Szabadkozással kezdem. Azt ígértem, havonta lesz itten tőlem levél, most azonban némi késésbe keveredtem, elnézést kérek, a jövőben igyekszem tartani a ritmust. Ez tulajdonképpen a júliusi levél volna, de a kihagyás miatt neveztem inkább nyárinak. Augusztus huszadika tájt újra jelentkezem egy augusztusi levéllel, s visszatérek a havi rendszerhez. Mentségemre: ez a mostani elég hosszú lesz.

Késésem oka kettő szóval jelölhető: Sánta kutya. Könyvem megjelenése óta annyi meghívást és dedikálást bonyolítottam, hogy mire észbe kaptam, már kitört a nyaralás időszaka, s magam is elutaztam.

Igyekszem összefoglalni, mi történt ezalatt. Talán nem mindenki tudja elképzelni, milyen érzés, amikor a szerzőnek könyve jelenik meg. Gondolom, akadnak, akik úgy hiszik, egyértelműen boldog és felemelő. Boldog és felemelő, igen, ugyanakkor félelmes is. Én mindig valamiféle kétségbeeséssel adom vissza a kiadónak az utolsó korrektúrát (régebbi időkben ezt imprimatúrának hívták, s alá kellett írni, így jelezvén: több változtatás nincs, nyomtatható). Mert hátha maradtak a szövegben hibák. A Sánta kutya utolsó átfésüléseinél még mindig találtam, s talált a szerkesztő is. Ezek részben stiláris hibuskák voltak, melyek könnyen javíthatók, részben viszont realitásbeliek, melyek olykor ijesztően megoldhatatlannak tűnnek.

Példaként egyet elmesélek. Van egy rész, ahol hősnőm kávéházi alkalmazást nyer, s lát két sakkozó férfit. Az eredeti szövegben ez a két férfi Nagy Lajos és József Attila volt, mert olvastam, hogy ők abban a bizonyos kávéházban rendszeresen sakkoztak. Le is írtam a külsejüket és a habitusukat. Éppen miattuk helyeztem a jelenetet abba a kávéházba. Az egyik utolsó átíráskor az egyik szerkesztő (nekem több is jut, kiadóm elkényeztet) kiderítette, hogy az általam ábrázolt jelenet sok okból nem történhetett korábban, mint J. A. halála előtt néhány hónappal, akkor azonban ő már nem járhatott kávéházba végig szanatóriumban volt, s onnan utazott Szárszóra… Próbáltam az általam kreált tények időrendjét változtatni, de már nem lehetett. Nem maradt más hátra, mint kihúzni kettejük jeleneteit, melyeket amúgy nagyon szerettem. Persze, tudom, az olvasó az efféle kis tévedéseken átsiklana, s ha nem az se nagy baj, hiszen ez regény, nem tényirodalom, de én sült realista volnék, azt szeretem, ha munkám, amennyire lehet, hiteles, még akkor is, ha a történet teljesen kitalált. Kitalálni ugye realista írói hozzáállással valójában nem is lehet, csak a tényeket és a valóságot lehet kavargatni, másképp csoportosítani, vagyis figura kitalálható, történet azonban csak szerkeszthető a valós tények cölöpjein. Meggyőződésem, hogy későbbi korok olvasói számára épp a kis realista részletek lesznek a legérdekesebbek, ahogyan engem is főleg az varázsol el Thomas Mannban, amikor leírja, milyen a műtő, vagy a lemezjátszó (ilyesmit a korabeli olvasó még aligha láthatott). Meg persze az, amikor leírja, milyen az ember. Realista prózaírónak majdnem mindig ez a célkitűzése.

Egyszóval, azt az időszakot, amíg a könyv megjelenik a boltokban, súlyos szorongásokkal töltöm (úgy érzem, elvették tőlem), s a kész kötetet ki sem merem nyitni, nehogy rögtön egy rossz mondatra vagy sajtóhibára tévedjen a szemem. Ehhez komoly érzékem van, talán a nyomdász múltam miatt, minden könyvben (másokéban is) azonnal a hibákra ugrik a szemem.

Aztán következnek azok a napok, amikor az olvasók már veszik a regényt, de még nem olvasták, ilyenkor attól félek, hogy csalódni fognak bennem. Körülbelül ötven példányt rendre elajándékozgatok ismerősöknek, ők sem jelentkeznek még. Nagyjából harminc későbben sem fog, pedig az én tudomásom szerint (komoly írók mondták nekem, vagy harminc éve) komoly modortalanság, ha tiszteletpéldányra semmiféle visszajelzés nincs, Örkény és Mándy azt tanította, levelet kell írni, Déry szerint a telefonhívás is megteszi. Zelk úgy vélte, kétszer kell jelentkezni, elébb megköszönni a példányt, s másodjára elmondani a véleményünket, udvariasan de őszintén, az elsőt írásban illik, a másodikat szóban, ha kedvezőtlen, írásban, ha kedvező. Manapság mindezt szinte senki nem tartja be. Én sem mindig… Egyszer szoktam jelentkezni. Ha nem ismerem, aki adta/küldte, olykor egyszer sem. Rengeteg első könyvet kapok postán, ezekből akad, amire oly sokáig halogatom a választ, míg már akkora a szégyen, hogy lapítok inkább.

Megnyugtató, hogy a különböző best seller listákon máris első, második, harmadik helyre került a Sánta kutya, e listák összes anomáliája dacára. A számok mindig jelentenek valamint, különösen a nagy számok, akárhogyan is adják össze őket. Az is jó jel, hogy (eddig?) alig hangzott el az, hogy azért az Apák könyve jobb. Én nem tudom, melyik jobb, de két külön műfaj, mondjuk, regény és kisregény, össze se vagyok képes vetni őket. Viszont az biztos, hogy rettegek attól, hogy ezt most súlytalanabbnak, vagy kevésbé mélynek érezze bárki. Persze, az kizárt, hogy senki nem gondolja így, ízlések és pofonok, könyvek és olvasók, satöbb-satöbb.

Kaptam négy kritikát. Három hízelgőt, egy becsületsértőt. Utóbbit sajnos éppen az És-ben. Ifjú kritikus fente rajtam a tollát, írása hemzseg a tárgyi tévedésektől. Hát, nehéz volt lenyelni. Oly szívesen felelné az ember: öreg, te csak átfutottad a könyvet, ha ennyire tárgyszerűtlen vagy - de tanítómestereim arra is figyelmeztettek, kritikára tilos reagálni. A mi dolgunk az írás, az ő dolguk a bántás, ez van. Pedig szívesen elmagyaráznám neki(k), mennyire mások az én esztétikai elveim, mint az övéik, s milyen nehéz egyetérteni utóbbiakkal. Mit lehet tenni? Az ember mondogatja magának a magának: érd be az olvasók véleményével, azok tárgyilagosak, nekik mindegy, tarozol-e klikkhez, ők nem irigykednek, nekik nem okoz élvezetet a gonoszság… Efféléket hajtogat a sértett szerző, de ha bevallja, ha nem, önérzete több métert összemegy a rossz kritika olvastán (már akinek van több méternyi). Rólam valamiért azt hiszik, nagyon magabiztos vagyok, pedig csak nagyon fegyelmezett, én a rossz kritikát igen éles fájdalommal fogadom, csakhogy ezt (is) titkolom a külvilág elől. Valahogyan úgy érzem, az a derék megoldás, ha az ember félrevonul a bajával, s megoldja egyedül.

Jött egy-két bántó olvasói levél is (szoktak jönni). Mióta Internet van, egészen sebesen megérkeznek a vélemények, főleg a honlapomra, de máshová is. A zöm lehengerlően hízelgő, s aztán hirtelen csöppnyi kígyóméreg. Majdnem minden könyvterjesztő honlapjára beküldenek az olvasók észrevételeket. Az egyikre valaki olyasmit írt, hogy személyem és működésem az ő számára félművelt és öntelt mosollyal egyenlő, amilyet Thomas Mann (miért éppen ő?) sosem engedett meg magának. Nem tudom, Mann mennyit mosolygott, elég száraz embernek írták le a kortársai, öntelt lehetett, de félművelt semmiképp, kora legokosabb, legolvasottabb emberei közé sorolták. Magamról vannak benyomásaim, biztosan félművelt vagyok például Mannhoz képest. Öntelt volnék? Ezen még gondolkoznom kell. Annyi bizonyos, nem a mosolyomról vagyok közismert, De a valóság természetesen mindegy, az a lényeg, hogy milyen érzést keltek másokban. S ha valakiben ezt, biztosan én vagyok a hibás. Csak azt nem értem, hogyan olvashatta ki az illető ezt a Sánta kutyából. Ilyenkor ahelyett, hogy az eszemre hallgatva legyintenék - akit mindenki szeret, azt valójában senki nem szereti -, leülök merengeni, hogy hol követtem el a hibát.

Mindeközben hét önálló estet tartottam hét vidéki városban, ahol a szeretet olyan sűrű adagokban áradt felém és a könyvem felé, hogy igazán megvigasztalódhattam. Legjobban Győrben éreztem magam. Ez volt az az est, amit valaki hakninak nevezett, még jóval előtte, e honlap valamelyik rovatában, s a helyszínt (egykori zsinagóga) is nehezményezte. A hakni színész-szleng, azt jelenti: kizárólag pénzért bonyolított fellépés, főleg vidéken, melyet összecsapunk. Én soha nem csaptam össze az ilyesmit. Ráadásul "föllépéseim" kb. felét ingyen bonyolítom, általában ez a helyzet könyvtárakban és egyetemeken. Pénzt kérek akkor, ha a hallgatóságtól is pénzt kérnek. Ám mindig mindent megteszek, hogy ne hakni legyen (v.ö. összecsapás). "Produkcióm" mostanában az, hogy mesélek híres írókról, színészekről, zenészekről, akiket volt szerencsém ismerni. Jól esik ezt csinálni. Igyekszem mindig egy kicsit mást mondani, és ezen estek alkalmából sok olyan történet jut eszembe már a színpadon (dobogón), amelyekre amúgy már nem is emlékeztem. Az IBS-ben ugyanezt tettem a Pajzán históriák sorozatban melyből összesen négy volt, s az ősszel induló szezonban is lesz kettő, egy tavasszal, egy ősszel, aztán több nem. Az ok az, hogy hat témakörbe soroltam a történeteket, s ha mind a hatra sor került, már nincs értelme folytatnom.

Talán többeket érdekel, mi a helyzet a 2 EMBER sorozattal a tévében. Az, hogy ha MTV kifizeti a tartozását, szeptembertől újabb tíz darabra szerződünk. Addig egyet-egyet ismételnek. De persze a ritmust ők diktálják, amint átutalnak egy költségvetést, mi készítünk egy műsort. Az első tíz darab éppen két év alatt készült el…

Kérdezték mostanában elég sokan, hogy mi a következő írói tervem. Tervem sok van, de fogalmam sincs. Szívesen írnék egy színdarabot, de nem sikerült belekapnom. Regénytémám sok van, három látszik esélyesnek, most naponta kézbe veszem őket, s próbálom elképzelni, hogy melyikbe tudnék jó alaposan beleszeretni. Megjegyzem, a Sánta kutya ötlete is legalább tizenöt éves volt, amikor végre nekiültem. Mostan raktáron lévő ötleteim zömét harminc és negyven között fundáltam ki.

Mi van még? Evezés, tenisz, sok remek könyv, faluzás - egyszóval, nyár a köbön. A legnagyobb élvezetet Mario Vargas Llosa: Édenkert a sarkon túl c. regénye okozta. Kilencvenkilenc százalékos remekmű. Hogy mi a hiányzó egy százalék, azt csak azért nem mondom itt el, mert lelőné a poént. Majd később megbeszélhetjük.

Szomorú fejleménye a közelmúltnak, hogy meghalt Janikovszky Éva, akit nagyon-nagyon szerettem, mindkét lehetséges viszonylatban (ember, író). Életkorom egyik nehézsége, hogy egyre-másra eltűnnek azok, akik hozzám közel állnak. Volt egy ilyen széria ifjabb koromban, amikor sok idősebb barátomat vesztettem el, így ismerem az érzést. De idősen nehezebb elviselni. Hm, ez nem nagyon nyári téma, abba is hagyom.

Az augusztusi viszontlátásig maradok őszinte hívetek:

VM