Kardos G. György - remélem, emlékeznek rá - azért lett G., hogy megkülönböztesse magát a hírhedt kiadóigazgatótól. Fölöslegesen aggódott. Senki nem hívta Kardos G.-nek. Mindenki Gyurija lett. A mi Gyurink. Valamennyien szerettük. Néhányan még annál is jobban. Például Spiró György. És Bächer Iván. Meg én. Amikor először megpillantottam, snájdig fiatalember volt, mosolyogtak rá a nők. Meg a férfiak. Irigyeltem. Titkát csupán jóval később értettem meg. Mindig ő mosolygott először.

Az Élet és Irodalomban dolgozott. A hatvanas évek legvégén jártunk. Az akkori szerkesztőségben az a szokás járta, hogy a munkatársak elolvasták egymás írásait, mielőtt továbbadták a rovatvezetőknek. Többször láttam-hallottam, miként tette ezt a mi Gyurink. Míg az ő kéziratába mélyedt a kolléga, lesütött szemmel ücsörgött. A kritikai megjegyzéseket együttérző tekintettel fogadta, sőt elfogadta, vita vagy ellenérv nélkül, szinte helyeselve. Épp csak azt nem mondta, ugye, milyen vacak? Ezt is csak később értettem meg, következetesen leszólta önmagát, nehogy más tegye. S előbb-utóbb egy pesti viccel csapta el a helyzet élét. Viccfa volt - a nótafa mintájára. Gyűjtötte és alakítgatta őket. Gyanítom, némelyiket ő is találta ki. Előadásukkor színészi tálentumot mutatott. Ha sikert aratott a poénnal, boldogságtól fénylett a nagy, meleg szeme. Produkcióját lágy raccsolása egyedivé tette.

Írói sikereit mintha kevesebbre becsülte volna a mi Gyurink. Gáll István, az Ember, úgy tartotta, Kardos G. Györgyé a legjelentősebb regényírói teljesítmény a hetvenes években. Hozzáfűzte, a rá jellemző cinizmussal: De hiába, sajnos sose fogják elismerni nagy magyar írónak. Miért? - kérdeztem én. Gáll nevetett, mert túl jóképű, és túl jókedvű, és túl... zsidó. Ennek ellenére akkoriban nemzedéke sztárírójának tetszett, izraeli időszakát megörökítő regénytrilógiája részeit sok nyelvre fordították. Ám ezt tőle nem tudhattuk meg. A szépirodalom képessége volt, nem ambíciója. Azt hiszem, elsősorban arra vágyott, hogy társasági emberként szeressék. És szerették. De e téren a sokkal és a még többel sem érte be. Szeretethiánya akkora lehetett, aminek pótlására ebben az életében nem volt mód.

Gyakran ült vendéglátó-ipari helyiségekben, kissé bronzbőrű ujjai közt az elmaradhatatlan cigaretta, előtte metszett üvegpohár, melynek szárát kedvvel cirógatta. Köréje gyűltünk. Élvezte, ha bibliai idézetekkel kápráztathatja el hallgatóságát. A Tórából nem mondott részleteket, noha képes lett volna rá. Talán ő is úgy érezte, túl zsidó. Volt egy kedvenc mellékfoglalkozása. Házassági tanúként működött. Ha ez idő tájt bárki izraelita esküvőt kötött (nem túl sokan tették, túl zsidós, ugyebár), két olyan tanúra volt szükségük, aki le tudja írni a nevét héberül, s az ilyet nagyítóval keresték e hazában. A mi Gyurink megfelelt a kívánalomnak. Föladatát teljes komolysággal és erőbedobással végezte, soha nem mulasztván el megáldani az ifjú párt. Panaszolta nekem, jó húsz év múltán, hogy nem érti, mi van, egyre fiatalabb emberek kötnek házasságot.

Első felesége igen okos, literátus asszony volt. Válásuk után rossz nyelvek rebesgették, ő írta a mi Gyurink regényeit. Effélét persze csupán a nagyon jó könyvek kapcsán talál ki a pletykaéhes képzelet. Tény, hogy a trilógia után Kardos G. György sokáig nem rukkolt elő új opusszal. Pénzkereseti munkákba temetkezett, írt zenés színházi tinglitanglit, krokit és publicisztikát, tévéjeleneteket, s tömérdek filmforgatókönyvbe piszkált bele. Őhozzá a rendezők rendszerint akkor fordultak, amikor egy másik író a forgatókönyvet már elszúrta. Vagy odakente. Hívták a reménytelen ügyhöz Kardos csodadoktort. És ő jött, sértődés nélkül, atyaian mosolyogva. Semmi baj, drága gyerekek, ez az én sorsom, mondta megadón. Örökös pénzzavara miatt hálás volt, ha szakmunkát bíztak rá. Gyakran túlvállalta magát, vesszen az előleg! jeligére. (A megrendelőnek vesszen, természetesen.) Az ilyesmit azonban a szocialista színházak és filmvállalatok tűrték.

Jellemző eset az Arthur Schnitzler-adaptációé. Javasolta a Vígszínháznak, hogy a szerző Körtánc című színjátékát magyar viszonyokra alkalmazná, ötletét tetszéssel és szerződéssel fogadták. Hónapokon át mesélte presszókban és kávéházakban, hogy állati klassz lesz, a címe már meg is van: Körmagyar, ugye, milyen jó? Remek, és hol tartasz? Az elején, mondta bocsánatkérőn. Ez azt jelentette, hogy egyetlen sor sincs még a papíron. Nem is lett. A darabot végül Kornis Mihály hozta tető alá.

Kardos G. György második felesége pályakezdő színésznőből lassacskán színházi segéderővé fokozta le önmagát, saját pályájára nem maradt energiája a férje, s aztán a kisfiuk mellett. A mi Gyurink idősen lett apa. Mégsem vigyázott magára, mindent szeretett, ami árt. Egyszer szóvá tettem, kisgyerekes atyaként illene sokáig élnie. Széles mosollyal válaszolta: ki neveli föl a mezők liliomait és az erdei fákat?

Jobbnál jobb regény- s novellatémákat mesélt el fehér asztalnál. Sosem értettük, miért teszi, a közfelfogás szerint ha elmondogatod, kimegy belőle a spiritusz. Ő azonban pontosan tudta, ezeket nem fogja megírni, beéri a társaság szórakoztatásával. Föl nem foghattam, mire vár. Míg egyszer kedvenc könyvesboltjában találkoztunk. Ebédre hívtam a szomszédos étterembe, de mindketten korábban értünk oda. Nézegette a köteteket, s kifakadt: Látod, mi a francnak kínlódjak, ha ennyi jót összeírtak már! Igen, de még több rosszat, feleltem én, javíthatnád az arányt. És ha én is rosszat írok?

Utált egyedül lenni. Rejtélyes okból vásárolt magának egy méregdrága elektromos fúrógépet. Körbetelefonálta valamennyi barátját és ismerősét, főleg az írótársakat: Gyerekek, senki nem fúr nálam profibban, hívásra házhoz megyek! Ajánlata nagy föltűnést keltett, két értelemben is. Egyrészt senki nem nézte ki belőle, hogy képes egy lyukat előírásszerűen létrehozni. Másrészt fúrásban gazdag szakmánkban azért sokan fúrtak profi módon, bár nem olyan édesen raccsolva, mint ő.

A rendszerváltás után egyre kijjebb szorult az irodalmi berkekből. Hírlapíróként kereste a kenyerét. Mind ótvarosabb napilapokba ontotta tárcáit. Azt hitte, a bulvársajtóé a jövő, ha tehát ott hangadó lehet, előbb-utóbb reflektorfényt kap az irodalmi munkássága is. Számítása nem vált be. A folyamat máig tart. Félek, kevesen veszik kézbe a regényeit. Pedig azt hiszem, Gáll István, az Ember, nem értékelte túl. Bízom benne, eljön még a mi Gyurink ideje.

Fiatalkorában belefogott egy színházi tárgyú kisregénybe, néhány fejezet megjelent az Új Írásban, félbehagyta. Az Ab Ovo Kiadó nevében hosszan kérleltem, fejezze be. Viccel ütötte el. Egyszer aztán dühbe gurultam, s otthonában kinyittattam vele azt a derékmagas beépített szekrényt, melyben a kéziratait tartotta. Nagyalakú spirálfüzetek tömkelege buggyant ki belőle, legalább háromszáz darab. Tűrte, hogy keressem a színházi kisregény meglévő részeit, gondoltam, legépeltetjük, hátha befejezi. Láttam, legfontosabb regényeit is efféle füzetekbe írta, golyóstollal és ceruzával. Itt-ott a lapok hátoldalára vagy a margóra pedig az alkalmi cikkeket, krokikat. A szövegek összefolytak, mint a tengerbe áramló vizek. Ilyen gondatlan szerzővel még nem találkoztam. Ekkor mesélte, hogy ő az ágyon hanyatt fekve (!) ír, egyik kezében maga fölé tartja a spirálfüzetet, a másikban a tollat. Elképzelni is kényelmetlen volt.

1990-ig legendás barátság fűzte olyasvalakihez, aki azután a szélsőjobb egyik kulcsfigurája lett. Utcán találkoztak. Gyurikám, most mit szólsz hozzá, folyton leantiszemitáznak, pedig te tudod a legjobban, hogy én mindig veled barátkoztam meg a Rézzel! Kardos G. György eltűnődött, s azt felelte: Igazad van, te nem antiszemita vagy, hanem csak nagyon buta! Több tucatszor elmesélte e kalandját a fülem hallatára. Néhányszor meg is írta.

Ekkor már sokat betegeskedett, jelképes, hogy épp a jó szívét támadta meg a kór. Súlyos operáción esett át. A Kútvölgyiben együtt betegeskedett a nála is súlyosabb állapotú Kapás Dezső rendezővel. Én Kardos G.-t látogattam, de vele is összefutottam. Kapás csont és bor volt, tudta, hónapjai vannak hátra. A mi Gyurink tudta, kevés éve. Milyen igazságtalanság, mondta Kapás, hogy amikor meghalunk, nem marad belőlünk semmi... maradhatna az emberből legalább egy kis piros tojás! Ne reménykedj, válaszolta Kardos G., egy kis piros lófasz se marad, úgy elfelejtenek.

Otthon lett rosszul. Várták a mentőt, Bächer Iván szerint a mi Gyurink, mielőtt eszméletét vesztette volna, feleségének gáláns gavallérként kezet csókolt, s azt mondta, ne haragudjál. Arra célzott, hogy a továbbiakban megélhetéséről már nem gondoskodhat személyesen, s rá kénytelen hagyni a gyereknevelés minden gondját is. Remélem, elnyeré bocsánatát.

2004. október 4.