Kedves barátaim!

Nekem nagyon nagy élmény volt a könyvfesztivál. Nem csak azért, mert sokan vették a Félnóta címűt, hanem azért is, mert életemben először éltem át, milyen az, ha az ember mögött nagy kiadó áll. Pontosabban Magyarországon éltem át először. Mert amikor a Random House kiadott németül, s meghívott a frankfurti könyvfesztiválra, az hasonló érzés volt. Az ő hatalmas standjukon szinte házioltárt emeltek nekem, óriási kivilágított plakáttal, könyveim gúlájával. Amikor magyar kortárs kolléga arra járt, általában behúztam a fejem, hogy ne vegye észre, hogy ott vagyok. Mert láttam, milyen arccal nézik a neonfényben úszó arcmásomat és a könyvborítót.

Sajna, kisebb léptékben, de most is történt ilyesmi, ezzel azonban igyekszem nem törődni. Már az is nagyon tetszik, hogy a kiadóm neve Európa. Szép ez. A Random House jelentése voltaképpen kis hibával (az „at” hiányzik) Véletlen Könyvkiadó, s én úgy is kerültem a német Random House-hoz. Most viszont az amerikaihoz már nem véletlenül, a Susanna Lea ügynökség, mely a magyar és a német nyelvterület kivételével képvisel a világban, elintézte. Ezűton is köszönöm. Az Apák könyve jön az USÁ-ban, ősszel. Már megjelent angolul, de hivatalosan csak Nagy Britanniában és Kanadában.

Kért tőlem egy újság olyan interjút, mely négy fotóval kapcsolatos. Nem tudom, megjelent-e, de mindenesetre ide kiteszem, hátha érdekel titeket. De kihagyom belőle a Félnóta borítóját és az azon szereplő ifjúkori képem, mert azt már láthattátok itt.

Két idős úr

A fotón Berki Tamással állunk, a Dunapark kávéházban, egy közös interjú alkalmából. Ami azért érdekes, mert mintegy negyvennégy-negyvenhat évvel ezelőtt épp elég közös interjút adtunk. Akkoriban mi voltunk a bonyolult emlékű Gerilla együttes két oszlopa. Nem mesélem el a zenekar történetét. Akit nagyon érdekel, egy bizonyos regényben – kissé persze módosított formában, amint az szépirodalom esetén szokásos – olvashat róla. Szép volna, ha ezek után közölnék itt egy képet a zenekarról. Sajnos, a fotók Tamásnál vannak. Pontosabban: hálisten, nála vannak. Én azért nem vagyok annyira büszke a Gerillás múltunkra, hogy képpel is illusztrálnám. A közös interjú épp azért készült mostan, mert az Európa könyvkiadó megjelentette ama regényt. Melynek borítója a következő fotó:

Költők egymás közt

A képen három költő látható. Faludy György. Karafiáth Orsolya. Valamint: Rainer Maria Rilke, aki a lábaim előtt hever, és eléggé fekete. E baráti összejövetel élénken él az emlékezetemben. Amióta Gyuri bácsi meghalt, a hűlt helye látható csak azon a kanapén, mely már nincs is a házban. De ő valahogyan mégis ittmaradt, annak a délutánnak összes ízével, színével, hangulatával. Tudom, nem újság ez, csak éppen megrendítő gondolat: Kitolunk egymással – meghalunk.

Íme a ház

Amelyben születtem. Pontosabban ahová hazavittek, hosszasabb kórházi időzésem után. Én ugyanis a létért és az írói érvényesülésért folytatott küzdelemben ifjabb koromban minden kis előnyhöz ragaszkodtam, gondolom, ezért születtem két hónappal a vártán hamarább. Mesélhetnék a szovjet inkubátorról, de minek. A ház annak idején nem így nézett ki, az összeomlás szélén állott. Mostani tulajdonosai az unokatestvéreim és az ő rokonságuk, csodásan rendbe hozták, rá is építettek. A ház a Délibáb utcában található, gondolom, ez igen megfelelő név egy olyan író családi fészkének, amilyen én vagyok.

Maradok hívetek,