Hogy volt az, kérdi ifjú olvasóm, maga is szépreményű szerző, amikor a szocializmusban pontosan tudtuk, kik az irodalmi pártkatonák, mégsem utáltuk őket egy emberként. Igen. Túl sok pártkatona volt, egy kalap sem lehetett akkora, hogy beférjenek alája. Akadtak köztük szeretetre méltóak is. Igazán akkor váltak szeretetre méltóvá, amikor kihullottak a hatalom kegyeiből. Mai példám Jován - Jovánovics Miklós. Fénykorában az Új Írást szerkesztette fő.

Gimnazista koromban azt is megpróbáltam, mi történik, ha az ember postázza remekműveit a szerkesztőségnek. Az Új Írásba két novellát küldtem. Több hónap múltával hármat kaptam vissza. A harmadikat ráadásul lány írta. Odagépelte a címét-számát. Fölhívtam, kicsi ideig jártunk, mindegy. Nem értettem a szerkesztőséget, én azért postáztam nekik nagyszerű munkáimat, hogy közöljék, nem pedig hogy sajnálattal visszautasítsák, hogyan érthettek ennyire félre? Egy-két évvel később olvastam a Népszabadságban, hogy új főszerkesztőt neveztek ki az Új Írás élére. Fizimiskája a fotón drámaian különbözött az akkori lapszerkesztőkétől, akik elhízott vidéki állatorvosra, illetve csüggedt lélektani páciensre emlékeztettek. Jován fiatal volt, sötét, déli színekkel, s már a szeme sem állt jól. Reméltem, ő érteni fogja, mit várok tőle. Küldtem. Minden hónapban érdeklődtem telefonon. Ügyem Tóth Edéhez tartozott. Kellemes hangja volt. Még nem, mondta. Még nem. Sajnos még nem. A negyedik hónapban magához rendelt. Addigra már meglehetős jártasságra tettem szert a visszautasító levél-olvasásban. Első mondat: dicséretféle. "Jó íráskészségről tanúskodik". Második mondat: lényeg. Nem közöljük. Ez gyakran "de"-vel indult.

Az Új Írás szerkesztősége néhány egymásba nyíló szobában volt Hungária-New York negyedik emeletén, szemben az Autó-Motorral. Ide léptem be, az izgalom verejtékében úszva. Tóth Ede épp az ajtóval átellenes íróasztal mögött ült. Szélessége meghaladta magasságát. Előhúzta a kéziratomat, belefogott abba a bizonyos első mondatba. Türelmetlenül közbeszóltam: De? Nem értette. Mondtam, én már megszoktam, hogy jön a de, ne kíméljen. Zavarba jött, s rövid szünet után: Tulajdonképpen nincs de. Nincs? Nincs. Akkor... közlik tehát? Deeehogy, én csak a kidobóember vagyok. Értem, és ki a következo lépcső? Tóth János. Csupa Tóth dolgozik itt? Nem, a főszerkesztő elvtárs szerb.

Jován a negyedik-ötödik szint volt. Mire őhozzá kerültem, ősz lett, én meg negyedikes. Élőben még vonzóbb férfinak találtam, mint a fotón, s a szeme még kevésbé állt jól. Nem ismertem senki mást, akin a káderi (kádári?) kék öltöny elegánsnak hatott. Ülj le, apám! Mikor megtettem, hosszú percekig csak szemlélt. Én tudok várni, de nem a végtelenségig. Van de? - kérdeztem. Vegyük egymást komolyan, mondta. Értésemre adta, a lapja fölfedez engem, ami óriási felelősség, tekintettel arra, hogy még középiskolás vagyok. Jól gondoljam meg, ezzel az írással akarok-e színre lépni, vagy hozok egy másikat, szebbet, érettebbet.

Talán hallgatnom kellett volna rá. Ám azt hittem, csapda ez. Ha elfogadta, hozza le! - mondtam. Csalódottan nézett rám, miért nem értek a szóból. Közölte, nem publikálhatok a saját nevemen, Vámos Tiborként, mert ez foglalt, az akadémikus gyakran ír a lapba. Vegyek föl kezdőbetűt, legyek pölö Vámos X. Tibor, vagy válasszak más keresztnevet. Miklós? - kérdeztem viccből, mert o az volt, vártam, hogy elnevesse magát. Biccentett, áthúzta a Tibort a lap tetején. Hiszen megmondta, vegyük egymást komolyan. Így lettem Vámos Miklós. Akkoriban a személyit tizennyolc éves korban adták, nekünk az osztályfőnök nyújtotta át, kevéssel ezután. A NÉV rovatban ez állt: Vámos Miklós Tibor. Honnan tudják? Jován értesítette volna a hatóságokat?

Otthon kiderült, az úgy volt, hogy anyám azt akarta, elsőszülött fia az apja keresztnevét viselje, amint az a rendes katolikus családokban szokás. Máig sem értem, miből gondolta, hogy katolikusok vagy rendesek lehetnénk (anyja neve: Weisz Gizella). Apám viszont az ő apja (Auschwitz) keresztnevét adta volna nekem, mementóképpen. Mint minden vitában, ebben is anyámé lett az utolsó szó. Két keresztnevem ábécé sorrendben került az igazolványba, de az igazit - a Tibort - húzták alá. Jován mégiscsak tudhatott valamit. Mire azonban a lap lehozta azt az írást, már nyomdászipari tanuló voltam. Jován dörzsölte a tenyerét, nagyszerű, apám, munkáskáderként sokkal nagyobb az esélyed! - azt nem mondta meg, hogy mire. Fintorogtam, én inkább deklasszált elemnek éreztem magam, azért dolgoztam az Egyetemi nyomdában, mert nem vettek föl az egyetemre a Haraszti miatt - ez már tényleg nem tartozik ide.

Jován pártkáder volt, ám az efféléktől abban különbözött, hogy soha nem teljesített túl. Ha a magasságos kulturális főelvtárs utasította valamire, végrehajtotta, ha nem, elment a falig, olykor néhány centivel kijjebb tolva azt. Lakást kapott Óbudán, Dunára nézőt. Szeretett oda vendéget hívni. Még jobban szeretett vendégeskedni. Hozzánk is eljött, különböző címeinkre. Imádták a nők. Ebből adódott a legtöbb problémája. Egy ízben magához rendelte az említett főelvtárs, és szigorú fejmosásban részesítette zavaros magánélete miatt. Állítólag ekképpen: Maga túl sokat nőzik, Jovánovics elvtárs! Maga meg túl keveset, Aczél elvtárs! - felelte ő. A főelvtárs ordított azután, oroszlán módjára. Sokaktól hallottam. Bánnám, ha népköltészet volna. Az tény, hogy Jován leváltása gyakran terítékre került, az Új Írás időnként valamivel bátrabban közölte azt, amit odafönn rosszallottak. Végül tényleg elküldték, a helyére Juhász Ferenc került, ő meg az ÉS-hez. Nem bántam, gyakran írtam ide is. Még később a Magvető könyvkiadó igazgatója lett. Ez sem zavart, köteteim zöme ott jelent meg. Ő azonban mindig visszavágyott az Új Írásba. Kérdeztem, miért nem érzi jól magát a Vörösmarty téren, az elizélt palota legtetején lévő irodában. Azért, mert én sajtómunkás vagyok, azt szeretem, ha az alkarom könyékig nyomdafestékes. Mint hajdani kéziszedő, pontosan értettem, mire gondol.

Szerette a márkás italokat. Konyak, whisky (főleg ha skót), vodka. A nyugati gyártmányú cigarettát. De még inkább a társaságot, melynek előbbieket egy főpincér szakértelmével kínálhatja. Örömmel mondott tósztot a koccintáshoz. Talán ezért szervezte oly lelkesen az Új Írás baráti estjeit a Hungária-New Yorkba. Ott a nyeretlen kétévesek elvegyülhettek az élő klasszikusokkal. Érdekes, akkoriban ilyesfajta rendezvényeken hiánytalanul megjelentek a magyar irodalom óriásai, meg azok is, akiket csupán a kultúrpolitika kiáltott ki annak. Jován őket kerülte. Pontosan tudta, hogy Déry és Örkény író, míg - mondjuk - (nem, inkább ne mondjuk) X és Y nem az. Déry szerette ugratni. Egy ízben megfenyegette: Ha a főszerkesztő úrelvtárs továbbra is ragaszkodik a selyem nyakkendőkhöz, nem adok több írást. Jován azt felelte, nála az elegancia világnézeti kérdés, különben sem lehet mindenki anarchista. Déry tegezésre váltott, te ne dumálj, aki nem kommunista vagy, hanem hedonista. Jován biccentett, igen, de ez maradjon köztünk.

Egyszer tanúja voltam, miként gyakorolja a rábízott cenzurális hatalmat. Ifjú szerző művéből szeretett volna kihúzatni egy részletet, mely a szovjet hadsereg jelenlétére utalt. Apám, kezdte Jován, nagyon sajnálom, de ezt nem lehet. Miért nem? - így ifjú szerző, álnaivan és támadásra készen. Mert Magyarországon nincsenek szovjet csapatok, mondta Jován. Nincsenek? Nincsenek, és ha volnának, annak közzétételét egy még nálad is megbízhatóbb elvtársra bízzuk. Ifjú szerzőből kibuggyant a röhögés.

Kevesebb sikert aratott azokban a politikai vitákban, melyeket a testvérével, a rendszer által megzabolázni sosem sikerült szobrásszal folytatott. (A magasságos főelvtárs színe elé emiatt is többször citálták.) Miért nem marad már nyugton, panaszolta nekem, tudhatja, milyen kínos nekem, ha a Szabad Európának nyilatkozik, most megint aláírt valami kiáltványt, hívatni fognak - égnek fordított hüvelykjével mutatta az irányt -, mi a rossebbel védekezzem? Ötödéves voltam az állam és jogtudományi karon, jogelméleti érvet ajánlottam: Utoljára Werbőczy Hármaskönyve büntette az embert olyasmiért, amit a rokona követett el. Gondterhelten hümmögött, kérdés, tudja-e, hogy ki volt Werbőczy.

Panaszkodni fehér asztalnál szeretett. Gyakran jártunk a Kispipába. Néhányszor még maga Seress Rezső (Szomorú vasárnap) ült a zongoránál. Kérdeztem Jovántól: Ha ennyire unod, hogy cseszegetnek, miért nem választasz más foglalkozást? Egyrészt semmi máshoz nem értek, másrészt amíg én vagyok a bokszzsák, addig nem titeket cseszegetnek.

Amikor ráomlott a rendszer, átmenetileg link hirdetési újságoknál ügyködött. Irodalmat közölt bennük, míg a tulajdonosok hagyták. Pontosan értette, mi történt, biztosra vette, számára nincs többé hely. A mór megtette kötelességét satöbbi. Visszavonult. Kapcsolatait megszakította szinte mindenkivel. Fölkerestem otthonában. Nyitott ablaknál iddogáltunk. Mézes alkony, rovarzümmögés. Kérdeztem, mivel telnek napjai. Azt felelte, eteti a szúnyogokat. 

2004. július 12.