A hatvanas évek végén párthatározat volt arra, hogy semmi szükség több fiatal íróra. Aki fiatal író van nekünk, az a szükségletekhez képest elegendő. Bertha Bulcsútól hallottam ezt, jóval később, szepezdi nyaralója teraszán.

A fiatal írópalánták nem tudták, hogy semmi szükség rájuk. Csapatostul gyülekeztek az irodalmi váróteremben - volt ilyen, lásd lent -, bebocsáttatásra várván. Képzeljen el az olvasó egy romos, félig elhagyatott, évek óta bontásra álló épületet a Nemzeti Bankkal átellenben. A valaha középosztálybeli otthonok némelyike lakatlan. A negyedik vagy ötödik emeleten vívótermet rendeztek be, az ugrás-előre-kitörések mély dobbanásaitól reszket a födém. Érintett voltam, nem csak írtam, vívtam is, jártam versenyen abban a házban. Valamivel lejjebb, több egymásba nyitott lakásban székelt a magyar irodalom három vezető lapja: Élet és Irodalom, Kortárs, Nagyvilág. Közös előszobájuk egy ormótlan, táncteremnyi hall, amelyet hivatali órákban megtöltött az írósüvölvények serege.

A párthatározatról nem tudtunk, de érzékeltük, hogy nem ránk várnak. Mindenkit következetesen visszautasítottak. A fiatal írók nem csüggedtek. Ott, abban a barlangszerű előtérben - ha nem tévedek, piszkos bordó huzatú csőbútorokon - fölolvastuk egymásnak a munkáinkat. Aki sikert aratott, úgy érezte, íróvá avatták. Sokan ennyivel be is érték. Emlékszem, a várótermi közvélemény Ajtony Árpádot emelte piedesztálra. Rebesgették, hogy ő lesz a következő Déry Tibor. Vagy legalább a következő Ajtony Árpád. Nagyon irigyeltem. Nem elég, hogy férfiszépség... Miért ád Isten mindent egy helyre?

A Kortársat Simon István főszerkesztette, a mára divatjamúlt költő. Csontos, beesett arcára úgy feszült a sápadt bőr, mintha súlyos betegség gyötörné. Kidobóembere (-asszonya), egy migrénesnek tetsző, mélabús asszony fogadott. Tudni véltük, hogy Váci Mihály közeli hozzátartozója. Érdeklődjem a jövő hónapban, mondta kedvetlenül. Érdeklődtem. Nem volt benn. A következőben sem. Akkor a titkárnő: Juhász Mária szülési szabadságra ment. Tééényleg?, de nem is volt terhes! - így én. A titkárnő válaszra se méltatott.

Az Élet és Irodalom hajóját Nemes György kormányozta. Vidéki magyartanárnak látszó, alacsony emberke volt, egy kíváncsi óvodás tekintetével. Neves munkatársi gárdát gyűjtött maga köré. Kardos G. György. Lázár Ervin. Galsai Pongrác. Hámos György. B. Nagy László. Faragó Vilmos. És mutatóba egy nő: Létay Vera. Van-e, ki e neveket nem ismeri? Van, de szégyellje magát. Amiért olyan későn született. Nemes György sok-sok kötet szerzője. Ha hitt a hajbókoló kritikáknak, saját magát jelentős prózaírónak tarthatta. Engedelmes pártkatonaként irányította a lapot. Szerzőinek nem csak mondandóján, stílusán is rajta hagyta vasmarka nyomát. Példának okáért, azt nem írhatta senki itt, hogy: "Úgy tűnik." Csak azt: "Úgy tűnik föl." Mert Nemes tanár szerint így helyes. Purista nyelvi rögeszméihez a magyar irodalom óriásai is alkalmazkodtak. Ha meg akartak jelenni. (Meg akartak.) Az alszerkesztők gondosan ügyeltek rá, hogy "nemestelen" fordulatok véletlenül se kerüljenek nyomtatásba. A tréfa kedvéért egy novellában ezt gépeltem: "A lépcső száraznak tűnt, föl is mentünk." Ez átcsúszott. Nemes tanár azonnal hívatott: Majd akkor szórakozzál velem, ha már tudsz írni! Hosszú hónapokig büntiben voltam. Ez azonban jóval később, már a hetvenes évek elején történt.

A prózarovatot Csák Gyula szerkesztette, sötét, mellényes öltönyben, óralánccal. Nem örült, ha ifjú szerző mutatkozott a fogadóóráján. Bosszús arccal vette át a kéziratot. Javára írandó, hogy a következő héten hivatalnoki pontossággal adta vissza. (Nem vesztette el.) Az előtérben szájról szájra járt, mi lehetne a legüdvösebb anticsák módszer. Minden kedden be kell vinni neki egy szöveget. Következetesen, legalább félévig. Előbb-utóbb "dögölj meg!" felkiáltással közli valamelyiket. Hölgyeim ÉS uraim, én e metódust kipróbáltam. A harmadik héten Csák próza rovatvezető szemöldje kissé rángott, amint megpillantott, s így szólt: Öcsi, nem hoznád be az összes írásodat egyszerre? Nem lehet, feleltem álnokul, én minden héten újat írok. Hazudtam. Négy és fél hónap alatt a készletem kimerült, Csák próza rovatvezető azonban nem, szilárdan tartotta a várat.

Segéderőként fungált a lapnál egy alacsony, bárányszemű, ferdeszemüveges fiatalember. Ő volt az egyetlen, aki olykor kiült a váróterembe a "vadakhoz" - így hívtak minket a szerkesztő urak. Kardos G. György egyenest franciául: Les fauves. Azt a bárányszemű fiút ismertem korábbról, a Dalos György körüli baráti társaságból. Vizl Eduárdnak hívták. Ez nagyon tetszett, főleg a Vizl. De az Eduárd is. Még jobban a kettő együtt. Regényhősnek való. Ő azonban meg akarta változtatni: Ilyen névvel nem lehet az ember magyar költő. Miért ne lehetne? Rázta a fejét. Rengeteg változatot számba vett, úgy tűnt (ma már lehet...), mindent meggondolt és megfontolt, amikor közölte velünk: Varsa Endre leszek! Nem az igazi, véltem én. Miért? Varsa verse. Ez hatott. Hősünk elmélyült, majd ünnepélyesen fejet hajtott: Varjas Endre. Van-e, ki e nevet nem ismeri? - kérdem újra.

Varjas verjei (bocs...) kivételképpen jöttek a lapban. Egyre máig emlékszem. Tisztelettel ideszavalom. Fennhangon.

Szeretőd derekát sose mérd, lábát ne szagold,

Csak ha úgy szereted, ahogy én Annát.

Az időmértéket is imádta, nem csak a titokzatos Annát. Nemes Annát. A főszerkesztő leányát. De nem hihetjük, hogy e rokoni kötelék bármi szerepet játszott. Már csak azért sem, mert Anna a hírek szerint kevéssé viszonozta Varjas Edu - a keresztnevéhez ragaszkodtunk - vonzalmait. Az Annák nem szokták, legalábbis a magyar irodalomban. Poéták, óvakodjatok tőlük! (Hm... nagylányom, Vámos Anna elnézését kérem.) Edu a további szerelmeit kizárólag a magyar titkárnői testületből választotta. Ami nem lett volna baj. Ámde mindegyiküket magához óhajtotta emelni, a szó képletes értelmében, minimum újságíróvá, maximum költőnővé támogatva őket. Ez sok hátrányt okozott neki. Utolsó társa eredetileg az ÉS titkárnője volt, mielőtt fényes karriert futott be, többek között a Kurír újságnál. Arra csak emlékszünk még? (Reggel - és este.) Közzé teszem az egykor szakmai körökben elterjedt obszcén szóviccet: "Mit csinál a munkatárs a Kurírnál? Kúr. Ír." Ami azt illeti, Varjas Edu is a Kurírhoz került, a szerelme mellé. A rendszerváltás körüli csatározások során pottyant ki az ÉS-től, Faragó Vilmossal és Kardos G. Györggyel egységfrontban. Utóbbi szintén az emlegetett bulvárlaphoz igazolt. Más helyet nem talált. Visszamenőleg szégyellheti magát az egész magyar sajtó. Később visszatért az ÉS-hez.

Edu immár évek óta halott, fiatalon végzett vele a szörnyű betegség. Asszonya csupán kevéssel élte túl. Kínzó értesülés (forrás: Dalos György), melyet talán inkább magamban kéne tartanom, hogy a hatvanas években Vizl Eduárdot besúgóvá zsarolta a megfelelő ügyosztály. Diák fedőnéven jelentett a barátairól, Pór Györgyrol, Dalosról és bűntársaikról, akik ellen a híres maoista összeesküvés vádjával per folyt, többen kaptak börtönbüntetést, ketten nem fölfüggesztve. Edu Diák azonban már hamarabb "dekonspirált." Bevallotta, hogy ő a megfigyelőjük, s akkor beszervezőivel is közölte, nincs tovább. Bosszúból kizárták az ország összes oktatási intézményéből, esztergályos lett, az egyetemet csak több év múltán fejezhette be. Vélhetőleg én is a megfigyeltjei közé tartoztam, mint az egész Gerilla-együttes. Nem tudom, barátai megbocsátottak-e. Én nem haragszom. Sajnálom őt. Súlyos teherként cipelhette görnyedt hátán e vétkét. Soha nem beszélt róla. Pedig úgy talán könnyebb lett volna.

Azt a romos épületet a Szabadság tér csücskében, a hajdani szerkesztőségi és vívótermekkel, már rég lebontották. Helyét nem hintették be sóval, hanem Bank Centert emeltek rajta. Indeed. Ha arra járok, elérzékenyülök. Életemben midőn másodszor jöttem ki ott a kapun, egy taxi - Moszkvics - állomásozott a bejáratnál. A hátsó ülésen tojásfejű, testes férfi ült. Nyár lévén, a szögletes gépkocsi ablakai lehúzva. Kiintett az az ember, jöjjek közelébb. Sőt üljek be mellé. Fiatal író? - bökött a mellemre szigorún. Vontam a vállam, hol vagyok én még attól. Igennek vette, szabatos kiselőadást tartott arról, milyen fontos egy írónak az élet ismerete. Fényképek alapján fölismertem. Illés Béla volt. Aki a szovjet hadsereg tisztjeként vett részt hazánk fölszabadításában. Erről szóló regényeiben (pl. Vígszínházi csata) mi nyertük meg a második világháborút. Szónoklata végén odaszólt a sofőrhöz: Az Élet és Irodalom szerkesztőségébe! Igenis - a sofőr beindította a motort, majd egy perc múlva kikapcsolta: Itt vagyunk. Illés Béla fizetett. Újabb előadásba kezdett, ezúttal az 1848-as forradalomról. Aztán a sofőrre parancsolt: Az Élet és Irodalom szerkesztőségébe! Igenis - beindult a motor. Pillanat, én előbb kiszállok! - fővesztve menekültem. Kezdtem sejteni, mi vár rám az Életben. Meg az És-ben. 

2004. május 17.