Mióta azzal foglalkozom, hogy volt, hogy nem volt, gyakran kapom magam kényszeres mentegetőzésen, hátha a drága olvasónak már fogalma sincsen azokról a személyekről, akik az én egem fényes csillagai voltak. A kicsi mérges öregúr - egyik legszebb írása címét aggattuk rá - a valóságban tényleg kicsi volt, madárcsontú. Tényleg öregúr, csupa ránc. De nem volt mérges. Noha adódott oka a méregre épp elég. A múlt (tizenkilencedik) században született, a marcali kúriában, melyben most zeneiskola működik. Kassák köréhez tartozott. Részt vett a Tanácsköztársaságban, és, hogy úgy mondjam, még ismerte Lenint. A fehérterror elől Bécsbe menekült. Onnan Berlinbe, majd Moszkvába. Visegrádi utca című regénye (valaha kötelező irodalom volt) Kun Béla előszavával jelent meg. Ennek köszönhette, hogy 1938-ban a Gulagon kötött ki, majd tízévi fogság után száműzték Szibériába. Ötvenötben rehabilitálták, hazaköltözött Budapestre. Kiadták bizonyos könyveit. Ő írta az Oldás és kötést, melyből Jancsó Miklós a híres filmet rendezte. Na, szabad a gazda?

Nem vicsorgott sem a rendszerre, sem azokra, akik lefogták-őrizték. Még az sem hozta ki a sodrából, hogy új regényét betiltották, csupán háromszáz titkos, számozott példányban, pártvezetőknek postázva jelenhetett meg. Ha nem így alakul, talán világszerte ő kapja azt a figyelmet, ami Szolzsenyicinnek jutott. Egy tizenhatodik századi spanyol arisztokrata grandezájával hordozta törékeny vállain a sorsa súlyát. Hiányzott belőle Szolzsenyicin ádáz dühe. Így pontosabban ábrázolhatta, mit él át az ártatlanul bezárt emberállat. Akitől mindent elvettek. Aki mindent elvesztett. Csak önmagát nem - jó esetben. Erre adott tanulhatatlan példát. Méret és erő néha fordított arányban áll, nála okvetlenül. Amilyen pici, oly megtörhetetlen.

1969 nyarán kerestem föl a lakásán, a Várban. Hátsó szándékkal. Ha jól számolom, hetvenhárom éves korában. Hátsó szándékom: protekciót akartam kérni tőle. Indokom az lehetett, hogy néhány hónappal azelőtt írt nekem egy kedves levelet. Erről az Új Írás hivatali helyiségében szereztem tudomást. Jován főszerkesztő hívatott oda telefon útján, mint mondta fontos ügyben. Ránk zárta a szoba ajtaját, mielőtt megkérdezte: Tudsz te arról, hogy egy nagy magyar író levelet küldött neked, ide címezve?! - gyanakvóan figyelt. Nem... kicsoda? Lengyel József.

Maradjak az őszinteség talaján. Csalódott voltam. Lengyelről keveset tudtam. Azt igen, hogy a kommunista párt alapítói közé tartozott. Féltek tőle, sokat számított a szava, de kissé le is nézték. Jován átadta a borítékot. A benne rejlő dicsérő első bekezdést álszerénységből átugrom. A másodikban buzdított, írjak sokat, egyben figyelmeztetett, ne hagyjam oda rendes pénzkereső foglalkozásomat, mert ha pénzért kell írnom, annak rossz vége lesz, Jean-Paul Sartre például híres íróként is megtartotta bankhivatalnoki állását, ez a jó megoldás. Amit a kicsi mérges öregúr nem tudhatott: semminő pénzkereső foglalkozással nem rendelkeztem, nyomdászipari tanulóként.

Az Új Írás közölte aztán e levelet, amivel sok bonyodalmat zúdított a nyakamba. Sokan elkönyvelték, olyasfajta szilárd bolsevik lehetek, mint ő. Talán ezért voltam oly bárdolatlan, hogy nem köszöntem meg a sorait, sem telefonon, sem írásban. Hamarosan megkaptam a katonai behívót. Végső kétségbeesésemben eszembe jutott, a kicsi mérges öregúr könnyen elintézhetné, hogy Budapestre vezényeljenek. Tán azt is, hogy elbliccelhessem az egészet. Rebesgették, nekem Gáll István, az Ember mondotta, hogy Aczél és Kádár kifejezetten tart tőle. Ha ő fölemeli a szavát, az Moszkváig hallik.

Mindezek után egy szeles nyári estén baktattam a Tóth Árpád sétányon, a Várban, ahol minden évszakban úgy tetszik, akárha karácsony volna. Mentem, hogy egyfelől hálás szavakat rebegjek, másfelől segítségért esedezzem. Tizenkilenc évesen egyik sem könnyű kenyér. Valójában nincs olyan életkor, amikor az volna. E vizit előtt sebtében belekaptam az életművébe. Novellái levettek a lábamról. Életrajzát végigolvasva elszörnyedtem. Olyasvalakihez igyekszem, aki körülbelül annyi időt töltött a Szovjetunió minden igényt kielégítő lágereiben és a száműzetésben, mint az én teljes létezésem. Beleborzongtam. Gyötrött emberi roncsra számítottam. Nyájas dédnagyapa fogadott, akkori élettársa (vagy tán felesége?) nyitott ajtót. Gáll szerint az ápolónőjét választotta társául. Lakótelepi szobaméret, világosra festett falak, a füles fotelban üldögélt, lábán, mely nem ért a földig, posztópapucs. Asszonya teát szervírozott, majd tapintatosan visszahúzódott a konyhába.

Kezdtem a makogást, mely hálás vagyok a leveléért, minő megtiszteltetés, közbeszólt, hagyjad ezt, szép volt, jó volt, tán igaz se volt... mondjad inkább, mi van veled? - kíváncsi gyerektekintet a ráncok örvényeiben. Igyekeztem körvonalazni, mi van velem, töprengve, miként állhatnék elő a farbával. A kicsi mérges öregurat élettényeim untatták, az érdekelte, mit írok. E választ sem szerette, mért nem regényt? Azt mondtam, egy novella fölépítésével is nehéz megbirkóznom. Bólogatott, mutogatta, vegyek le bizonyos könyveket a polcáról, s vigyem kölcsönbe. Gogol, Csehov, Gorkij. Igen ám, de oroszul. Jeleztem, nem tudnám elolvasni. Megdöbbent, mi a bánatot (az eredetiben másképp) tanultok ti az iskolában a nyelvórákon? Nem mertem elé tárni a valóságot. Azt tanultuk, hogy Lenin v rázlíve. Orosz remekírókhoz édeskevés. Ígértem, beszerzem az (általa) ajánlott irodalmat magyarul.

Addigra forró pirog érkezett a konyhából, szalvétával takart fémtálcán. Ügyem előadására képtelennek bizonyultam. Minthogy megdorgált, amiért csak most jelentkeztem, s biztatott, jöjjek újra, a második látogatáson elmotyogtam a problémám. Csodálkozott, te meg akarod úszni a katonaságot? Hát... szeretném. De miért, egy év, békeidőben, itthon, mulatság! Beharaptam az ajkam, persze, az ő tizennyolc év Gulagjához (e kifejezés akkor még nem volt használatban) képest. Feszélyes csönd lett. Kisapám, kezdte, tanuljad meg a lengyeli hármas szabályt, magára valamit adó ember nem kér protekciót, nem fogad el alamizsnát, nem nyal segget. Sejtettem, súlyosan leszerepeltem. Elnevette magát, az nem baj, ha még sok mindent nem tudsz, az a baj, ha nem tudod, hogy nem tudod.

Azóta, röviden szólván, tudom, amit nem tudok. Akkoron bevonultam búsan Kalocsára, az úgynevezett Budapesti 39-es Zászlóaljhoz, a Jurinovics Miklós (nem tévesztendő össze a kőszegi hőssel) Laktanyába. Lengyel József tévedett. Nem volt mulatság. A leszerelés után egy darabig minden izgatott, idős magyar írók kevésbé. Őt sem kerestem. Gáll István, az Ember vitt el hozzá valamelyik rémületesen szürke Trabantján, egy pindurka faluba, a Bakonyba vagy a balatoni fölvidékre? - már nem emlékszem. A konyha padlatán ücsörgött, mögötte az ablakon áttetsző szúnyogvászon, ennek dacára vérszívók és legyek ármádiája döngött a lámpa körül. A kicsi mérges öregurat a csípések sem zavarták, itt jól érezte magát. Halk szavú asszonya pogácsával, gyümölcsökkel, házi borral traktált bennünket. Gáll prózát kért Lengyeltől az Új Írás számára. A kicsi mérges öregúr kacagott, semmi kedvem írni, látod, milyen szép errefelé, inkább bámészkodok!

Ekkor még nem árulta el, hogy hiába ködösítettek az orvosai, rájött, betegségei egyike halálos, a két valószínű végkifejlet csúnyábbika (nem szívbaj). Későbben a Várban említettem neki, első saját otthonunk vásárlódik, vélhetőleg jövő tavasszal beköltözhetünk, boldoggá tenne, ha amint lehet, ellátogatna hozzánk. Nos, nem ígérhetek semmit, mert rákom van! - ő nem félt kimondani. Rémületem látva vigasztalt, ne szarj be, nyolcvanhoz közeledvén már a rák is lassú az emberben, s ha nem siet, a végén még valami másba fogok belehalni, az volna csak a mulatság! - szerette e szót. Ám a kór őnála magasabb sebességbe kapcsolt, a mulatság elmaradt. 1975-ben, kevéssel végnapja előtt így vigasztalta szeretteit: Semmi baj, gyerekek, szerencsém van, amit el akartam mondani, nagyjából-egészéből elmondtam.

Gyönyörű nekrológokat írtak róla, Weöres Sándor költeményben gyászolta, e lapban jelent meg. Azt hihettük, bekerült a Magyar Irodalmi Panteonba. Mára azonban a feledés iszapja borítja, keményen, vastagon. Az ifjabb nemzedékek a Lengyel vezetéknév hallatán Lászlót emlegetik, a harcos publicistát. Ám akinél van hitelem, olvassa el gyorsan a Kicsi mérges öregurat. Az Oldás és kötést. Az Igézőt. Hogy nem kaphatók? Talán majd... addig is könyvtár, folyóirattár, antikvár.

2004. november 2.