Nem is tudom (Élet és Irodalom, 48. évfolyam, 46. szám)

Megosztás

Apró gyerekkoromban abban a privilégiumban lehetett részem, hogy - mint azt néhai édesanyám mondotta - hazánk legnagyszerűbb művészeit láthattam, közép-közelről. Ez pedig úgy volt, hogy a mama barátnője volt a Luxor kávéház felírónője. Vasárnap délelőtt olykor belátogattunk hozzá, s kaptunk a személyzet számára önköltségi áron beszerezhető süteményekből. Máskor a térítésmentesen eltulajdoníthatóakból is. Imádtam odajárni, elsősorban a sarokház (habba bugyolált csokis süti) miatt. Anyám egyetlen egyszer sem mulasztotta el, hogy az úgynevezett művészasztalra bökdössön, s magyarázza, ki kicsoda hazánk legnagyszerűbb művészei közül. Benedek Tibor (paródiáit - bejgli, gyalogos - a rádióban sokszor hallottam). Alfonzó. Salamon Béla. Rodolfo. Utóbbi egyszer odahívott, és pénzdarabokat varázsolt a számból. Édesanyám izgalomba jött, könyörgött, ezt tanítsa meg neki, tudniillik mi nagyon rosszul állunk. Kérését a mester visszautasította, műhelytitok.

Már felnőtt fejjel értesültem arról, hogy Kardos G. György is törzsvendég volt ottan. Őt a mama nem mutatta. Valamint Pataki Ferenc fejszámoló művész, ki állítólag gyakran a lányait is magával vitte - hm. Egyikük a fáma szerint így tanulta meg a napok nevét: Hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat, luxor. Másikukat hetvenkettőben feleségül vettem.

Hazánk ama legnagyszerűbb művészét, akiről most vagyok szólandó, gimnazista koromban ismertem meg. A budai Ifjúsági Parkban vártunk szereplésünkre (Gerilla-együttes), a rozzant fémasztalok egyikénél ittuk a korszak alkoholmentes slágerét, az Utasüdítőt, melynek én nem csak a színét, a nevét is szerettem. Hatvanhatban jártunk. Vagy -hétben. A színpadon parodisták váltották egymást. Egyikük mindenre emlékeztetett, csak utánzóművészre nem. Termete inkább Móricz Zsigmondét idézte, nem pedig táncolni s énekelni egyként kész esztrád-személyét. Arcán a kiglancolt, szüntelen vigyorba merevült hakniálorca helyett őszinte emberi szomorúságot; kemény vonások, mélyen ülő, tág szempár. Leginkább mégis természetes hanghordozása ütött el az akkori parodisták erőltetett tónusától. Épp azt a számát adta elő, hogy miként vesznek részt a lottóhúzásban a különféle embertípusok, a karrierista, a párttitkár, az újgazdag, satöbbi. A reakciós - ő nevezte így - panaszkodott, amiért minálunk kézzel kell hajtani ezt a rohadt kereket, majd kihúzta a számot, s drámai hangon: ötvenhat! Az évszám elhangzásával vastapsot aratott, mire a kiszes rendfenntartó gárda pisszegett.

Többször összefutottunk vidéki föllépéseken. A hatvankilenc-hetvenes szezonban aztán majdnem minden este találkoztunk. Mert amíg én Kalocsán honvédtem a hazát, Berki Tomi leszerződtette az együttest a Mikroszkóp Színpadra, a kontraktus még egy évre szólt. Az első rész Komlós János hosszúra nyúlt konferanszaiból s blődli-jelenetekből állt. Mi két vicces számunkat adtuk elő, jó pénzért. Szégyenkeztem, amiért a kabaréba keveredtem, s az év leteltével az együttesből is kiléptem. Színházi szabály szerint minden résztvevőnek a produkció kezdete előtt egy órával meg kell jelennie. Hofi Gézát abban az idényben szerződtette Komlós János. Hofi hatkor óraműpontossággal érkezett a Rátkai klubba, mely egyben a Mikroszkóp büféje és társalgója is. Ott fogyasztottuk a vacsoránkat, rendszerint ugyanannál az asztalnál. Mi a jelenésünk végeztével távozhattunk volna. Ám az előadás teljes második részét Hofi adta. Legalább százszor megnéztem. Talán kétszázszor is. A közönség ugyancsak vissza-visszajárt hozzá, gyakorlatilag ez volt az első fővárosi éve, futótűzként terjedt a híre. Még soha nem láttam, hogy valaki ilyen mértékben tartsa a markában a hallgatóságát. Hofi magánszáma mindig különböző volt, de - a közhiedelemmel ellentétben - nem szívesen rögtönzött. Valamennyi poénját előre kitalálta, gyakorolta, sőt főpróbát is tartott, gyakran rajtunk. Amin nem sült el, azt be se vitte a pódiumra.

Sokszor odasietett hozzánk a színház titkára (jelenleg az izraelita hitközség egyik tekintélyes vezetője), ránk szólt, csöndesebben legyünk, behallatszik a nézőtérre. Mert nagyon röhögtünk. Nemcsak mi, a Rátkai más vacsorázó-kvaterkázó vendégei is, akik utálták, hogy a klubjukba betelepedett Komlós politikai kabaréja, ám imádták Hofit. Megjegyzem, a színházi titkár legfontosabb feladata abban állt, hogy kikészítse s átnyújtsa Komlósnak a pohárka feszültségoldó konyakot, valahányszor a színről kijött vagy oda bement. Komlós kísértetiesen rettegett a rivaldafénytől, domború homloka előadás előtt-alatt izzadmányos, tenyere ragacsos volt. Miért akart mindenáron szerepelni, ez nem derült ki. Akit a mozdony füstje megcsapott, ugyebár. Hofi ellenben oly könnyedséggel lépett a világot jelentő deszkákra, ahogyan a madár ugrál az ágon.

Fölmászkáltam a lakásukra, az Anker közbe. Felesége, kit azután szomorú hamarsággal tüntetett el a betegség, mindig örült. Nem énnekem, bármely látogatónak. A hírek szerint Hofi azonnal búskomorságba esett, ha nem volt vendégük. Depressziós humorista? Igen. Aki mulattat, az ritkán mulat. Otthonuk legértékesebb tárgyát, a vécélánc végén fityegő porcelánbojtot többször is megmutatták, mivel arra a kékes mintát maga a házigazda pingálta, a két dolgos kezével. Porcelánfestő volt az eredeti szakmája. Hofi sörözgetett, a kőbányait szerette, hat üveggel is fölhajtott egy-két óra leforgása alatt, s nehezményezte absztinenciám. Adtam neki dedikált példányt a könyveimből. Azt mondta, fölösleges, ő még csak a nagybetűket tudja. Szerette játszani a bunkót. Úgy képzelem, önvédelemből, esélyesebben tologatta hátrébb a cenzurális falakat az udvari bolond csörgősipkájával a fején.

A Mikroszkóp műsorát a néhai Marton Frigyes rendezte (vagy főrendezte?), gyakorlatilag ő fedezte fel Hofit, s tette országosan híressé a rádiókabarébeli Táncdalfesztivál-paródiával. Marton cinikus ember volt, mi jól ismertük, a hatvanhetes szerencsétlen pol-beat fesztivált is ő rendezte. Az volt a szava járása: Én tudom, mitől döglik a légy. Mire Hofi: Én nem akarom tudni! Tény, hogy Marton beszélte rá, foglalkozzék politikai témákkal. Úgy látszik, e korszakban attól döglött. Hofi vonakodott, ő legszívesebben énekelt volna. Hang és muzikalitás terén könnyen lepipálhatta az akkori dalnokokat, ezt később bebizonyította. Nekem azt mesélte, anyjától kapott kedvet az énekléshez, aki mindig együtt nótázott a rádióval. Apja viszont epés megjegyzésekkel kommentálta a tévéműsorokat, innen származott az ötlet, hogy ő is ezt tegye, nem középiskolás fokon. Színésznek készült, nem vették fel a főiskolára. Porcelángyári munkásként látogatta Rózsahegyi Kálmán színiiskoláját, Sas József, Sztankay István, Szuhay Balázs és Cseh Mária (később: Torgyánné) társaságában.

Az Ötszemközt című tévéműsorban Vitray Tamás kérésére nem humorizált, komolyan felelgetett. Általános megdöbbenést keltett, hogy milyen közel áll a személyisége a színpadon alakított kisemberekéhez. Ezután már kerülte az interjúkat. Amikor a Lehetetleneket készítettem a televíziónak, nagyon szerettem volna csinálni egyet ővele is. Következetesen elhajtott. Komédiás vagyok, mondta, nem akarom, hogy tudják, milyen vagyok. De hátha szeretnék, amilyen vagy! Rázta a fejét, én se szeretem.

Komlós halála után átpártolt a kis Madách (újabban: Örkény) Színházhoz. Felesége halála még komorabbá tette, már nem örült annyira, ha kerestem. Bármily hihetetlen, csak hatvanhat éves volt, amikor szívbajokat és szemműtéteket követően az égi kabaréhoz szerződött. Álmában. Bizonyára dúdolgatva. Na, söprés. Szertartásos állami temetését bizonyára fintorogva nézte odaföntről.

Még a mikroszkópos időkben történt, hogy Dalos Györgyné és Haraszti Miklós barátnője gyászruhában, kisírt szemmel rontott be a Rátkaiba. Frédit és Micut lefogták, tiltakozásul éhségsztrájkolnak Baracskán. Beszéljünk (Berki meg én) Komlóssal, aki köztudottan jó belügyi kapcsolatokkal rendelkezik. Hát, valójában azt mondták, megbízható ávós. Beszéltünk, bizonygattuk, két derék fiatalemberről van szó, csak valami félreértés lehet. Másnap Komlós közölte a klubban: Gyerekek, intézkedtem... már esznek. Azonnal fölhívtam az előcsarnokból Haraszti barátnőjét a jó hírrel. Szó nélkül hallgatott végig, majd fád hangon: Kit izgat a Haraszti? Ööö... eddig azt hittem, téged. Hívtam Dalosnét. Kinevetett, hazugság, nem esznek.

Hofi mindezeknek szem- és fültanúja volt. Odaintett magához: Ökör, komolyan azt hitted, hogy a rabbinikus főelvtárs segít?, nem tudod, hogy soha senki nem segít?, csak magadra számíthatsz... szocilizmusban meg pláne! Látta, elbúsultam. Vigasztalásképp másnapra meghívott ebédre a Berlin étterembe, ugyancsak a Vígszínházzal szemközt, kőhajításnyira a Luxortól. Minthogy fogyókúrázott, harcsapaprikást evett túrós csuszával - de kenyér nélkül. A Berlin jelenleg rossz hírű hely. A Luxor jelenleg galéria. Dalos jelenleg kétnyelvű szerző Berlinben. Haraszti jelenleg médiafelelős Bécsben. Egykori barátnője jelenleg cipőtervező Hollandiában. Hogy én jelenleg mi vagyok Budapesten, nem is tudom már.

2004. november 12.

.