Csinos szakdolgozatcím lehetne: Az alkohol esztétikája a magyar irodalomban. Töméntelen kolléga merült alá a töményben, szemem láttára. Csak akkor szerepelhetnék e tudományos műben, ha én írnám. Mert szinte soha nem iszom, anélkül is részeg vagyok. A szeszek ízét sem szeretem. Efelől még lehetnék notórius iszákos, sokan közülük fintorral, szinte utálkozva dobják be a kupica tartalmát, nekik sem az élvezet kell, hanem a hatás. Már utaltam Ladányi, a feledésbe merült költő tanítására, visszautasításkor mondjam azt: Tudod, a májam! - hadd higgyék, hogy elittam. Simonffy András, a Jegenye (öles termete miatt hívtuk így) ezt nem vette be, gyér bajsza alatt pengévé húzta az ajkát, s megjósolta egy soha véget nem érő nyáréjszakán: Igyál, vagy ki fogunk közösíteni! Mentségemre fölhozom: viszont dohányoztam, húsztól és harmincig rengeteget, elérve - sőt megdöntve - a napi három csomagos kerületi csúcsot. Jelzem, a magyar írók dohányzásának témaköréből is készülhetne szakdolgozat. Ismertem egy munkás-paraszt szerzőt, aki a cigiket a fölhasználás napjának előestéjén konyakba mártotta. A szivarosok élén Lukács György állott, a többször kiátkozott filozófus-esztéta, akihez ekkortájt még fölmehetett a magamfajta alkalmas időpontban beszélgetni. Lukács eskü alatt vallotta, hogy napi négy-hat szivar a hosszú élet titka, s a magáéval sikeresen bizonyította. A szivarosok kétharmada a legócskább, papírba csavart magyar termékeket kedvelte, nem olcsóságuk, hanem utánozhatatlan aromájuk miatt. Gáll István, az Ember, sem volt hajlandó mást a szájába dugni. Valamiért az a hiedelem gyötört, hogy nekem kell megmentenem a legrondább betegségtől, pedagógiai céllal szétboncoltam egy Csongort a dohányzóasztalán. A barna külső papír alatt - melyet dohánylevél-utánzatúra nyomtattak - előbukkant egy vastagabb lap, indigókék, olyasfajta, amilyenbe az iskolásfüzeteket kötik. Csak röhögött, lőttek az elrettentő hatásnak. Hoztam neki külföldről szopókás Uppmannt lapos bádogdobozban, egyetlen próbaszál után elkínálta a vendégeinek.

A füstszűrő megjelenése két szektára osztotta a szerzőket. A derékhad ragaszkodott a hagyományoshoz, csak lassacskán hódított teret a filter. E téren mintha Déry és Örkény lett volna az úttörő. Örkény rajongott a francia italokért és cigarettákért. Úgy emlékszem, Mándy Iván volt az a kivételes személy, akit nem ejtett rabul sem az ivás, sem a szívás, ha mégis rágyújtott, akként fogta finom művészujjaival, ahogyan a pezsgőspohár nyakát az angol arisztokraták. Vas Pista bácsi iskolát teremtett az egészségvédő szipkával, amelyben állítólag benne marad a kátrány és a nikotin zöme. A proletárírók két pionírja igen sokáig maga csavarta a cigarettákat, de lehet, hogy csak nyilvános helyen, az is lehet, hogy kizárólag az Új Írás baráti találkozóin, hadd tanuljunk. A munkás származásukkal hivalkodók a staubot a hüvelyk és a mutatóujj közé csippentve, a tenyér öblébe rejtve szívták. Sokan pipáztak, különösen a falusi származásukra büszkék.

Az úgynevezett fiatal írók közt alig akadt, ki ne hódolt volna mindkét szenvedélynek. Kábítószer idehaza még nem létezett a hatvanas évek végén, a Coca-Coláról pedig már tudtuk, nem bódít, hizlal. Eleinte hárman voltak a fiatal írók: Simonffy-Császár-Marosi, így illett emlegetni őket, akár egy focicsapat támadó ékét. Remélem, még mind a három név jelent valamit a művelt olvasónak. Ivásban biztosan Császár István volt az aranyérmes. Erős paprikát morzsolt a pálinkába. Hajnóczy Péter még nem jelent meg a színen, hogy letaszítsa a dobogó tetejéről. Császárt ugyanúgy becéztük, mint a szerinte róla elnevezett uszodát. Bár A fűtő Hajnóczy híres könyvcíme lett, valójában Csaszi hosszabban és gyakrabban működött fűtőként, élete több szakaszában. Bizonyára ő volt és lesz az egyetlen József Attila-díjas kazánfűtő ebben az országban. Dolgozott ennél bizarrabb szakmában is, tűzoltókészülék-ellenőrként. Szegény családba született, óbudai prolikörnyékre - ő mondta így -, apja szinte belefulladt az italba, anyja kormányozta a család hajóját, majd beleszakadva az erőlködésbe. Rémlik, virágárulással próbálkozott, befogta a gyerekeit, a férjét nem sikerült, róla csak így beszélt: A hülye apátok!

Császáron alig látszott, ha tele volt - ez is az ő kifejezése -, nyelve ugyanolyan gyorsan forgott, talán valamivel rekedtebben dörmögte történeteit, amelyekről ő is tudta, amit mi, hogy inkább meg kéne írnia őket. Nem tartotta tisztes iparnak a szépirodalmat, ha a foglalkozását kérdezték, a fentebb említetteket mondta. Kötete soha nem jelent volna meg, ha egy reggel rajtaütésszerűen föl nem keresi őt Gáll István, az Ember: Komám, add ide a novelláidat, de rögtön! Császár a vetetlen ágyon ült, más- vagy inkább harmadnaposan, zsörtölődött, mit akarnak tőle ilyen hajnali órán (fél tizenegykor), menjenek a fenébe. Gállt azonban nem olyan fából faragták, hogy engedelmeskedjék: Kisszívem, majd ha összeszedtem a kézirataidat, szunyálhatsz tovább! - huzigálta a fiókokat, rakosgatta egy mappába a gépelt papírokat. Császár beletörődött a sorsába, mutogatott, ott is van egy (a kisszekrény tetején), meg ott is (az ágy alatt).

Fényes csillagnak számított a hetvenes években, jól ment neki, készült sikeres film az írásaiból, tévéjáték is, meghívást kapott a zártkörű pályázatokra (jelige: vesszen az előleg). Kereshetett pénzt, de semmi látszata. Öl, butít és nyomorba dönt. Léte színvonalán csak leghűségesebb társnője, Éva javított. Az óbudai lakótelepen éltek, kétszoba-összkomfortban, melyet a panel lehetőségein belül kényelmesre és ízlésesre alakított a női kéz (s pénztárca). Éva újságot írt, Császár, kevesebb elszántsággal, novellákat. Többször jártam náluk, a jelek szerint úgy használta a szobáját, mintha független volna a lakás többi részétől. Hagyta, hogy Éva kiszolgálja, de a fuszekliját nem engedte kimosni, állította, akkor menthetetlenül belészeretne az a drága nő. Elújságolta, Évával abban egyeztek meg, igyék otthon. Semmi szükség arra, hogy a kocsmába hordja a pénzt, ott sokkal drágábban mérik a szeszt, szépen bevásárolnak a közértben bort, sört, pálinkát, lerészegedhet a szobájában, így nem szorul valamely lump alak kegyére, hogy hazajuthasson. Ivott tehát otthon, boldogan. Legalábbis egy darabig. Évát aztán elhagyta, vagy fordítva.

A Hungáriában mellém telepedett. Emelkedett társalgást folytattunk az orosz regényírókról. Hetvennégyet írtunk, én még a jogi karra jártam. Hirtelen azt kérdezte: Tudsz adni egy ötöst? Bólintottam, benyúltam a zsebembe, az abroszra számláltam öt magyar forintot. Rábandzsított, enyhe undorral, majd legyintve fölállt, átült valakihez. Akkor... mégse kell? - szóltam utána bátortalanul. Fogalmam se volt, menynyire tele van. Lezöttyent a helyére egy másik kolléga, azt hiszem, Simonffy, a Jegenye. Hallván tőlem, mi történt, kinevetett, hogyan lehetek én ilyen naiv, Csaszi ötszázat kért! Szégyenkezem. Néhány évvel később egy maszek ruhaboltban (vö.: butik) hallottam, amint a tulajdonosnő a fiához fordul: Mukikám, tudnál adni egy tízest? Már a sokat tapasztaltak bölcsességével állapítottam meg magamban, nyilván nem tíz forintot kér, na de... tíz, száz?? - tízezerre gondolni sem mertem, akkora összegnek számított. Rajtam nem lehet segíteni, mindig lemaradok egy rubrikával.

Hajnóczy Péter, amikor megérkezett, még Császárnál is jegyzettebb név lett. Sosem értettem, miért nem barátkoznak. Sötéten izzó tekintetét nehéz volt állni. Ő sosem kért pénzt kölcsön, gyufát annál gyakrabban. Egyszer elmesélte (később meg is írta), ismer valakit, aki minden telefonfülkében otthagy egy szál cigarettát a rászorulóknak, de nem tesz mellé gyufát. E példát néha követi, de gyufát ő sem hagy, valahogyan soha nincs nála. Darab ideig minden telefonfülkében otthagytam egy doboz gyufát, remélve, hátha összetalálkozik Hajnóczy cigarettáival.

Nagyhatalmú könyvkiadói szerkesztő a fülem hallatára nehezményezte alkoholizálását, ha nem inna, sokkal sikeresebb lehetne. Hajnóczy ráemelte szúrós tekintetét, s azt felelte, hogy a siker bűn. Ezek szerint nem tudta, milyen sikeres. Bátran kell élni, s érdemes meghalni, amint lehet, oktatott egyszer a Lenin körúton, a Népszava könyvesbolt kirakatánál. Mikor lehet? - kérdeztem. El, míg lehet s szabad, cseh földön biztosabb, válaszolta. Világnézetéhez híven tűnt ki a színről.

Császár Istvánnak gyönyörű húga volt, bemutatta. Épp egy írótárssal randevúzott. Császár kifejtette, jobban örülne egy fűtőnek. Mesélte, a húga süldőkorában mindig kiszaladt a ház elé, ha odagördült a postakocsi, s dallamos hangon fölkiáltott: Póóóstakocsi, vigyen eeel! Csaszi hozzáfűzte: Én is arra vágyom, hogy végre vigyenek eeel! Nem mondta, hova. Ekkoriban megint kazánt fűtött, immár nagypapaként. Vágya kisvártatva teljesült. Ha van arra italbolt, ahová vitték, Hajnóczy biztosan összebarátkozott vele. S még sokan mások, akik a magyar irodalomból támasztják ott a talponállót.

2004. augusztus 9.