Párisba beszökött a (Élet és Irodalom, 48. évfolyam, 26. szám)

Megosztás

Mark Twain volt az első író Amerikában (és a világon), aki rájött, hogy a személye is pénzt ér, nem csak a műve. Rendszeresen utazott felolvasó körutakra, tekintélyes honorárium ellenében. Végül már föl sem olvasott, csak leült a dobogón, s úgy tett, mintha épp alkotna. Az emberek pedig nézték. Miután leszurkolták a belépti díjat, kábé egy pár kurta szárú csizma árát. Ezt ő ezernyolcszázhetven tájt vezette be. A példa Amerikában sem volt ragadós.

Száz évvel később Páris (s-sel, Ady iránti hódolatból) szívében, a Quartier Latin közepén bárki megtekinthette, amint a kor talán legvilághíresebb francia írója, Jean-Paul Sartre írt. A Café de Flore emeleti termében. Néha más nagy írókkal társalgott. Elsősorban Simone de Beauvoirral, a feleségével, ki saját jogán is halhatatlan volt. Sartre addigra már Nobel-díjasnak számított, azért ez az ige, mert kilencszázhatvannégyben neki ítélték, ám ő politikai és morális okból visszautasította. Úgy érezte, minden díj elköteleződés, ami a független értelmiségi léttel össze nem egyeztethető. Albert Camus, egy másik Nobel-díjas (ő átvette ötvenhétben) is ott ücsörgött, bár csak hatvanig tehette, akkor a kiadója autójában szenvedett halálos közlekedési balesetet. Megölte a kiadója, susogták a párisi rossz nyelvek. A többiek neve kevésbé csönghet ismerősen. Ültek. Vitáztak. Jegyzeteltek. Kávéztak. Nagyjából minden délután. Az érdeklődők pedig álltak a terem sarkában, s leplezetlenül bámulták őket. Olykor ujjal mutogattak rájuk. Néha vakuk tüze lobbant. Mindez ingyért. Néhányszor magam is ott ólálkodtam, a hetvenes évek végén. Én legalább nem fényképeztem, mint az amcsik.

Hol máshol írhatnám e sorokat, drága olvasó, mint a Café de Flore-ban, az emeleten. Kétezernégy május elsején. E szent helyen ünneplem beléptünket Európa erődítményébe. A francia fővárosban a munkásosztály nagy nemzetközi ünnepén több fölvonulást szerveznek, az egyik halad odalenn, és képzeljék, Sztálin portréját viszik az élen. De hagyjuk ezt.

Föntiek bizonyára azért futnak át az agyamon, mert élt egy magyar író Frankhonban, akit a szemem láttára bámultak, tevékenység közben. A helyszín a "Malom" volt, Saint Pierre du Vauvray-ben, Páristól százvalahány kilométerre észak-nyugatra. A tevékenység a mosogatás. A hajdani vízimalmot a körötte emelt épületekkel egzotikus üdülőteleppé alakították. A fizető vendégeken túl a tulajdonosnő rendszeresen nyaraltatott egy-két fővárosi értelmiségit, a couleur locale (kultúrhangulat) kedvéért. A legnevesebb azok közül, akikkel én találkoztam a malomban, Maurice Pons volt, gondolom, nálunk senki nem ismeri, noha jelent meg könyve magyarul az Európánál. Tardos Tibor, mint kikövetkeztettem, eredetileg a főnöknő - vagy annak lánya, testvére - szeretőjeként került a képbe. A liaison szűntével is szívesen látták. Házimunkát végzett. Elég felületesen, de az nem számított. Fő, hogy a többi vendég súgva adhassa szájról szájra: A pasas, aki mosogat, híres magyar író, az ötvenhatos forradalom hőse, a fővádlott, évekre tömlöcbe zárták! Ez tetszett a jámbor nyaralóknak, fűszerezte az étkezést záró szertartásos sajtevést. Nekem kevésbé volt ínyemre, mikor Tardost meglátogattam ott. Beálltam mellé konyhafiúnak. Fiatal magyar író, odahaza üldözik! - ez terjedt rólam, az egyik vendég elárulta. Kiderült, Tardos terjesztette, hogy meglegyen a renomém. Vagy hogy ellensúlyozza mosogatásunk elégtelenségét. Kilencszázhetvennyolc nyarát írtuk.

Tardos Tiborral Pesten élő testvére, Péter révén kerültem kapcsolatba. Tardos Péter Három Méter. Linkóci slágerszövegek szerzőjeként működött. Megrögzött agglegény volt. Másfél utcányira lakott, át-áthívtuk vacsorára. Ő említette aztán, hogy a bátyja (öccse) több novellámat lefordította franciára, s közöltette a Cahier de l'Est havilapban. Tényleg? Igen. És miért nem értesített? Most értesít, általam... üzeni, ha Párisban jársz, keresd föl, nála van a honoráriumod.

Tibor kevéssé hasonlított Péterre. Nem volt langaléta. Se sovány. Se kisétkű. Ellenben igen májfoltos. Szemüvege mögött pajkos halszemek. A nyúlfarknyi Rue Mullerben lakott, a Sacré Coeur tövében. Hatodik (ötödik) emeleti garzon. Nyikorgó csigalépcső. Közös vécé a folyosón. Élelmet Tardos a földszinti kis fűszeresnél vásárolt. De nem szerette kifizetni. A tulaj algériai, magyarázta, nincs bátorsága nem hitelezni egy fehér embernek. Értettem. Noha bőrszíne alapján Tardost inkább rózsaszín embernek mondtam volna.

A hatvanas évek elején, szabadulván a börtönből, azonnal útlevélért folyamodott. Egy darabig nem kapott. Amikor igen, Frankhonba indult a feleségével. Egyetemi éveit Párisban töltötte, vállalt némi szerepet a második világháború alatt az ellenállásban, a maquis-ban is. Kiválóan beszélt franciául. Amint a vonat elhagyta a KGST-övezetet, Tardos az étkezőkocsiban két konyakot rendelt. Felesége szemére hányta a kevéske konvertibilis valuta tékozlását. Arra iszunk, hogy soha nem megyünk vissza Budapestre! - így Tardos. Az asszony őrjöngött. S ő később haza is tért.

Párisba beszökött a Tardos. A francia irodalmi élet a diktatúra áldozatát tárt karokkal várta. De nem méltányolta. Arrafelé a bohém életvitel önmagában nem visz a Parnasszusra. Tibor Tardos félsikerű maradt. Legközelebb a betöréshez a Tybor álnéven publikált kelet-európai kalandregényével került (Mini-Passeport). Ebben egy húsz év körüli magyar srác kalandjait mesélte el egyes szám első személyben, aki a béketábor országaiban utazgat a "kis útlevéllel", amivel máshová úgyse mehetne. Tudható, sejthetű, hogy az egyik gyereke élményeiből kerekedett a cselekmény. Két fia élt Budapesten. Hol egyik, hol másik látogatott ki hozzá, dédelgetve a gondolatot, hogy új életet kezd a francia demokráciában. De az sem bizonyult könnyebbnek, mint odahaza boldogulni.

Boldogulni - boldoggá lenni - csak Tardos tudott játszi könnyedséggel. Őneki ahhoz elég volt a kinti levegő. Élvezte, hogy mindenkit ismert. Hogy Jean-Paul Sartre-ral tegeződött. Hogy nem kellett félnie sem az ávótól, sem a smasszertól, sem a cenzúrától. Imádta a Várost. Annak két kis szigetét. Az Öreg Hidat. Negyedik Henrik zöld lovas szobrát. A halászó macska utcáját. A nőket. A Pernot-t és a Calvadost. A saját hibátlan kiejtését. Az uvuláris r-reket. A semmittevést. Tán még a szegénységet is. Úgy érezte, valamiképp a szabadság szükségképpeni velejárója.

Fordított. Avatottan. De csak ha fölkérték. Örkény egyperceseit Mini-mythes címmel ültette át. Műgondjáról heves és szellemdús levélváltásaik tanúskodnak. Kár, hogy a franciák kevésbé méltányolták Örkény és Tardos velős humorát, mint én. Írói segédmunkákkal kereste a betevőt. Ő fogalmazta könyvvé az akkor Kanadában élő Kopácsi Sándor ötvenhatos emlékeit. Au nom de la classe ouvriére. (A munkásosztály nevében.) Lebbentsük föl a fátylat: az önök szerény krónikása gépelte le kettejük végtelen beszélgetéseit magnókazettákról. Éhbérért. E sok száz oldalas nyers szöveget húzta-fazonírozta önéletrajzzá Tardos. Kopácsi nevében. Nyomorgós francia ösztöndíjon voltam Párisban, kellett nagyon az az éhbér. Nem Tardos fizette, hanem az Opera Mundi kiadó. Ám Tardos számlájára utalták át, tőle kellett elkunyerbálni. Nehezen adta, sokára, kicsi részletekben. E szempontból algériainak számítottam. Illik-e egy fővádlottról efféle kisszerű részleteket közölni? Határeset.

Tardos Tibort valamikor-valamiért-valamivel megsértette a garçon a Café de Flore-ban, azóta bojkottálta. A szomszédos Deux Magots volt a magyar irodalom Párisba szakadt vagy ott veszteglő nagyjainak törzshelye a huszadik század elejétől. Demagógra magyarosították. Tardos Két mágusnak hívta, pontos fordítóként. Ott szeretett üldögélni. Ha meghívták. Egyébként drágállta a két kínai varázsló embernagyságú faliszobrával díszített kávéházat. Súlyos anyagi gondokkal küzdött. Félvállról vette őket. On se débrouillera - mondogatta. Kivágjuk magunkat.

A rendszerváltás után, amint tehette, kétlaki lett. Érdekes módon itthon is boldogult (fentebb leírt értelemben). Az AB OVO örömest sajtó alá rendezte volna az íróasztalában heverő műveit. Ilyeneket nem húzott elő. Csupán a sajtóban megjelent karcolatait gyűjtötte vékonyka kötetbe (A tengervíz sós). Mi a frászt csináltál oly sok évig? - kérdeztem, félig viccből. Éltem, felelte egészen komolyan. Tavalyig tehette. Ma, 2004. május elsején, biztosan pezsgőt rendelne: Arra igyunk, hogy végre a többi magyar is Européen.

2004. június 30.

.