Boldogult ifjúkoromban egy darabig úgy tartottam, a magyar költészet a legeslegjobb a világon. Erre az alábbi indított. Még gimnazista voltam, amikor Váci Mihály (emlékeznek még rá?) megjelent a Szabó Ervin Könyvtár hatodik kerületi fiókjában, s közönségét - mind a tizenkét érdeklődő gimnazistát - beavatta mestersége titkaiba. Ő mondta, hogy költészetünk a legeslegjobb a világon. Attól fogva én is. Majd egy év múltán Garai Gábor (és ő dereng?) szintúgy ellátogatott ama könyvtárfiókba, a feketére kormolódott, gangos bérház első emeletén, a Novhét tér és a Népközt sarkán. Kijelentette, hogy akik költészetünk világelsőségéről papolnak, ismerik-e példának okáért a dán poézist?, vagy a máltait?, vagy a belgát? Ezzel szintúgy egyet kellett értenem. Garai nagy hatást tett rám azzal is, hogy hosszú, vékony utolsó ujjpercét végig beborította a körme (karma?). Állítólag felmenői sorába egy indián keveredett valahogyan, tőle örökölte. Nem minősítettem többé a magyar költészetet, viszont jól el tudtam képzelni az indiánok markát a tomahawk nyelén. Garaié kétszer átérte volna. Akként vélekedtem, hogy költészetünk pazar, de megeshet, hogy a dán, a máltai, a belga is az. Utána kéne néznünk. Főleg azoknak, akik e nyelveket (belga alatt kettő is értendő) tudják.

Garai hívta föl a figyelmünket arra, hogy míg más nyelveken a költő szó általában az "alkotni" igéből származik, nálunk a "kel" (tészta, kiscsibe)-ből. A magyar költő tehát egyfelől a pékkel, másfelől a csirketenyésztővel rokonítható, noha kevésbé hasznos a tevékenysége. E szkeptikus gondolatot magamévá téve következő magyar dolgozatomba beleírtam, noha az intertextualitás még nem volt divat. Egyest kaptam, a tanár úr az inkriminált kijelentést vörös tintával hullámosan aláhúzta, a margóra pedig kérdőjeleket biggyesztett.

Gondot okozott számomra, hogy divatozott a rím és ritmus mellőzése, honnan tudni, próza-e vagy vers? E tárgyban Váci Mihály az alábbi eligazítással szolgált: Lehet azt érzeni! Alighogy leérettségiztem, Váci meghalt, éppenséggel Hanoiban, rebesgették, hogy a demokratikus Vietnam tradicionális szeszkészítményeit alkalmazta az ottani vírusok semlegesítésére, de a mellékhatásokról nem kérdezett senkit. Temetése után költészete viharos sebességgel kiment a divatból. Garai Gábor sem járt jobban, noha később. Még vagy tizenöt évig töltött be különféle írószövetségi és pártfunkciókat.

A búsongók máig eltökélten hiszik, hogy poétáink többet érdemelnek külföldön. De nem járnak utána, mennyi az annyi. Elég sok költőnk jutott az irodalom nemzetközi rivaldafényébe. Kár, hogy feledésbe merült, milyen sűrűn jelentek meg például Illyés Gyula versei franciául, angolul. Nem csak antológiákban és lapokban. Önálló kötete reflektorfényt kapott. Volt szerencsém egy fölolvasásán megjelenni Párizsban, a hetvenes évek végén. Legalább kétszáz személyes termet töltöttek dugig ottani hívei. A versek franciául hangzottak el, színész és fordító előadásában. Ám a legdübörgőbb vastapsot Illyés aratta, amikor recsegős hangján magyarul szavalt néhány versszakot. Vacsoránál alaposan elbeszélgettünk a frankofil irodalmárok örök témájáról: milyenek a franciák. Éjféltájt többen elkísértük a költőt s feleségét a szállodához, az Hôtel des Balcont állítólag Ady Endre iránti tiszteletből választották. Nyomorgós ösztöndíjam lejárta s hazatértem után szerettem volna fölkeresni, udvariasan kitért előle. Mint utóbb megtudtam egy hozzá közelálló literátortól, valamely félreértés folytán a magyar állam hivatalos delegáltjának (spionjának?) vélt. E kétes dicsőségről tán okosabb volna hallgatnom, de - így volt.

Pilinszky János versei valamivel könnyebben engedték magukat más nyelvre áttenni. Ebben bizonyára szerepet játszott, hogy oly kitűnő fordítók kezébe kerültek, mint Ted Hughes. A korán eltávozott Deme Gáboréknál több ízben találkozhattam Pilinszkyvel. Deme délszaki külcsínű férfi volt, remek északi humorral, foglalkozására nézvést tévé- és filmdramaturg. Feleségével, Csomós Marival Zuglóban lakott, kétszobás szabványlakásban. Nagy meglepetésemre inast (!) tartottak. A kis termetű, idős férfiú tökéletes háztartási alkalmazottnak bizonyult, Csomós művésznő tisztelőjeként került az életükbe. Önmagát következetesen "öregasszonynak" titulálta (sejtetni engedvén szexuális preferenciáját). Ha valami nem tetszett neki, azt mondta: Tessen békén hagyni, ma raplis az öregasszony! Deme Gábor váratlanul beteg lett, nagyon, nagyon-nagyon, sorsát türelemmel viselte. Csak azt nem bírta, ha valaki késett, a kifogásokat végig se hallgatta: Bocs, de nekem erre sincs időm, mer' én viszont a közeli jövőben meghalok! (Sajnos, tényleg.)

Ám azon az estén, amelyről szólandó vagyok, még minden rendben volt, sült kacsára várták vendégeiket, Pilinszkyt és minket. Nem emlékszem, hogy az inas úr készítette vagy a házigazdák. A költő háromórás késéssel érkezett, noha taxin. Harmincpercenként telefonált, hogy máris befut. Míg vártunk, Deme Gábor titoktartást kérve elmesélte, hogy a nagy poéta fülig szerelmes egy német hölgybe, emiatt az utóbbi időben kissé megbízhatatlan. Pilinszky azonban egyedül jött, s nekem úgy tetszett, inkább Csomós Mariba szerelmes. Tömzsi emberke. A haja égnek állt. Hihetetlen lassan nyesegette, rágcsálta a kacsacombot, s váltig a háziasszonyt szórakoztatta. Két keze úszott a levegőben az evőeszközökkel együtt. Új verseiből is felolvasott azután, kettévágott A4-es lapokról, melyeket a térdére fektetett. Később arról beszélt, hogy legszívesebben monumentális operát írna, boldogság volna kiszabadulnia a tanúk nélküli dolgozás poklából. Éneklős hangsúlyai, szaggatott mondatfűzése, árnyalatnyit raccsolós r-jei itt zönögnek a fülemben. Szinte minden kijelentő mondatát kérdéssel végezte: ...érted? ...tudod? Soha senkivel nem találkoztam, aki ennyire fontosnak érezte, hogy szavai százszázalékos pontossággal jussanak el hallgatóihoz. Én persze nem egészen értettem avagy tudtam, de erről hallgattam, mint dinnye a fűben.

Pilinszky Jánost kevésszer láthattam. Nagy Lászlót heti rendszerességgel. Ő volt az Élet és Irodalom képszerkesztője. Eredetileg festőnek tanult. Megejtő arc. Korán ezüstre váltott haj, setéten lobogó tekintet. Üldögélt egy széken, szerényen. Kezdetben a régi szerkesztőség hatalmas előcsarnokában, abban az ódon bérházban, szemben a Nemzeti Bankkal, amelyet lebontottak. Aztán a Széchenyi utcai modern iroda lépcsőföljáratánál lévő kis fennsíkon (utálta a szűk irodai helyiségeket). Ölében nyitott képzőművész mappa, mellette az izgatott grafikus. Nagy László lassan végiglapozta a rajzokat és metszeteket, egyetlen szó nélkül. Amint bevégezte, újra kezdte, ezúttal a végéről. Harmadjára kiválasztott néhány munkát, nyolcat-tízet. Végül azokat fürkészte újra, akár a figyelem szobra, míg kikötött kettő-háromnál. A többit visszarakta a mappába. A képzőművész fejet hajtva fogadta a döntést. Soha nem vettem észre, hogy vitatkoztak volna véle. A többi rovatban bezzeg parázs szócsaták dúltak, olykor ajtócsapkodás fűszerezte a munka rutinját.

Nagy László rendszerint ült, midőn én arra haladtam, így csak sokára vettem észre, hogy a járáshoz könyökmankóra szorul. Amikor szembe bicegett velem a folyosón, elakadt a szavam. Érzékelte, mi jár a fejemben. Beszédbe elegyedtünk, magasztos irodalmi témáról, hogy múljon a feszély. Később szert tettem egy viharvert Trabantra, megesett, hogy hazavihettem. Csakis akkor, ha fiatal társnője nem volt jelen. Ha igen, ketten bandukoltak, elöl a költő a botokkal, mögötte, kissé lemaradva a hosszú hajú, csöndes lány. Nagy László az Árpád fejedelem útján lakott. Ablak s erkély a Dunára nézett. Úgy mondta, ez az otthona kárpótolja az összes többiért. (Megjegyzem, Jován, az Új Írás főszerkesztője ugyanabban a tömbben kapott lakást.) Fontolva beszélt, óvatos fejmozdulatokkal. Egyszer részleteket mondott József Attila A Dunánál című verséből. Alant csilingelt a megénekelt folyam.

Két keze az ölében nyugodott, míg szavalt, moccanatlanul. Ezt csak azért említem, mert nem tudom magamba fojtani, mit oktatott nekem Major Tamás a helyes szavalás alapelveiről. Akkoriban autoritásnak számított e téren. Állami ünnepség elképzelhetetlen volt nélküle. A Gerilla együttes révén ismertem meg. Utóbb általam írt filmekben játszta apámat, sőt egyszer nagyapámat. Idővel abba a házsorba költöztem, ahol ő élt. Ez is a Dunára nézett, csak éppen Pestről. Gyakran találkoztunk a parkban, sétáltatta a kutyáját. Ma nem tehetné, kitiltották onnan az ebeket. A szeme egyre inkább cserbenhagyta, idővel már csak akkor ismert rám, ha beszéltem hozzá. Megesett, hogy egy dakszlit vitt haza - a foxija helyett. (Vagy fordítva.) Tanítását ezennel továbbadom. Szavalás közben kis terpeszben állunk, mindkét kezünket oldalt a nadrág varrására szorítjuk. Ha közepesen fontos gondolathoz érünk, jobb kezünket fölemeljük, laza tenyérrel. Ha nagyon fontos gondolathoz, jobb mutatóujjunkat figyelmeztetőn a levegőbe döfjük. Ennyi az egész. Állítólag őneki ezt maga József Attila magyarázta el. Hát... a fene tudja. Volt szerencsém hallani, amint a fent említett költők saját verset mondanak. Ők más elvet követtek. Lehet azt érzeni.

2005. április 1.