a nyár - vagy inkább a kánikula - akként ért véget, mintha késsel vágták volna el. Az évszakok bájos átmenetisége egy ideje kiment a divatból, egyes szakemberek szerint ennek a globális fölmelegedés az oka, mások szerint az időjárás puszta szeszélye, állítólag volt már ilyen sokszor, s lesz is. Hasonlóan kétféle a vélekedés arról, hogy miért olyan kevés a víz a Balatonban, a Velencei tóban és a Duna medrében. Nem tudom, mi az igazság, de az összement tavak és folyók látványa éppúgy megvisel, mint az éles hőfoki váltások.

Augusztus végén útbaejtettem Szigligetet, ahol az Alkotóházban a JAK (Ifjú Írók József Attila Köre) tartotta évi rendes táborozását. Grendel Lajos próza-szemináriumának egyik ülésére csöppentem be, ahol leginkább arról folyt a vita: szükséges-e, hogy a szépíró kifejezze-e a valóságot vagy sem. A résztvevők véleménye megoszlott. Az egyém nem. Én úgy tartom, a prózai műfajok arra valóak, hogy különféle mondanivalók kifejezése érdekében tartsanak tükröt az emberiségnek, vagy legalább egy embercsoportnak. Ebből következik, hogy minden regényből és novellából kapnunk kell egy adag - minimum egy korty - valóságot arról a térről és időről, amelyben született, és/vagy amelyről szól. Például: Móricz Zsigmond novelláiból pontosan kiderül, milyen lehetett teszem azt egy zsellérember élete a két világháború közti Magyarországon.

Ha novellát írnék e látogatásról, abból aligha hiányozna a lábszárig sem érő tó savanyú látványa, s az a tény, hogy hiába rendezkedett be Szigliget őslakossága a német ajkú turisták pénztárcájára, idén nem mutatkoztak kellő számban. A helyi strand még sosem volt ennyire néptelen, a büfék ki sem nyitottak, a sült lángos illata is üdítően hiányzott a légtérből. Vagy harminc évvel ezelőtt saját szememmel láttam a táblát itt Szigligeten: ZIMMER VERLAG! Verlag valóban azt jelenti, hogy kiadó, de nem kiadó szoba/ház, hanem könyvkiadó… Kinézhették a szótárból a derék szállásadók.

Este Nádas Pétert kérdezgette a verlag-ja a JAK-osok előtt. N. P. szelíd ember. Nagyon régen nem láttam, szemében azóta még sűrűbbé vált a bánat. Talán egyszer meg kéne írnom, milyenek voltak a nemzedéktársaim (ámbár N. P. valamivel idősebb nálam) a hatvanas évek végén, amikor először találkoztam velük. De ez nagyon ráér. Középkorúak vagyunk, még ne foglalkozzunk önmagunkkal, nem igaz?

Honlapos baráti társaságunk egyik tagja arra kért, rendszeresen jelezzem, miféle könyveket olvasok. Nem gondolom, hogy ez bárkinek iránymutató lehet, de olvasmányaimról mindig szívesen írok-beszélek. A próza-szemináriumon fölvetődött kérdéshez szorosan kapcsolódik, teljesen véletlenül. Néhány hete nekiültem, hogy újraolvassam Virginia Woolf három legfontosabb regényét időrendi sorrendben (Mrs. Dalloway, A világítótorony, Hullámok). Woolf úgy tartotta a kilencszáztízes-húszas években, hogy a jövőben a regények közelítenek a költészethez, vagyis távolabb kerülnek a valóságtól, s inkább a képzelet tükröződései lesznek, mint a valóságé. Szép eszmefuttatás, melyet szerintem leginkább épp az ő munkái cáfolnak meg. Ha valakinek kedvet csináltam hozzájuk, jelzem, hogy e három regényt igen praktikus kötetben együtt is kiadta az Európa 1987-ben (Világkönyvtár sorozat), könyvtárban s antikváriumban föllelhető. Élvezetes utószót írt hozzájuk Bécsy Ágnes.

Különös ríme életemnek, hogy én Virginia Woolf-ot először egy gimnáziumi iskolatársam ajánlotta figyelmembe, aki két évvel járt fölöttem, s angolos volt (míg én franciás). Kíváncsi volnék, emlékszik-e ő erre. A szerző nevét én "volf"-nak ejtettem, ő javította, kb. "uuulf"-ra. Ez az illető az ELTE angol tanszékén professzor immár, sőt tán tanszékvezető, úgy hívják, Takács Ferenc. Mindig tudtam-hallottam róla, de szinte soha nem találkoztunk. Most - szeptember 6-án - igen pontos kritikát írt a Sánta kutyáról a Népszabadságban. Nem tudom, látta-e valaki közületek. Hosszú évek óta nem olvastam ilyen értő szöveget a munkáról. Tényleg azért írtam a regényt, mert abban bizakodtam,amit ő akként összegzett, hogy hősnőm sorsa valamiféle Magyarország-szimbólummá vált, az örök függelék-lét jelképe. Továbbá, hogy: ezt az asszonyt minden barátja és ismerőse cserbenhagyja, csak az állatai nem. És hogy: sokáig élni itt csak hazugul, sántakutyázva lehet. Hát igen.

Jó volna megköszönni Takács Ferencnek (Férinek hívtuk a háta mögött, s talán szemtől-szemben is), amit írt. De hogyan? Hívjam föl telefonon? E gesztushoz túl kéne tennem magam hagyományos (ál)szemérmességemen.

Az októberi viszontlátásig (írásig-olvasásig) szeretettel gondolok rátok, s maradok őszinte hívetek:

VM