Hogy volt, hogy nem volt, volt egyszer anyukám. Nekem. Úgy értem, nekem is volt, bármilyen kevéssé látszik rajtam. Anyukám ifjúkorában több sportba belekóstolt. Legjobban a tenisz ment neki. Többek között a DAC (Detektív Atlétikai Club) pályáin. Ez tulajdonképpen a korabeli belügy csapata lehetett, olyasmi, mint az én gyerekkoromban az Újpesti Dózsa, melyet mi Újpesti Dobzsénak hívtunk, olykor Újpesti Dózsénak. A játék kedvéért. Anyukám ugyanilyen alapon dacistáknak, néha dacosaknak titulálta hajdani teniszpartnereit. A DAC pályái a Margit híd pesti hídfőjénél voltak, azon a területen, ahol később a Fehér ház épült. Most: Képviselői Irodaház. Korábban: párt- és KISZ-központ. Ott pörgette és nyeste az én anyám a tenyeres és fonák keresztjeit. Párost játszottak, ez a két leggyakoribb ütés. A dacisták, mint mesélte, talpig úriemberek voltak, a pályán is nyakkendőt viseltek, a teniszt csak angolul taglalták. Fórhend, bekhend.

A hatvanas években, ugyanennek az anyukámnak kis fabódéja volt a Szentendrén túli Pap-szigeten. Sokat időztem ott, tizenévesen. Irodalmi környék. Az utca túloldalán egy mogorva emberke töltötte az év szebbik felit, monumentálisnak tunő kőházban. Berkesi András. Össze-összefutottunk a Danubius Hotelka presszójában. Úgy mondták, író. Egyszer elmagyarázta, ha író akarok lenni, vegyem át az ő módszerét. Nagy vájdlingba helyezzek húsz-harminc töltőtollat. Este töltsem meg valamennyit. Másnap mindegyikkel csak egy oldalt írjak, utána rakjam félre. Ennyi az egész, meglátom, beválik. Jó, jó, de mikor tudtam én egy oldalnál többet írni naponta? Gépeltem azt is. Íme a magyarázat kudarcaimra.

A közelben víkendházalt Janikovszky Éva. Szakonyi Károly. Ő később, válása után, kiköltözött állandóra, onnan trabantolt be Budapestre. Szeberényi Lehel. Van-e még, aki emlékszik rá? És persze Karinthy Ferenc. Cini. Az én nemzedékemnek elsősorban Zalatnay Cini volt a Cini. Meglepett, hogy író is fungál e bohó néven. Gáll István, az Ember vitt ki hozzá. Csak a felesége, Ági tartózkodott a házban, meg a falatnyi kutyus. Az író épp evezett a Dunán. Fölfújható csehszlovák gumikajakjában. Azt nagyon irigyeltem. Amikor megjött, s Gáll bemutatott, tudakozódott a szüleim felől. Sajnálkozott, amiért apukám már elhalálozott. Anyukámat jól ismeri, teniszeztek valaha. Tudom, dacisták, mondtam erre én. Cini bólogatott, pontosan. Harsogását a Duna túlpartján is jól érthették. Amidőn odahaza beszámoltam e találkozásról, anyukám szemében érzelmes fény gyúlt, ó, a Cini, persze, a vízipólós! Nem, az író! Anyukám vonogatta a vállát, mint kiderült, egy sort sem olvasott Karinthy Ferenctől, ellenben több meccsét végignézte a Sportuszodában. Anyukám úszott is, kell-e mondanom. Idős koráig - nem, korai haláláig - megőrizte példás alakját.

A pap-szigeti bódéból átjárogattam Cinihez, kiadós, de kényelmes sétatáv. Örülni látszott, ha megjelentem. Elmagyarázta, furcsán ropogós mássalhangzóival, hogy nem nekem örvend, számára megkönnyebbülés, ha bárki beállít, mert abbahagyhatja az írást. Ez volt az első híradás arról, hogy író az, aki nem szeret írni. Ági azonnal kávét és üdítőt szervírozott a verandán. Ott egy négyszögletes oszlopra minden arra érdemes látogató fölírhatta a nevét. Én sokáig nem vívtam ki e kegyet. Míg - Cini többszöri buzdítására - egy ízben magammal vittem anyukámat. Talán nem bántó, ha megemlítem, féltem, anyukám éget majd engemet. Sok mindent lelkére kötöttem az odavezető gyaloglás során. Legfőképp, hogy ne hívjon Öcsinek. Mert már fölnőttem. Rendben van, édes Öcsikém. Anya!!! Jó, jó, jó.

Cini feltűnő lelkesedéssel és puszival fogadta anyukámat. Tudod, Öcsikém, már meséltem, mi sokat teniszeztünk, magyarázta anyukám nekem. És persze Áginak. Gyanakodtam, talán nem pontos az igehasználat. Azt hiszem, Ági is gyanakodott. Egyikünk sem tette szóvá. Én soha. Mindenesetre aznap Cini kezembe nyomta a filctollat, hogy kézjegyezzem az oszlopát. Erősködött, hogy Vámos Öcsiként. Megtettem a kedvéért. Később, amikor a verandabővítő építkezés miatt a föliratok veszélybe kerültek, fotók sorozata készült, az eredményt állítólag elhelyezték az irodalmi múzeumban. Megőrülök, ha miattad Öcsiként leszek halhatatlan! - sziszegtem anyukámnak. Ugyan, Öcsikém, ez a veszély nem fenyeget, válaszolta. Kösz! Mentegetőzött, nem úgy értette. Én, mint egy trónját vesztett operai hős: Hagyjuk.

Karinthy Ferenchez - akkor még nem tudtam, hogy Cini - második kapcsolati szál is indult, gimnazista koromban. Tanulmányi versenyen összehaverkodtam a fiával, Marcival. Aki pedig az ifjú Valló Péterrel állt kapcsolatban. Mindketten elszántan a rendezői pályára készültek. Marci vendégségbe hívott Vallóval, értelemszerűen az apja lakásába. Mikor befutottam, Marci színház-makettjével játszottak. Doboznyi építmény, mozgatható függönnyel. Talán zseblámpaizzó-reflektorokat szereltek rájuk gondos kezek - de lehet, hogy ezt már én találom ki. Látták a III. Richárdot, talán a Madáchban. Azt az előadást próbálták lejátszani, a színészeket gombok helyettesítették. Késhegyig menő vita folyt arról, pontosan hol állt a főszereplő a második felvonás kezdetén, s milyen megvilágításban. Én is láttam a darabot, de gőzöm se volt, ki hol állt, s minő fényben. Gyanítani kezdtem, hogy a színi pálya nem nekem való (valló, hm). Karinthy Ferenc többször átkacsázott a szobán, s mikor odafordultunk, meghúzta a ködkürtöt: Dolgozzatok csak, fiúk! Színműíróként megbecsülte a leendő rendezőket.

Ugorjunk az időben egy nagyot, a térben pedig egy kicsit. Fülledt augusztusi estén, Leányfalun. Csapdostuk a szúnyogokat a teraszon. Karinthy Frigyesről kérdeztem Cinit, vonakodva válaszolgatott. Fölfortyant: Tudod, milyen szar nekem, hogy egy életen át mindenkinek őt juttatom eszébe? Igen. Egyre jobban hasonlított rá. Különösen az álla, s a hegykén elálló fülei. Gyanítom, a különbözés érdekében nyíratta tüsire a haját. Bort ivott. Vagy sört? Én valami bezalkoholnüjt. Cini tartós csönd után azt mennydörögte: Beszéljünk másról, Vámos Öcsi! Adok én neked három jó tanácsot. Szokj le a dohányzásról. Sportolj valamit. Tanulj meg angolul.

Ütődötten pillogtam. E három javaslat megfogadása minimum képtelenségnek tűnt. Maximum lehetetlennek. Láncdohányos voltam. Úgy hittem, egy bekezdést sem tudnék kiagyalni, ha nem gyújtanék rá. Falatnyi személyzeti szobámban munkaidőm végeztével sűrűbb lett a szmog, mint Londonország csúcsforgalmában. Tohonya értelmiségivé váltam, az ülő foglalkozás elnehezített, nem érdekelt, egy író lehet kissé dagadt. Igaz, már-már visszaéltem e szabadsággal. De akkor is... sportra pazarolni a drága időt, világmegváltás helyett?! Ugyan, kérem. Ami pedig az angolt illeti, én a francia nyelv bűvöletében éltem. Azt tanultam a gimnáziumban. A magyar irodalom hagyományos irányultsága alapján Frankhont véltem a földgolyó közepének. Vigyázó szemetek Párizsra vessétek. Páris az én Bakonyom. A Cujas utca kissé lejt. Satöbbi. Minek nekem az inglis? Ha a rock and roll számokat el tudtam énekelni a gimis években anélkül, hogy értettem volna a szöveget... Itbina hár géz nájt. A lámpám, a dudám, a kuplungom. Áj ken getnó. Und zó vájter. (Gagyogtam németül.)

Ahogyan múltak az esztendők, anélkül, hogy érzékeltem volna, lassan és egymás után mind a három tanácsát megfogadtam. Helyesebb úgy fogalmaznom: megfogadódtak. Szinte véletlenül. Harminc múltam, amikor egy haverom levitt a teniszpályára. Ott ragadtam. Voltak évek (a szocializmusban ráértünk), amikor minden reggelt a fehér vonalak közt töltöttem. Egyszer komoly légúti betegség gyötört. Három napig eszembe se jutott rágyújtani. Fölvetődött a gondolat, mi volna, ha most...? Á, nem, én nem szokom le, csak nem gyújtok rá még néhány napig. Így ment ez, körülbelül egy hónapig. Majd félévig. Eleinte gondot okozott, ha megkínáltak, önkéntelenül elfogadtam, a tüzet is, akkor jutott eszembe: De hiszen én nem dohányzom! Nem akartam ütődöttnek mutatkozni, tartottam a kezemben az égő cigarettát, s amint módom nyílt rá, észrevétlenül leraktam egy hamutartóra. A nyolcvanas évek közepén darabjaim kikerültek az USA-ba, meghívtak, nincs mese, kell tudnom angolul. Tanultam gőzerővel. Végül úgy alakult, hogy több évre New Havenbe (Connecticut) költöztem. Mikor kiutaztam, Karinthy Cini a legszebb férfikorban volt. Átható tekintete pajkosan csillogott, különösen hölgyek társaságában. Színésznők sokaságával hetyegett. Mire visszajöttem, petyhüdt öregember lett. Kávéházban futottunk össze. Jeleztem, hogy mind a három tanácsát megfogadtam, kértem a következő hármat. Milyen tanács? - nem emlékezett.

Valaha ő volt a legnagyobb mókamester az írótársadalomban. A szigligeti alkotóházban mindenki számíthatott rá, hogy Cini előbb-utóbb rázárja a szobát. Rajzszöget tesz a székére. Bedob az ablakán egy kiscicát. Összeragasztja a kéziratlapokat. A kilencvenes évek elejére megkomorodott. Megsavanyodott. Megkeseredett. Írók közt korábban mindig ő volt a vezérürü. Immár csak búsan hallgatott. Kérdeztem tőle: Cini, te régebben olyan sok viccet csináltál, mért hagytad abba? Rám pillantott, szembogara élettelennek látszott: Meghaltak a barátaim, kivel vicceljek? Mit felelhettem volna. Rebesgették, hogy egy fiatal újságírónő próbálja megédesíteni a napjait. A jelek szerint kudarcot vallott. Cini mind mélyebbre süppedt önmagába.

Fölméne a mennyekbe, a barátaihoz. Azóta újra a régi. Sokat lábtengózik a teliholddal. Öblös kacagására összerezzennek az angyalok. Elcseni Szent Péter kulcsait. 

2004. május 3.