A sárkány soványít (Élet és Irodalom, 48. évfolyam, 34. szám)

Megosztás

Simonffy András, a Jegenye, egy fejjel magasodott nemzedéke, s kettővel a többi ember fölé. Édesapja, a horthysta főtiszt alkatát örökölte. Hosszúkás, vékony koponyája vitorlás hajó módjára feszült a légnek, ha ráért, akkor is gyors tempóban húzott előre, futni kellett mellette a járdán. Vastag lencsés, színezett szemüvege mögül gunyoros tekintet szögeződött rád. Fényképen láttam először, a Körképben, ajtófélfát támasztva, mélységes csüggedtséggel nézett valahová lefelé. Később elmesélte, a neves fotós kiszállt hozzá, hogy művészi portrét készítsen róla, ám helyette a kutyáját fényképezte majd félórán keresztül, ezt bámulta ő, tűnődve, hogy voltaképpen kinek a feje kerül a Körképbe. A kutya egyébként mindig olyan csüggedten pislogott, mint a Jegenye azon a fölvételen.

Tudtam, hogy ő a nagy Simonffy (de azt még nem, hogy a Jegenye), neki fogalma se volt, hogy én vagyok a kis Vámos, amíg Gáll István, az Ember, tudtára nem adta, ezekkel a szavakkal. Hatvankilenc nyarán, a Kulacs étteremben. Simonffy viharvert kalauztáskájában a háromnapos szendvics éppúgy elfért, mint a friss kötetek és a kétszersült kéziratok. Legjellegzetesebb a keze volt, óriási lapáttenyér, seprűnyél-vastag ujjak, széles körömlemezek. Az efféle mellső végtag nyers fizikai erőt, ám némi ügyetlenséget sejtet. Simonffy, a Jegenye, ezzel szemben kecsesen használta őket. Könyvet mindig úgy nyitott ki, mintha félne, kárt tesz benne.

Ekkortájt még egyikünk se hitte, hogy valaha lakásunk lehet, özvegy szülőnél, rokonnál, al- vagy társbérletben éltünk. Simonffy a Ráday utcában, mely az idő tájt még nem alakult vigalmi negyeddé, sötét volt, kutyagumiban gazdag. Talán macskagumiban is. A tömb ékessége, a háromjegyű számmal azonosított italbolt szintén erősen szaglott. Onnan hordta föl Simonffy a vizezett borokat, csatos üvegben. Elképesztő méretű, igen magas előszobába érkezett a látogató, honnét minden irányba nyílottak a cirádás páros ajtók. Simonffy és felesége, a tüzes tatárlányra emlékeztető Csi Tak Csi (így mutatkozott be, hozzátéve: barátoknak Csi) irdatlan szekrénysorokkal választotta ketté az egyik tágas termet, birodalmuk addig ért. Képzeljék el, milyen gyönyörű gyerekek születhetnek egy Jegenye és egy tüzes tatárlány frigyéből, épp olyanok jöttek a világra.

Simonffy keveset beszélt, sokat főzött, Csit nem engedte a sparhelthoz, legalábbis vendégek jelenlétében. A debreceni gulyás, az alföldi slambuc és a Ráday utcai lecsó volt a specialité de la maison. Tudományos elméletet alakított ki a paprika és a hagyma szeletelési módjairól, függően attól, mely étel alapját képezik. Nála azonban valamennyi étel alapját emezek képezték, a felépítményt pedig mindaz, amit a jégszekrényben talált. A gulyáslevesben olykor alaktalanra főtt kemény tojás úszott, a lecsóban sajtdarabok olvadtak fonalasra. Ami a legfontosabb, Simonffy az ételt nem kavarta, csak rázta, az edény forró fülét szorongatva, vastag bőrét nem bántotta a hő. Nekem nagyon ízlett a főztje. Ha tehettem, beállítottam. A telefon nevű kommunikációs eszköz még nem volt jellemző. A beállítást "fölesés"-nek mondta a korabeli szleng. Fölestem tehát. Simonffy bármit csinált, boldogan hagyta abba, legboldogabban az írást: Jaj, de jó, hogy jössz! - kiáltással. Amint besötétedett, számítani lehetett rá, hogy még valaki fölesik. A többes szám pontosabb. Simonffy a jövevények láttán kivirult. Az általános örömünnepet az sem rontotta el, hogy a nyakkendőben érkezők láttán a fiókból előhúzott egy méretes varróollót, s haladéktalanul lenyisszantotta e polgári ruhadarab végét. A polc oldalára rajzszögezte a szerzeményt, kalligrafikus betűkkel aláírta, kiről vágta le. Remélem, e becses gyűjtemény a Petőfi Irodalmi Múzeumba került. Én csak azért nem szerepelek benne, mert szinte soha nem hordok nyakkendőt (tévéműsor erősíti a szabályt - ám attól még nagyon messze voltunk). Simonffy úgy vélte, a nyakkendő a rendszer kiszolgálóinak jelképe, hiába fejtették ki többen, hogy a kravátlit már a Nagy Októberi Szocialista Forradalom előtt föltalálták.

Nála jobban kevesen utálták a szocializmust. Híres filmjét agyonvagdostatta a cenzúra, tartok tőle, hogy a kulcsmondat - üdítőital-reklám - is kimaradt: Szoci kóla, langyosan az igazi! Először a Mozgó Világot szerkesztette, mely nagyalakú negyedéves antológiakánt indult, az írószövetség védernyője alatt. Aztán ő lett a kidobó ember az Új Írásnál. Elődjénél sokkal lelkesebben működött, hetenként próbálta átnyomni arra érdemes kezdők kéziratait a felettesein. Ugyanolyan szenvedéllyel fürkészte írótársait, mint én, sőt nálam tovább lépve, rövid amatőrfilmeket is készített róluk. Szeretném tudni, mi lett a sorsuk. Én Szmena fényképezőgépet kattogtattam (a Pajtás csehszlovák édestestvére), felvételeim zöme elkallódott. Őróla megmaradt néhány.

Imádott játszani, villanyvasúttól a kártyáig bármivel. A tarokkra én tanítottam, évekre belehabarodtunk. Ahhoz négy ember kell, mi azért sokszor játszottuk ketten, S bal, S jobb, V bal, V jobb. Általában Simonffy bal keze nyert. Persze, mert összedolgozott a jobbal - mind a kettő gyűlölt veszteni. Nehéz anyagi körülmények között élt, de adott magára. Íróasztala a Váci utcai iparművészeti boltból származott, árából az egész szobát berendezhette volna. Munkaeszköz, magyarázta. Ha megszorult, nem akként kért kölcsön, mint a többiek, alázatos arccal, zavartan, ó nem. Simonffy, a Jegenye, ily alkalommal előkapta maga gyártotta csekkfüzetét (csekk még nem létezett a köznapi forgalomban), a téglaforma lapokon az alábbi gépelt szöveg állott: A mai napon átvettem ..., azaz ......... Ft-ot, 1 2 3 4 5 6 (megfelelőt bekarikázni) havi kölcsönre .........-tól, aki ......... alatti lakos. A visszafizetést az állam helyett ÉN garantálom. Dátum, aláírás. Még valami pecsétfélét is előre odabiggyesztett, krumplival készítve. Ezt töltötte s tépte ki szenvtelen arccal, így hidalva át a kínos perceket, míg a hitelező előbogarászta a bankókat. Ügyintézésben nem volt ennyire flott, amikor az Új Írástól elküldték, vissza kellett jelentkeznie az MNK Művészeti Alap irodalmi szakosztályához (ez az alakulat beírta a személyibe, hogy foglalkozása: író/tag, így nem vitte el a szabadúszót a rendőr közveszélyes munkakerülésért). A bürokratikus aktust soká halogatta. Volt nagy csodálkozás, amidőn végre rászánta magát, az iratokból világossá vált, kijelentkezni is elfelejtett, mikor állásba ment, így évekig két helyen fizették helyette a TB-t.

Annyi mondanivalónk volt egymásnak, hogy a szóbeli érintkezés nem bizonyult elegendőnek, hosszadalmas levelezésbe fogtunk. Ő az Új Írás fejléces papírján küldte szellemes üzeneteit, szigorúan magázott, így zárván sorait: S. kapitány, a hajóhídról. Én V. matróz voltam, a gépházból. Egészen addig, amíg joghallgatóként szakmai gyakorlatra a XIII. kerületi tanácshoz osztottak be. Onnan végre hivatalos okmányokkal intézkedhettem. Mindenekelőtt beidéztem S. kapitányt, lakásügyben, álnéven. Fütyült rá. Fokoztam a szigort, jelenjen meg autóbaleset tanújaként, ha nem, akkor, és tértivevény. Erre már beslattyogott. Aztán kergetett a tanács épülete körül, kifulladásig.

Családostul nálunk időztek. Szőke kisfia (óvodás) rajzok tucatját készítette. Az egyiken az apja volt látható, amint egy sárkánnyal harcol. A sárkány többfejű grillcsirkére hasonlított. Simonffy fölolvasta a képaláírást: A sárkány soványít. Milyen poétikus, állapítottuk meg, hisz valóban, amíg az ember sárkányokkal csatázik, addig aligha hízhat el. A kissrác sírva fakadt. Ő ugyanis azt körmölte oda, pici sajtóhibával: A sárkány sovány itt.

S. kapitány viszont már pocakosodott. Elvált. A dukai kastélyba költözött, azt tervezve, saját kezűleg építi újjá. A rendszerváltozás után kerülni kezdett, nem értettem, miért, míg megtudtam, ő főszerkeszti a Hitelt (ahelyett hogy regényt írna). Bizonyára látatlanban eldöntötte, csakis különböző szekértáborokhoz tartozhatunk. Ezt fájlaltam, azt hittem, lehetek én a szekértáborokon kívül. Írtam neki erről szóló levelet. Nem válaszolt. Hallomásból tudom, a dukai kastéllyal (vagy annak kezelőjével) meggyűlt a baja. Utolsó éveit állítólag Devecseren töltötte. Emberek, merre van Devecser? Szegeden született, negyvenegyben, Ajkán halt meg. Élt ötvennégy évet. Amennyit eddig én. Életműve bántóan csonka maradt, tucatnyi remek novella, és a Kompország katonái, édesapjáról és sorstársairól. Nem tudom, melyik ronda betegség oltotta ki életét, azt sem, milyen körülmények között. Arra mérget vennék, hogy bátran viselkedett. A Jegenyék állva halnak meg. A kapitányok emelt fővel.

Utoljára a szigetspiccen akadtunk össze, véletlenül. Ott sátorozott a kapitány, bográcsban főzött mélyvörös levest a víz mentén. A matróz kétpárevezős csónakon érkezett. Bár több éve nem beszéltünk, úgy tettünk, akárha mi sem történt volna. Közlékenynek bizonyult. Kérdezte, emlékszem-e, mivel hívtam fel őt hatvankilencben, legelőször. Nem tudtam fölidézni. Azzal: találkozni szeretnék vele, barátkozás céljából. Feledtem, hogy ő hanyagolt el, bűntudatom támadt, ígértem, jelentkezem. Azt mondta, ő is keres majd. Remélem, komolyan gondolta. Mire cselekedtem volna, földi telefonon már nem érhettem el.

2004. augusztus 23.

.