirekesztő kánontól vagy divattól. Kimondom: ha én azzal múlatom az időt, hogy kartársakról vagy kortársakról elmélkedem nyilvánosan, ahelyett hogy a saját Pantheonom építéséven foglalkoznám, nyilvánvalóan nem a cikizés a a szándékom. Az olvasás egyetemes ügyén lendítenék egy picit.

    Tudom, játékterem nem túl nagy. Hiszen az Ést vélhetőleg többé-kevésbé azok olvassák, akik általában a szépirodalmat. Könyvreklámozó tevékenységem tehát - nem először említem ezt - helyénvalóbb volna egy országos napilapban. Vagy akár több nagypéldányszámú vidékiben, meglepő, hogy a megyei lapok összesen mekkora számban jelennek meg, Azonban - minden konfliktus dacára - az Éshez húz a szívem. Erre a kis időre már nem érdemes változtatnom. (A feleségem gyűlöli ezt a fordulatot. Nagyjából azóta használom, amióta ebbe a lapba írok. Így hát, most még egyszer - utoljára. Aki ezek után valaha is olvassa vagy hallja tőlem, vesse rám az első követ. Vagy tegye szóvá a visszhang rovatban.)

    Pedig a szerkesztőség tesz egyet s mást azért, hogy ne érezzem túl jól magam, ezt is hagyjuk - magánügy. Csupán annyiban vág témámba, hogy - a bevett szokással ellentétben - arra sem veszik a fáradságot, hogy az engem támadó vagy bíráló közleményeket publikálás előtt megmutassák. Az e-mail korában nem igényelne különösebb erőfeszítést. Ha megmutatnák, az ezekben a cikkecskékben lévő nyilvánvaló tévedésekre és elírásokra - például a pontatlan idézést az én mondataimból - jóindulattal fölhívhatnám a szerkesztők figyelmét. Arra is, amikor a szerkesztőségi korrektor javított valamit át, tulajdonképp hibát gyártva, amit tudós bírálóim a fejemre olvastak. Nos, nem baj. Ha megmutatnák, általában akkor sem válaszolnék (lásd alant). Ismétlem, minden jogos észrevételt elfogadok, és a tévedéseimért újfent bocsánatot kérek. Nem a bírálóimtól. Az olvasóimtól.

    Nemválaszolhatnámságom további oka éppen ez. Mikor átfutom az említett bíráló megjegyzéseket, egy-két következő szövegemet már leadtam. Ha rögtön nekiülök, hogy megírjam a viszonválaszt, akkor is néhány hét, mire megjelenik, kit érdekel akkor már. Így inkább hallgatok. Kérem, vegyék ezt figyelembe mindazok, akik szerint udvariatlanság.

    Itt kellene berekesztenem, ha nem akarnám a helyzetet tovább rontani. De nagyon kikívánkozik a kérdés, bírálóim vajon miért annyira ingerültek. Ellenségesek. Kioktatók. Ha valamit nem úgy értékelek, ahogyan ők, miért vádolnak rögtön tudatlansággal. Ha egy könyv kései folytatását - a lexikonnal azonosan -nem tekintem a mű részének, miért hiszik, hogy nem is hallottam róla. S főleg: ha egy szakember közleményét - mely akár épp az ÉSben látott napvilágot, nem hivatkozom vagy említem, miért az az első ötlet, hogy nem olvastam, sőt hogy az ÉSt sem olvasom. Barátim, most a Doktor Faustust olvasom (újra), mégsem említem majd egyetlen Írhatnám polgárban sem. Ha a szerző ezen megsértődnék, elszomorítana.

    Mindezek után nyomatékosan megismétlem: nincs panaszom. Nem zavar, hogy én egész évben vadászható állatnak számítok. Úgy tartom, aki ennyire csípi egy szakma szemét, az tudhat valamit. Legyetek hát velem ugyanilyen szigorúak és kíméletlenek, megtiszteltetésnek tekintem. Mit alakoskodjam, rosszul esik, de nem haragszom.

    Vegyük úgy, hogy - röviden szólván - tűrte Miklós, ameddig tűrhette, s ez egyszer válaszolhatnékja támadt. De azért ti se haragudjatok, ha ragaszkodom korszerűtlen eszményeimhez. Viszonválaszomra a jövőben se számítsatok. Még kevesebb lesz az időm. Elvacakoltam háromnegyed évet egy azóta végleg félretett regénnyel, ám a jövő héten belekezdek egy másikba. Lectori Salutem.

2006. szeptember 8.