Az ország talán legnagyobb élő költőjét Sanyikázták a szerkesztőségekben és a kávéházakban. Mert lelkében ugyanaz a csöngei kisfiú maradt, aki csak bámészkodott az ablakból, s már tizenévesen azon búslakodott, hogy az öregek hamar elmennek. Fejformája is őrizte a kamaszt, örökké tarajba meredő, dús haja, huncut szeme, homloka közepén a három függőleges ránc, kicsi szája durcás kunkora. Legfőképp pedig magas hangszíne, mely mintha megrekedt volna a mutálás állapotában.

Az én nemzedékem utóhada már az ő gyerekversein nőtt föl. A bóbita-bóbitát vagy az izzik-a-galagonyát nagyjából mindenki fújja. A lányom nemzedéke énekli is, hála a Kalákának és Halmos-Sebőnek. Azt kevesen tudják, hogy a gyerekversek zöme 1951 és 56 között íródott, s talán azért, mert költőnk mást nem publikálhatott. Mondhatjuk tehát, hogy többé-kevésbé a Rákosi-Révai kultúrterrornak köszönhetőek? Nem mondhatjuk.

W. S. mester - nincs bátorságom nyomtatásban Sanyikázni - igen nagy szerepet játszott szexuális érésemben is. Egy erotikus költeménye kézről kézre járt a suliban, rongyosra olvasott folyóiratlapon. A versről nem tudtuk, hogy időmértékes, a szerzőről, hogy akként ejtendő a neve, mint a szín, úgy mondtuk, "Veöres", ha egyáltalán. A költemény arról szólt, miként veszi el a fiúcska a hölgyecske szüzességét. Pontosabban, utóbbi miként adja azt oda önként. Ilyen lányokra vágytunk. Az utcabeli ellenneműek csak egymással barátkoztak, a velünk való bárminő érintkezéstől dölyfösen elzárkóztak.

A legelső költőt, akivel jósorsom összehozott, Vida Jánosnak - Viduskának - hívták. Az általánosban. Megelőzte a korát. Soha nem is hagyta, hogy az beérje, így sinológusnak (Kína-szakértőnek) tanult. Korai versei (késeiekről nem tud az irodalomtörténet) az űr rejtélyes titkairól szóltak. Például a magányos bolygóról, mely csak száll az égben, nem tudja, hogy még saját fénye sincsen, s útja vége majd a pusztulás lesz. Mindez időmértékben. Úgy éreztem, labdába se rúghatok mellette, talán ezért választottam a prózát.

Viduskával ketten szerkesztettük a Kürtszó című stencilezett orgánumot, ez csak annyiban tartozik ide, hogy sok időt töltöttünk együtt. Ő mutatta Weöres egyik kötetét. Így derült ki, hogy nemcsak gyerekeknek ír. Vida tervezgette, kapcsolatot keres hozzá, képzőművész édesanyja bizonnyal talált volna utat-módot. Megállapodtunk, ketten megyünk, interjút kérünk a Kürtszó számára. Jólesett ábrándozni a részletekről, az országos irodalmi élet fölfigyel lapunk e közleményére, szárnyára kap bennünket a hír, példányszámunk kilencvenről kilencszázra ugrik. Múlt az idő. Hírét vehettük, hogy W. S. mester más irodalmárokkal a kerület egyik iskolájába látogat, a Forradalmi Ifjúsági Napok keretében.

Behatoltunk a padokkal és székekkel telizsúfolt tornaterembe, nem volt világos, hogy illegálisan-e - részt vehetnek-e, akik nem ide járnak. A vörös drapériával burkolt pulpitus mögé telepedtek a literátorok. Habozás nélkül a csinosabb férfiút gondoltam Weöresnek. Mellétrafáltam. W. S. mesternek az a kis muki bizonyult, aki - hahh - kissé Viduskára emlékeztetett. A snájdig viszont Jován főszerkesztő volt, mint ezt jóval később egyeztettük. Amint a bemutatások elhangzottak, az iskolát képviselő tanerő vagy igazgató kérte, tegyük föl kérdéseinket az igen tisztelt költő elvtársnak, és főszerkesztő elvtársnak, és irodalomtörténész elvtársnőnek (az ő kilétét azóta sem sikerült földerítenem).

Az ilyenkor szokásos reménytelen hallgatás végén erélyes asszonyság jelentkezett, acélkék köpenyben és fekete csontkeretes szemüvegben. Kémiatanárnőnek tippeltem, de mint mondta, magyar szakos, épp ezért nyomatékkal kérdi a körünkben jelen lévő költő elvtársat, mit képzel magáról, mért publikál olyan verseket, amelyek a serdületlen ifjúság fejét teljesen megzavarják, hogyan fér össze a szocialista erkölcscsel, nem sül le a képéről a bőr... - A fölháborodott szózuhatagból lassacskán kihámozhattuk, ama költemény miatt hívta tetemre, melyből mi oly sokat tanultunk. Feszült csönd lett. W. S. mester tétován fészkelődött a székén, majd így szólt, jellegzetes, fisztulázós hangján: Hát, kérem szépen, az úgy volt, hogy én ama versikét csupán játszásból írtam, a magam szórakoztatására, s amikor komoly munkáimat beküldtem, véletlenül abba a papírosba csomagoltam őket, sajnálatos módon a szerkesztő elvtársak félreértették a dolgot, és közölték... meg tud nekem bocsátani, drága hölgyem? Láthattuk, a tanárnő nem képes megbocsátani. A snájdig férfi viszont nehezen álcázta, hogy teli szájjal röhög. Lehet nagy költő vicces ember? - e dilemmát emésztgettem. Eladdig biztosra vettem, a lánglelkű poéta, minimum gümőkóros, maximum enkezével vet véget életének, de okvetlenül és főállásban senyved, az emberiségért, a világforradalomért, az igazságért, satöbbi.

A gimnáziumban már nem Viduska, hanem Dalos György volt a házi költő, de ő végzett, mire odakerültem. A bentlakásos poéta szerepét bizonyos Pass Lajos játszotta, akinek egyes írásait hozták az országos lapok, de a tananyagba beletört a bicskája, ő nem középiskolás fokon, ugyebár. Néhány irodalompártoló tanárnak köszönhetően röpke öt-hat esztendő alatt eljutott az érettségi vizsgáig, amelyen ugyanők lökdösték által. Pass Lajos minden szempontból megtestesítette az eszményi költőt. Betegeskedett. Sovány alkatához setét szempár társult, valamint házmester szülők, egy alagsori szobában éltek négyen, kőhajításnyira József Attila ama helyszínétől, melyről tudható, hogy sok vonat járt arra.

Pass Lajos íróasztalán egy könyvbölcsőben öt versgyűjtemény volt: József Attila, Radnóti, Vörösmarty, Arany és Petőfi összes. Egy cédulát helyezett elébük, fölirattal: SOHA KÖLCSÖN NEM ADHATÓ, MINDENNAP HASZNÁLATOS KÖNYVEK. Ami azért szökött szembe, mert jószerivel nem is volt több kötet (irodalmi mű) abban a szobában. W. S. mesterről délutánokon át vitatkozhattunk Pass-sal, úgy tartotta, formalista. Amikor rámutattunk, hogy véleménye egybeesik a Rákosi-korszak cenzoraiéval, megrázta barna sörényét: Akkor is! Mit válaszolhat az ember? Én olykor azt feleltem: Iz-zik a ga-la-go-nya! Amivel végsőkig kihoztam a sodrából.

Ígéretes fiatal költővé avanzsált a hetvenes években. Pass, alkoss, gyarapíts. Rossz anyagi helyzete nem változott. Régi barátaitól örökké kölcsönöket kért, senki nem számított rá, hogy valaha is visszaadná, a háta mögött úgy mondtuk: passügyi adó. Híven az elvárásokhoz, Pass harminchat évesen tűnt el innét. Szerintem már csak én emlékszem rá. Szerepelt az Első énekben, rengeteg pályakezdő társaságában. Egy ízben, Új Írás baráti találkozón, szóba került ez az antológia. W. S. mester sorolta, kikben lát kakaót, Passt is említette. Híztam. Siettem hozzá, tudtára adni a jó hírt. Pass megenyhült, Weöres újabb versei már nem annyira formalisták, mondta kegyesen. Szóvá tettem, hogy a tömérdek ifjú költő a kétsoros önéletrajzok szerint majdnem mind bölcsész. Kivéve Verbőczy Antalt, aki "vákuumkályhás". Miféle mesterség lehet az? Majd tíz év múltán találkoztam Verbőczyvel, rákérdeztem. Azt mondta, vákuumkályhás pedig nincsen, ő is a bölcsészkarra járt, csak ezt unalmasnak találta.

Volt szerencsém tisztelgő látogatást tenni W. S. mester otthonában. Egy kanapén ült, vagy inkább feküdt, sötét öltönyben, juhászgyulásan félrecsúszott nyakkendővel. Pécsi éveiről mesélt, megtudván, hogy majdnem tüke pécsi vagyok - ott fogantam. Idővel kiviláglott: ismerte a nagyapámat, Vámos Miklóst, a bőr- és cipőkereskedőt. Vámos Miklós Király utcai üzletében vett magának lábbelit hitelbe, joghallgató korában. Apámra, Vámos Tiborra nem emlékezett, noha ugyanarra az egyetemre jártak, azonos időben. Károlyi Amy, a felesége, mézédes süteménykékkel traktált. Vaskemények voltak. Leküzdöttem néhányat. Múlt heti, gondoltam. Vagy évi... január végén jártunk. Köztudott volt, hogy az oktalan költésnek (a szó két értelmében) nem hívei.

Pécsett jártunk, többen, könyvhéten, s azonos szállodában helyeződtünk el. Az Írószövetség fizette, az ár a reggelit nem tartalmazta. Örkény István a személyzet lelkére kötötte, ha Weöresék lejönnek, bármit kérjenek, szolgálják föl, a számlát azután ő rendezi. Így is lett. A vonaton Amy beszámolt a fölséges napkezdő lakomáról, s megkínálta Örkényt egy szalámis zsömlyével: Aki előrelátó, az csomagol is!

Nagyon rendetlen vagyok, mondá más ízben W. S. mester, ha Amy nem tartana köröttem rendet, betemetne a világ. Nem Amyn múlott, hogy idővel így is betemette. Egy évvel a rendszerváltozás előtt. Amy hamarosan követte - oda is. Úgy látszik, a rendesség sem segít. Sokszor eszembe jut, mennyire örült volna Weöres Sándor, ha megéri, hogy nem annak a világnak a zűrzavara veszi körül, hanem a mostanié. Vagy nem?! Doktor úr, én olyan bizonytalan vagyok.

2005. február 4.