Várkonyival nagyon jóban voltam. Nem a nagy Várkonyival, tehát Zoltánnal, a híres színésszel-színigazgatóval-rendezővel-főiskolai dékánnal. Hanem a kis Várkonyival. A fiával. Gáborral. Gabival. A nagy Várkonyival csak kicsit voltam jóban. Sosem ért rám. Csak rohanva közlekedett. Vígszínház, főiskola, filmgyár, pártközpont, szövetség, külföldi utak... két végin a gyertyát. Egyszer a színművészeti előcsarnokában valamelyik felvételizőnek mutatta a haverja áhítattal: Nézd, ott jön a Várkonyi! Melyik az? Amelyik ott megy!

A kis Várkonyi, vagyis Gabi, azaz a kis Vé, teli puttonyként cipelte az apját, folyton és mindenhová. Úgy érezte, agyonnyomja. Föltételezte, a papa befolyása révén kapott belépőjegyet a művészeti életbe. Épp ezért eszébe se jutott a színi pálya, filmrendezőnek tanult. A film nem művészet, állította a nagy Vé - cáfolva a nagy Lenint -, mesterség legföljebb. A kis Vé talán ettől bátorodott föl. Tanulmányait biztonság kedvéért Moszkvában kezdte, távol az atyai erőtértől, majd néhány itthoni esztendő után még messzebb, Amerikában folytatta. Nehogy a rossz nyelvek azt mondják. Hiába. Azt mondták. Mire megkapta a diplomáját, a nagy Vé már tótumfaktum lett a főiskolán. Is.

A filmes terület nem bizonyult jó döntésnek, a híres édesatya szabad idejében monstre filmeket forgatott, főleg megbízható Jókai Mórokból. Milliók tódultak a moziba. Szakmai berkekben fanyalogtak. Gabi összedörzsölte a kezét: A papa kicsit ciki! Mintha a sors ezáltal nyitna néki tért. Óvatosságból mégsem a filmiparban, hanem a televíziónál helyezkedett el. Akkoriban még művészfilmek gyártódtak ottan, ugyanolyan celluloidra, mint a MAFILM-nél, sokszor ugyanazokban a műtermekben, ugyanazokkal a kamerákkal, ugyanazzal a gárdával. Így kerültem a képbe én. Ezt nehezen fogják elhinni, de akkoriban egy fiatal író bizton számíthatott rá, hogy valamelyik novellája vagy regénye mozgóképpé válik. Kevésbé volt hiúsági kérdés, mint anyagi. A filmgyár többet fizetett, mint amennyit egy kötetért kaphatott az ember. A televízió majdnem annyit.

A kis Vé a feltörekvő ifjú írók közül engem választott. Nagyon örültem. Háromszor forgatott a munkáimból. Valamelyiknél az történt, hogy rejtélyes okból a honoráriumot a MAFILM pénztárában vehettem át. Húszezer forint. A hetvenes évek elején. Boldoggá tett. Százas volt a legnagyobb címlet, négy szalagozott paklit adtak, darabja ötezer. Ballonszerű bélelt télikabátom jobb és bal zsebébe csúsztattam kettőt-kettőt. Borongós téleleje volt. Fölszálltam a hetes buszra a Lumumba utcában. Kaptam ülőhelyet. Szünet nélkül a kötegeket tapogattam, előre örvendeztem, örül majd a feleségem - friss házas voltam. A zötyögő csuklós hernyó bepárásodott ablaka mögött a setét város. A munkából megtérő fáradt dolgozók között mintha csak én sejteném, hogy az élet szép. Nagyjából a Thököly útnál észrevettem: jobb zsebemben már csak egy köteg van. Ellopták? Kiesett? - kapkodva kutakodtam, hiába minden, a balban kettő, a jobban csupán egy. Lehet, hogy rosszul emlékszem, és tizenötöt kaptam? Nem, húszat. Hát... - percek alatt megvigasztalódtam. Tizenötezer is nagyon szép summa. A feleségem boldog volt, hogy ilyen tömérdek pénzt kerestem a tollammal. Szobabútort vettünk. Egy téllel később véletlenül bukkantam arra a köteg pénzre, a zseb hasadékán lecsúszott a bélés aljába, ott hordoztam, mint közkatona a tarisznyájában a marsallbotot.

De nem az én financiális cirkumstanciáim alakulásáról óhajtanék mesélni. Hanem arról, hogy a kis Vével egyre szorosabb barátságba keveredtünk. Elválaszthatatlan operatőre, a kis Rá (Ráday Mihály, az Imre nevu monumentális színész fia) is csatlakozott. Összejártunk családilag. Arra készültek mindketten, hogy hamarosan nagyok lesznek ők. Reméltem, ez majd rám is vonatkozik, annak dacára, hogy az én apám, szegény, nem volt puttony. Már nem is élt. Úgy véltük, aki elmúlt harmincéves, az vonuljon vissza, belátva, többé nincs szükség rá. Helyet a fiataloknak. Azonban hipp-hopp, betöltöttük a harmincat. Fölemeltük a korhatárt negyvenre.

Gabival keringvén, sokszor összefutottam a nagy Vével. Szemüvege mögül gyanakodva fürkészett. Újra meg újra bemutatkoztam, attól tartva, elfeledte, ki vagyok. Lenézően ingatta a fejét: Vámos, persze, de mér nem ír darabot? Szívembe talált. Írok én, csak maguk nem mutatják be! - feleltem dölyfösen. Mér ne mutatnánk, ha elég jó? - így a nagy Vé. Erre persze több lehetséges válasz adódik. Például, hogy adott darab nem elég jó. Ez volt Várkonyi dramaturgjának álláspontja az enyéimről. Ma már igazat adok neki. Akkor fortyogva haragudtam rá, s bepanaszoltam a nagy Vének. Tőle vártam igazságszolgáltatást. Nem tudtam, csak akkor olvas színművet, ha többen egybehangzóan figyelmébe ajánlják. Kiselőadásokat tartottam neki arról, miként nyomják el ők, a beérkezettek, az ifjú rendezőket és írókat. Persze, hogy elnyomjuk magukat, ha egyszer nem elég jók... ha elég jók volnának, letaszajtanának bennünket a trónról, mondta ő kajánul. A guta kerülgetett. Talán ebben is van valami. De akkor, a szocializmus kultúrhierarchiájában, nagyobb szerepet játszottak a hatalmi viszonyok. S ő bejáratos volt Aczélhoz.

Én meg bejáratos voltam az ő leányfalui nyaralójába. Képzeljenek el egy óriási telket, amelynek a közepét jelentős domb - szinte hegy - foglalta el. Annak ormán állt a nádfödeles udvarház. Alul, a kert dupla vaskapujánál egy csehszlovák gyártmányú faház szerénykedett. Három szoba, konyha, mellékhelyiség. Bármely más telken csodás üdülőnek tűnt volna. Itt, a palota tövében, portásfülkének tetszett. Abban töltötte a fűtésmentes hónapokat a kis Vé, a felesége meg a fia. Ha ott beszélgettünk, gyakran megesett, hogy dudaszó zengett. A nagy Vé tért haza, drága automobilján (mintha Lada 1500-as lett volna, de erre nem vennék mérget). Odaszaladtunk, kinyitottuk neki a kaput. Csikorogva fordult be a murvás útra. Sokszor megállt tereferélni. Olykor járva hagyta a motort, s a kocsiban maradt. Másszor mellénk telepedett a kerti garnitúrára, megkérvén a fiát, telefonáljon föl a kisházból a nagyházba az asszonynak, hogy melegíthető a vacsora.

A kisnagy Vé szíves közlése szerint Várkonyi Zoltánról sose tudták, odafigyel-e. Megesett, hogy fontos értekezleten újságot olvasott. Máskor épp a színház jövő évi műsortervén vitatkozott a teljes vezetőség, az dőlt el, ki rendezhet, mennyit, mit. A nagy Vé a tenyerét nyomogatta. Akkor még nem terjedt el a pici zsebszámológép. Ő hozott magának Bécsből. Azon számolgatott. Hirtelen megmutatta rendezőinek a csodamasinát (talán nem is láttak olyat addig), s azt mondta: A zannyuk micsodáját, most nézzétek meg, mennyit levontak ezek a szemetek a filmgyárban! - az elképedt csöndben rövid hatásszünet után kihirdette a jövő évi műsortervet. Többsávos agya volt.

Mi ketten változatlanul össze-összevitatkoztunk Leányfalun, a murvás út mentén, irodalomról, politikáról, filmekről. Már filmdramaturg voltam, nagy szakember. Néha kioktattam. Nevetett: Jól van, apukám, maga csak maradjon ilyen szigorú hozzám! - nézeteimet nem vette komolyan. Így előállt a helyes arány, mert én meg túl komolyan vettem őket. Egy ízben hosszan álldogált, rugdosva egy sötétebb színű kavicsot. Amikor fölment az udvarházba, én lehajoltam azért a kis kőért. Zsebre vágtam. Tél volt. Még ugyanazt a ballonszerű bélelt kabátot hordtam. A nagy Vé kavicsa hamarosan lecsusszant oda, ahová az a bizonyos ötezer forint. Később rátaláltam. Addigra a nagy Vé már kiköltözött a temetőbe, néhány hónappal előzve meg legkedvesebb íróját, Örkény Istvánt. A továbbiakban díszsírból figyelte erőlködésünket, olyan arccal, mint aki tudja, amit tud. Sajnos, a kis Vé is követte atyja példáját. Olaszországi nyaraláson vért köhögött, viharos sebességgel vitte el a legrandább betegség.

A kavics talizmánná lett. Amikor lehetetlen helyzetbe kerültem, tévéműsorok botcsinálta vezetőjeként, öltönynadrágom zsebében hordtam, válságos pillanatokban benyúltam. Tapintása szerencsét hozott. Egy bizonyos adásban elbúcsúztam a nézőktől. Verebes Istvánt kértem meg, legyen az utolsó vendég. Ahogyan mindenkinek, neki is személyre szóló ajándékkal készültem. Már a színpadon ültem, amikor eszembe ötlött, a nagy Vé kavicsát kéne odaadnom. Hiszen Várkonyi a mestere volt. Vonakodtam. De az igazi ajándék mindig fáj egy kicsit annak, aki átnyújtja. Erőt vettem magamon. Elmeséltem, honnan való, s a kezébe nyomtam: Nekem szerencsét hozott, legyen a tiéd!

Hónapokkal később Verebes (fogas kérdés, hogy ő mekkora Vé), aki szintén barátféle, üzenetet hagyott a rögzítőmön. A kavicsot nagyon köszöni, a tárcájában tartja, tényleg szerencsét hozott, mert azóta az a tárca sosem üres. Nem örültem. Nem financiális célra szántam, hanem... hogy is mondjam... eszmeire. Ám eszembe jutott Várkonyi Zoltán, a pici számológépével. Meg Vé eM, az ötezresek kötegeivel. Megenyhültem. Ne legyünk álszentek. Ilyenek vagyunk. Mi, kicsik és nagyok.

2004. április 19.