2004. januári levél

Megosztás

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég. Odakünn fehérbe burkolódzott a táj. Tán még soha nem tetszett annyira a tél, mint az idén. Errefelé a hópaplan megmarad, gyerekek és kutyusok legnagyobb örömére. Puha gomolygásban úsznak a finom neszek és az önfeledt kiáltások. Az öreg folyam felszínén körkörös daraszőnyegek imbolyognak, ha ilyen szigorú marad az idő, a sekély részek hamarosan befagynak. Fáznak a vadkacsák és a varjak, a cinkék és a rigók a madárberkenyék vékony ágain keresnek csipkednivalót.

Immár két könyvbe fogtam, s az a tervem, hogy párhuzamosan dolgozgatok rajtuk. A Márkez meg én-t már említettem. Vele kapcsolatban most az írói hangot keresem. Minden könyv akkor kerül sínre, ha kiderül, mi az a stílus és tónus, ahogyan legjobban elmesélhető. Ennél az az első kérdés, hogy egyes szám első személyben készüljön-e. A téma kínálná. De én hagyományosan idegenkedem tőle, hiszen ha "én"-ben vagyunk, akkor általában legkevésbé épp a főhőst fogjuk megismerni, hiszen ő beszél mindenről, míg róla senki. A puding próbája az evés - ezért írtam egy kis kóstolót egyes-elsőben. Megjelent a Népszabóság karácsonyi számában. Ilyen:

 

Márkez meg én
(regényrész)

      Gabriel García Márquez, a kolumbiai írófejedelem, a Nobel-díjas, egy téli reggelen ott ült az ágyam szélén. Ahogyan a beteg mellett szoktak a hozzátartozók. Eljöttem, mondta, ha már annyira imádsz, hogy főzhess nekem rácpontyot. Ha író volnék, nem pedig szakácsmester, sőt mesterszakács, e találkozásból regényt írhatnék. Nálam lakott azután. Fölhatalmazott, szólítsam Gabónak, de magamban Márkeznek hívtam, így, magyarosan.
      Kiskoromban azt hittem, anyukám bányász, meséltem Márkeznek pénteken a reggelinél - bauernfrüstück. Mondta az óvónénim, akibe halálosan szerelmes voltam, hogy a bányászköszöntés: Szerencse fel! Milyen volt az óvónő? - kérdezett közbe Márkez. Sietve körvonalaztam neki Jutka nénit, vajszőke fürtjeitől a lencsés lába száráig. Lencsés? - Márkez érdeklődve figyelt: az mit jelent pontosan? Szeplős, csak akkor így hívtam, talán mert olyan sok lencsét kaptunk az óvodában… Te hívtad így, vagy a többi gyerek is? Mindenki! -türelmetlen voltam, mesélni akartam a történetet: tudod, folyton lencsét adtak, meg csicseriborsót, meg - brrrrrr! - salátafőzeléket, és állítom, részben a rengeteg salátafőzeléktől lett olyan sok kortársam ütődött. Viccelsz, jelentette ki Márkez kérdő hangsúllyal. Persze… szóval, anyukám esténkint a kis céduláját tanulmányozva merengett, s magában beszélt, de hangosan. No persze, így szokták! - Márkez. Öt szám állott a cetlin, az ő dülöngélő számjegyeivel, ismételgette újra meg újra, akár egy versikét, pim, pumporum, pampim, pömperam, pempem, örökre a fülemben marad. Mágikus számok? - Márkez. Nem, sokszor elmagyarázta, hogy az első az apukám születésének éve (utsó két szám), a második az övé, a harmadik az én világrajövetelem napja, a negyedik a nővéremé, az ötödik pedig az ő szerencseszáma szorozva tízzel. Édes Öcsikém, ez a mi egész életünk, és evvel nyerni fogunk, nyernünk kell, az fix… szerencse fel! - kurjantotta. Apukám a háttérben ült, föl se nézett az újságból.
      Igen, a nők derűlátásának szikláján áll a család! - mondta Márkez, s mesélt a nagyanyjáról. Újra telitöltötte a csészéjét kávéval. Arra a fényképére hasonlított, melyet még a múlt században készítettek róla, hetvenegy éves korában, valaha koromfekete bajsza már szürke, szemüvege több dioptriás. Most, itt, ahogyan a kenyeret a kávéba mártogatta, néhai édesapámat juttatta eszembe. Nos? - kérdezte sürgetőn. Nos… anyukám, mint már kitalálhattad, lottózott, nem tudom, van-e nálatok ilyen, fogadni kell öt számra, s aki eltalálja, milliomos lesz! Lottéria, bólintott a nagy kolumbiai író. Akkor, ötvenhétben, úgy ötvenezer, vagy legföljebb százezer ficcs lehetett a főnyeremény, anyukám szinte minden áldott napon kifundálta, miként költi el azt a töméntelen - ny-nyel ejtette - pénzt. Nagyobb lakásba költözünk. Balatoni nyaralót veszünk. Továbbá autót, a Szász fogorvosék használt Opel Olimpiája éppen eladó. Még marad is egy kevés, azt betesszük a takarékba, s lasssú folyatásnak indítjuk. Ez a "lassssú folyatás" mindig elhangzott, hosszan susogtak az s-ek.
      Na, és nyertetek? - Márkez a lényegre tört. Nem, soha, pedig anyukám a lottó bevezetésekor, kilencszázötvenhétben kezdte, a tizedik héten, és gránitkemény meggyőződése volt, hogy egyszer csak kihúzzák a számait, ha kitartóan megjátssza. Ám hétről hétre másokéit húzták ki, ő ezeket pontosan följegyezte, belőlük próbálván kikövetkeztetni, mikor jő el a mi időnk. Amikor kórházba került, s hosszú évekig betegeskedett, az én tisztem lett kitölteni-bedobni, akkoriban még nem létezett havi szelvény. Anyukám nyolcvanhatban ment el, tehát huszonkilenc évig költötte a pénzét lottóra, de még egy kettese sem volt soha. És azóta? Azóta sem, mivel a sírban nem lottózik. Abban ne legyél olyan biztos… de mi a helyzet veled? Velem?? Nem vitted tovább a családi számokat? Hát… nem. Meg vagy te rándulva! - így Márkez (a 'húzatva' karib-tengeri szlengje lehet), salao, fűzte hozzá. Tudtam (Az öreg halász és a tenger-ből), hogy ez a legsúlyosabb szó a balszerencsés emberre. Nyolcvanhat óta biztosan kijöttek már azok a számok, vélte Márkez, persze ha én nem lottóztam, akkor fújhatom (nem ezt az igét használta). Nem vagyok anyagias, motyogtam, de kivert a verejték. Rágcsáltam a számat. Aztán az interneten megkerestem a szerencsejáték a társaság honlapját, s nem csalatkoztam, közölték valamennyi játékhét nyerő számait. Salao vagy te tényleg, vélte Márkez, amint kiderült, hogy kilencszázötvenhéttől kétezerháromig se húztak ki soha egynél többet az anyai örökségből.
      Mennyi most az ötös? - Márkez. Rengeteg, kábé ötmilliárd forint. Átszámította, göcögött: te marha, az sokkal több, mint a Nobel-díjam volt! Lehet, mindegy… már csak azért sem lehetek salao, hiszen itt vagy nálam! kinek adatik meg, hogy a bálványa eljön hozzá? Gyerünk fogadni, bálványod meghozza a szerencsédet! - Márkez fölállt. A lottózóban ki akarta fizetni a havi szelvényt, nem engedtem, de megfogadtam, ha nyerünk, a fele az övé. Pót-Nobel-díj.
      Gyerekkoromban volt egy mondóka, meséltem neki az utcán: péntek, hetivásár, lottóhúzás, buzik napja… bocs, de így hallottuk, így mondtuk. Buzik napja… a péntek? - csodálkozott. Nálatok nem a péntek? Mifelénk úgy tartják, a péntek balszerencsés nap, semmibe nem érdemes belekezdeni akkor, úgyse sikerül.
      Hálisten, immár nem a balszerencsés péntek a lottóhúzás napja, hanem a szombat. Új nap, új remények. Szegény anyám, ha ezt megérhette volna! Most várjuk, Márkez meg én, a kiérdemelt főnyereményt. Látom a szemében, hogy ő talán még nálam is izgatottabb, de leplezi. Ahogyan baktat mellettem a dérfoltos járdán, agyamba idézi Humphrey Bogartot az esőverte reptéren. Ha tudnám, hogyan van ez spanyolul, mondanám. Gabo, áj tink disz iz dö bigining ov e bjutiful frendsip.

Nos, ugyanakkor elkezdtem írni ugyanezt egyes-harmadikban. Aztán alszom rá egyet. Úgyis maga a könyv dönti el, hogy melyiket akarja.

Mindenesetre abból is mutatok egy darabkát.

      LUNES
      Minden ember életében van egy csúcspont, ahonnét fölfelé többé út már nem vezet, jelenti ki Mákos Tibor szakácsmester és mesterszakács a kilencvenvalahanyadik születésnapján, a kétezernegyvenes évek tájékán, szűk családi körben, ami közel hetven személyt jelent, a déd- és ükunokákkal együtt. Ott azonban még nem tartunk, ama születésnapot Mákos Tibor egyelőre csupán elképzeli, reménykedve, hogy megéri. Pillanatnyilag még unokák sincsenek, ő maga az ötvenharmadik végét tapossa, de afelől semmi kétsége, hogy az ő életében az a bizonyos csúcspont bekövetkezett, amidőn egy egy téli reggelen ott ült az ágya szélén a legkedvesebb írója, Gabriel García Márquez. Nem csalás, nem ámítás, a kolumbiai, a Nobel-díjas, akit sok irodalmár korunk legnagyobb írójának tart. Úgy ült Mákos Tibor ágya szélén, ahogyan a beteg mellett szoktak a hozzátartozók a kórházban. A szakácsmester biztosra vette, hogy álmodja bálványát, mit is keresne ő itt Budapesten, s bágyadtan lehunyta szemét. Gabriel García Márquez azonban megérintette a karját, s olyasfélét mondott: Eljöttem, ha már annyira imádsz, hogy főzhess nekem rácpontyot. Mákos Tibor értette, s ezt újabb bizonyítéknak vélte, hogy alszik ő még, hiszen ébren alig beszélt spanyolul, a gimnáziumi tanórák halovány visszfénye és a kétszeri nekirugaszkodás különböző tanfolyásoknak immár a múlt iszapjába süllyedt. Ha író volnék, nem pedig szakácsmester, gondolta, ebből regényt főzhetnék.
      Akadhat, ki a fentiek olvastán különösnek véli, hogy egy mesterszakácsnak író a bálványa, nem pedig Brillat-Savarin avagy Túrós Lukács. De az élet nem mindig a klisék szerint alakul, vannak írók, akik a sütés-főzést komolyabb teljesítménynek tekintik, mint történetek kifőzését, s vannak szakácsok, Mákos Tibor személyében egy biztosan előállítható, akiknek a szépirodalom a szenvedélyük. A kapcsolat nem is annyira képtelen, érzékletesen jelzi ezt a nyelv: faljuk a jó regényt vagy novellát, szomjazzuk a verseket. Éhe a kenyérnek, éhe a szónak.
      Valaha írói álmokat dédelgetett Mákos Tibor, noha a neve inkább konyhai karrierre predesztinálta.
      STB.

Mint látjátok, nem csak a beszélőt keresem, hanem sok egyéb részletet is próbálgatok. Így a neveket, a tempót, a szerkezetet. Most úgy hiszem, hogy a hét egyes napjai adják a struktúrát, de ez még alakulhat.

Soha nem engedtem be senkit a műhelyembe ilyen mértékig. De ti megérdemlitek.

Ha van véleményetek, megköszönöm. Igazán kíváncsi vagyok, hogy ebben az egész korai fázisban miként fest a dolog.

Minden vélemény érdekel, de nem biztos, hogy minden tanácsot megfogadok.

A februári viszontlátásig maradok őszinte hívetek.

VM

.