Kelj fel és (Élet és Irodalom, 49. évfolyam, 3. szám)

Megosztás

Valahol, közel az Elfeledett írók falujához, a második bekötőút végén található az Elfeledett hősök faluja. Lakói még tragikusabbak (vagy komikusabbak?), mint a homályba borult életművek szerzői. Egykoron mozgósító nevek viselői tengődnek a házikókban. Megszokták, ha szólnak, ezrek figyelnek rájuk, ha elindulnak, tízezrek lépnek a nyomukba. Mily tragikomikus, amidőn nevük hallatán bizonytalan csönd támad, s immár be kell mutatni őket.

Fölteszem, az Elfeledett hősök falujában eszi a penész Ságvári Endrét, akinek, ha igaz, harminckét neve volt, s a Remíz étterem tájékán lőtték le a horthysta detektívek, revolverpárbajban, klasszikus krimijelenetben. Ott búslakodhat Sallai és Fürst, keresztnevük kevesen tudták, de azt igen, hogy életüket áldozták a hazáért. Szomszédjuk talán Zalka Máté, Mátészalkáról. Vagy Karikás Frigyes, őróla másoknál többet hallottam gyerekkoromban, mert a Karikás Frigyes általános iskolába jártam. Ki emlegetné manapság Apassionáriát, a spanyol polgárháború legendás nagyasszonyát? (¡No pasaran!) Persze, emezek többé-kevésbé baloldaliak voltak, az ma nem divat. De fontos-e még bárkinek Dreyfuss kapitány? Szóba kerül-e Florence Nightingale? Számít-e a balsorsú Rosenberg házaspár, s hogy mi az igazság velük kapcsolatban? Pedig régebben csinos utca voltak ők minálunk (is), amiként a soroltak döntő többsége.

Ernesto "Che" Guevara újabban kiköltözhetett az Elfeledett hősök falujából, hála Hollywoodnak. Víctor Jara még nem került sorra az amerikai filmüzemben. Azon maroknyi olvasónak, akik tudják, ki ő, értékes tárgynyereményeket postázunk. Salvatore Allende azért ismerősen cseng, ugye? Allende fegyverrel a kezében halt meg, mint Ságvári, szintén a fasisztákkal vívott tűzharcban, csakhogy őrá és híveire egész hadsereg támadt, az Egyesült Államok cinkos egyetértésével. Továbbá törvényesen megválasztott országfő volt, s nem földalatti mozgalom tagja.

Víctor Jara élete kész regény, ahogyan egy rendes hőstől elvárható. 1932-ben született, nyomortanyán, közel a chilei fővároshoz. Brutális alkoholista apa, nagyjából analfabéta. Abban a környezetben ez az átlag. Ha levél vagy okmány vált szükségessé, elmentek az "írókhoz", akik némi pénzért papírra tették a szükséges sorokat, géppel vagy kézzel. (Ilyen írónak lenni vélhetőleg nem szent hivatás, de kétségkívül nélkülözhetetlen foglalkozás, ami jó érzés lehet.) A körvonalazott atya rendszeresen és durván bántalmazta a kis Víctort, anyjával, Amandával egyetemben, szintén az átlaghoz igazodva. Megkönnyebbülés volt, amikor néhány év múltán elhagyta őket. Még mélyebbre süppedtek az ínség iszapjába, ha ez egyáltalán lehetséges.

A mamától Víctor gitározni tanult, az iskolában könyvelést (kamaszálom: de szeretnék gazdag lenni). Amanda korán halt, a tizenöt éves Jara álmot és pályát módosított, papneveldébe ment, rájött, az eszmék fontosabbak a bevételnél. Két év után a klérusban is csalódott, katonának állt. Az iskola a határon még kevésbé tetszett neki, otthagyta. Az állami egyetem művészeti karán kötött ki, színészet és rendezés szakon. Mindeközben alkalmi munkákkal tartotta fenn magát, például pincérkedéssel. Violeta Parra kávéházában szolgált föl. Szabadidejében gitározott, énekelt. A tulajdonosasszonynak a vendéglátóipar csupán a megélhetése volt, missziójának a chilei népdalok éneklését és megújítását tekintette. Ő lett az Új Dal Mozgalom - La nueva canción - alapító anyája. Idővel fölfigyelt pincére zenei képességeire, így vált Víctor Jarából az egész latin-amerikai kontinensen ismert és tisztelt forradalmi népénekes. Elébb a Quilapayún vezetőjeként, utóbb egy szál gitárral.

Időzzünk még kissé Violeta Parra asszonynál. Ő 1917-ben született, mint egyfelől az orosz kommunizmus, másfelől az én néhai édesanyám, özvegy doktor Vámos Tiborné Ribárszky Erzsébet. Népdalos pályafutása mellett képzőművészként működött, festett és szőtt, munkáiban átlényegültek az egyszerű chilei motívumok. Azt hinné az ember, hogy a háromirányú siker - zene-goblein-kávéház - elegendő biztosíték a harmonikus élethez, Violeta Parra mégis önkezével vetett véget életének, ötvenévesen. Szellemét és örökségét a lánya, Isabel Parra vitte tovább, a Nueva canción újabb fényes csillagaként. Most félbehagyom az írást, hogy gyorsan meghallgassam egy lemezét, mondjuk azt, amelyet az Inti Ilimantival készített.

Víctor Jara egész életében osztályharcosnak gondolta magát. Ezért rendezett, ezért énekelt, ezért lett Salvatore Allende kormányának kulturális nagykövete. Allende - Leninnel ellentétben - nem a filmet tartotta a legfontosabb művészeti ágnak, hanem a dalt. Aligha csinálhatsz forradalmat dalok nélkül, mondotta. Víctor Jara úgy tartotta, fordítva is igaz, nem érdemes dalokat csinálni forradalom nélkül. Leghíresebb szerzeményeivel az Unidad Popular sikereit támogatta. Kettő vált szinte himnusszá a spanyol ajkú világban. La plegaria a un labrador (Ima egy munkáshoz), Levantáte (Kelj fel, és járj). Mostan ismét szünetet kell tartanom, hogy ezeket is meghallgassam. Aki teheti, kövesse a példám.

Libabőrös lettem tőlük. Csakúgy, mint a hatvanas évek közepén, amikor szembetalálkoztam a Quilapayún együttessel. Berlinben. Kelet-Berlinben. (A Gerilla tagjaként vetődtem oda - nem érdekes.) A kongresszusi központ színpadán adtak koncertet. Föllépésük előtt gyönge minőségű amatőr filmet vetítettek az Unidad Popular küzdelmeiről, tüntetésekről, röplapszórásról, összetűzésekről az előző kormány rendőrségével. A nézőtér a spanyol nyelvű filmet pontosan értette, én csak követni tudtam valamelyest. Ekkor vettem észre, hogy a publikum legalább felerészben latinókból áll. Ilyen sok latin-amerikai él Kelet-Berlinben? A vetítés után teljes sötétség lett. Hosszabb csönd után távoli dobpergés kezdődött, s erősödött fokozatosan az elviselhetetlenségig. A szétáradó fényben a színpadon hét gyönyörű férfi, fekete szerzetesi csuhaszerűségben, pengetős hangszerekkel - gitárok, charango, tiple - és dobokkal: a Quilapayún. A név állítólag indiánul annyit tesz, három szakáll. Ennek megfelelően hárman szakállasok. Kristálytiszta hét szólam, négy tenor, három bariton. "Kelj fel, és járj, és nézz a hegyek felé, onnan jó a szél, a Nap és a víz!" Hibátlanul zengő húrok, rendíthetetlenül pontos, kemény ritmusok. Jéggé váltam. Hogyan szerepelhetnénk mi ővelük egy színpadon? Hallottam már Víctor Jaráról, fotóját is láttam, annak alapján az egyik szakállast azonosítottam vele. Később tudtam meg, hogy egykori zenekarából kivált, már "csak" a szerzeményeivel van jelen. Helyette ott volt Isabel Parra, az együttes vendégeként. Kislánytermetű asszony, megszólalásig szép. Megszólalás után gyönyörű.

1969-ben ugyancsak a Gerillával Finnországban blamíroztuk magunkat, valaminő békekongresszus kulturális programjában. Több koncertet adtunk. Az egyiket monstre zenei esemény keretében. A műsor huszonnégy órán át zajlott. Jelenésünket éjfélre tervezték, na ja, kitolnak a vasfüggönyön túliakkal, véltük. Csodálkoztunk, amikor láttuk, a nagyméretű terem zsúfolásig telt, a közönség jelentős része a széksorok mentén a padlón ült, hevert, guggolt, térdelt. Furcsa gyógynövényszag terjengett a levegőben (mi a marihuánáról talán még nem hallottunk). Számainkra néhányan álmatagon táncoltak, ezt is bántónak éreztük. Pedig mire számítottunk? Magyar szövegeinket a kutya se értette, finnugor rokonság ide vagy oda. Szerettük volna, ha legalább a Guantanamera refrénjét velünk éneklik, de hiába biztattuk őket, Pete Seegert utánozva: Together now! - ránk se hederítettek.

Mire leszerepeltünk - a szó mindkét értelmében -, még nagyobb lett a tömeg, el sem hagyhattuk a helyszínt, a színpad szélére szorultunk. Víctor Jara következett. Sötét, tűzben égő szemek, tejeskávé-bőrszín, villogó fogsor. Mindannyiunkkal kezet rázott, s így szólt: ¡Venceremos! Érzékelve, hogy nem értjük, megismételte angolul: We shall overcome! Azaz: Győzni fogunk! Jó volna, gondoltam, addig vesztésre álltunk. Az így kezdődő dal spanyol változata az Unidad Popular indulója lett. Amint Jara belekezdett, a közönség közösséggé vált, vele zúgta, két nyelven. Pedig ő nem kérte. Sajátságos a színpadi varázs természetrajza. Akinek van, abból sugárzik, szinte csak úgy, ennek folytán az illető tehet a publikummal, amit akar, viheti őket utcára, barikádra, pokolra, mennyországba. Akinek nincs, hiába erőlködi magát szét.

Az USA - a demokrácia védbástyája, ugyebár - támogatásával Pinochet kegyetlenül leszámolt az Allende-kormánnyal és a parlamentarizmussal. A puccs után Víctor Jarát is a stadionba vitték, mint a többi letartóztatottat. Néhány hónappal korábban élete legnagyobb koncertjét tartotta ugyanitt. Alaposan megkínozták. Eltörték az ujjait, hogy soha többé ne gitározhasson. A hangja megmaradt, társainak elénekelte a Venceremost, még egyszer, utoljára, mielőtt több géppisztolysorozat végzett vele. Élt negyvenegy évet. Állítólag a katonák egyike gúnyosan odaszólt volna a holttestnek: Kelj fel, és járj!

A Quilapayún, az Inti Ilimanti és Isabel Parra Párizsba szökött. De a fasiszta rezsimnek is vége szakadt egyszer, nagy sokára, akkor az emigránsok zöme visszatért Chilébe. A hírhedt stadion ma Víctor Jara nevét viseli. Így ha más nem, legalább a sportrajongók emlegetik olykor.

2005. január 21.

.