2004. májusi levél

Megosztás

Kedveseim,

Megjártam Párizst, ahol kiadták a novellás könyvem, melyet már korábban emlegettem. Bemutatót rendeztek számomra a Magyar Intézetben, s levetítették a Csók, Anyu-t is, francia föliratokkal. Remekül éreztem magam.

Fölkerestem a város szent helyeit, a Hotel de Flandre-tól (Rue Cujas) a Café de Flore-ig. Ott töltöttem azt a napot is, amikor Európaiak lettünk. Én persze úgy éreztem, eddig is az voltam. De papírom nem volt róla.

Sajátságos, hogy Párizs mindig írásra inspirál. Egy jó kis füzetbe, töltőtollal körmöltem (zöld tintával, ugyebár), két HOGY VOLT-ot az ÉS-nek. Nagyon elégedett voltam magammal, amikor elkészültek. Az egyik az 56-os íróper három vádlottjairól (Déry, Zelk, Háy) szól, a másik a negyedikről, az élete nagy részét Párizsban töltő Tardos Tiborról.

És eszembe jutott Hemingway nagyszerű Vándorünnep-e. Aki még nem olvasta, rohanjon könyvesboltba, könyvtárba. E vékony kötetben franciaországi éveiről számol be. Az novellácskában arra emlékezik, hogy egy fűtetlen szobában lakik, amikor egy napon sikerül két történetet írnia, az egyik a Bérgyilkosok, a másik egy hasonlóan híres elbeszélése. És akkor egy pincér (vagy szobapincér), akinek elmeséli, azt mondja neki: Szerintem magának meg se kottyan két történet, írjon egy harmadikat.

Bár nekem senki nem mondta, írtam egy harmadikat. Hazaérve, mind a hármat begépeltem a számítógépbe. És eldöntöttem, a harmadikat nem adom le az ÉS-nek. Túlságosan nagyképűnek érzem. Nem akarom a saját személyemet ennyire előtérbe tolni. Lehet, hogy majd egyszer a témának újra nekirugaszkodom.

De addig is, nektek azért megmutatom. Úgy érzem, így a családban marad.

Szeretettel gondol valamennyiőtökre:

VM


Vámos Miklós: HOGY VOLT

 

Apáim mindig mosolyogtak

Ha az ember szépírással múlatja életét, s valamelyest realista nekibuzdulású, előbb-utóbb viszontláthatja halott szeretteit. Színpadon. Filmvásznon. Képernyőn. Viszonthallhatja a rádióban. E találkozók borzongatóak, hogy a legenyhébb jelzőt alkalmazzuk. Ilyen alapon anyám volt nékem Ruttkai Éva. Bulla Elma. Vass Éva. Bánki Zsuzsa. Tábori Nóra. Lapzártáig. Ha minden jól megy, nemsoká Margitai Ági bővíti e csapatot. Róluk mégsem írok. Anya csak egy van. Apáim listája hasonlóan tündökletes. Latinovits Zoltán. Gábor Miklós. Major Tamás. Mensáros László. Mit mondjak. Ők valamivel jobban játszották apám szerepét, mint az apám. Ő szinte kísérletet sem tett ilyesmire.
         Amikor szülőnk ekként megszemélyesül, adódik alkalom bőven, hogy a jeles feladatra kiválasztott színművésszel összeismerkedj. Próbán. Eredeti helyszínen. Stúdióban. Önkéntelenül figyelnek téged. Esetleg tudatosan is. Szerencsés esetben olyasféle vagy, mint az ősöd, magyarázta Latinovits. Tűnődve hozzáfűzte: Peches esetben azonban nem. Gondolom, azt várta, nyilatkozzam, nálam mi a helyzet. Nehéz kérdés. Aligha emlékeztetek én apámra. Engem nem taszított ki a numerus clausus a társadalomból. Nem vittek a frontra karpaszományosként. Majd munkaszolgálatba. Nem estem orosz hadifogságba. Nem irtották ki a szüleimet a nácik. (Csak a nagyszüleimet.) Nem kényszerültem a Rajk-per után átképzősként egy marógép mellé. Jelentős különbségek, melyek bizonyára nyomot hagynak az ember vonásain.
         Ugyanakkor. Bizonyos kor alatti olvasóim még nem tudják, mi vár reájuk. Majd én elmondom. Harminc fölött egy foltos reggelen benézel a tükörbe. Apád néz vissza rád. Apád, midőn te már öregnek láttad. Nem örülsz. Ám negyven fölött egy füstös reggelen újra benézel a tükörbe. Apád néz vissza rá. Apád, kevéssel halála előtt. Azt hiszed, nincsen út lefelé. De van. Ötven fölött anyád is visszanéz. Úgy érzed, mindennek vége. Pedig elméletileg fölbukkanhatnak még a nagyszüleid, majd a dédek s a többi ős, akik legalább fotón szembejöttek.
         Csak utólag összegzem: a színen-vásznon-képernyőn apáim rendre mosolyogtak. Nyilván akaratlanul ilyennek írtam meg őket. Modelljükre ne hasonlítsanak. Nevetős atyára vágyhattam tudat alatt. És fölött. Egyetlen kivétel akadt: Latinovits Zoltán nem mosolygott. A rendezői instrukciókra fittyet hányva. Akkor ismerkedtünk össze, mikor még feltörekvő színész volt. Az úgynevezett Garzon-házban lakott, a Bajza utcában. Arrafelé sokat fociztam. Hiába kérték a fiúk, nem adott autogramot: Most sietek! Örökké sietett. Miolta ő a színészkirály, csak az ájult tisztelet hangján illik róla szólani. Dicsfényének aligha ártok, ha a szemtanú rosszkedvével megjegyzem, áldott gonosz ember volt. Színházi társalgókban el-elhangzott a fohász: A Latinovits éles nyelvétől ments meg Uram minket! Az Úr ritkán avatkozott ilyes ügyekbe. Nem zavar, ha bosszúvággyal gyanúsítanak meg, tiszta lelkiismerettel jegyzem le, mit mondott rólam a hátam megett (a rádió büféjében): Öntelt óvodás. Ízlése szerint túl határozottan próbáltam a fölvételen beleszólni a nagyok dolgába. Igaza lehetett. Mentségem: huszonhárom voltam.
         A tévé egyik rendezője, főleg tudományos-fantasztikus filmekben utazott, emberi szépség terén keveset kapott az Istentől, Sorstól. Hölgykörben bevett vélekedés, hogy férfiembernek elég, ha csak egy kicsivel néz ki jobban az ördögnél. Eszerint az ördög igen csúnya. Lehet, ám eme rendezőnél csak szebb lehet. Latinovits a tévé éttermében ebédelt, amikor az illető beóvakodott oda. A színészkirály ránézett, s méltatlankodva: De uram, itt esznek! A rendező megtorpant. Mint akire malomkerék hullott. Nehéz lehetett tovább élni ekkora súly alatt. Latinovits sokakkal keveredett konfliktusba, így igazgatójával, Várkonyi Zoltánnal is. Mennie kellett a Vígből. Jóformán mindenki őt szánta, neki adott igazat. Pedig a színház olyan, mint a katonaság, aki megszegi a szabályokat, másokat sodor veszélybe. Ő persze elsősorban önveszélyes volt.
         Gábor Miklósra legszívélyesebb apánként emlékszem. Otthonába hívott beszélgetni. Közel laktunk egymáshoz. Teraszon üldögéltünk a tizenharmadik kerület fölött. Kérdezte, mikor halt meg az apám. Tizenkilenc éves koromban. Volt-e valami jellegzetes mozdulata vagy beszédhibája? Hát… inkább a nem-beszéd volt a hibája, ritkán állt velem szóba… szinte soha. Haragudott rám? Nem rám, az egész világra. Gábor Miklós töprengett, a kor által soha ki nem kezdett arcára felhő települt: Szar lehetett neki. Fájt, hogy ő mondta nekem, s nem fordítva. Abból a forgatókönyvből talán éppen ez hiányzott.
         Major Tamás nem csak apámat, de nagyapámat is játszta egyszer. Őt is korábbról ismertem. Gimnazista éveimben tucatnyiszor álltam vele azonos színpadon, a Gerilla-együttessel. Melyről ne kérdezzenek. Különféle Forradalmi Ifjúsági Napokon és KISZ seregszemléken léptünk föl. A Madáchban. A Vígben. A Radnótiban (még Irodalminak hívták). Sőt az Operában is! Őrület, igaz? Ő mindig szavalt. Általában József Attilát. Az ilyen rendezvényeken a közreműködők számára nem a szereplés a nehéz, hanem a várakozás a jelenésre. Major kiszemelt magának, s unalma űzésére előadásokat tartott. Politikai témákról. József Attiláról. A szavalás művészetének lényegéről. Utóbbit tovább adom. Míg mondjuk a verset, kis terpeszben állunk, mindkét kezünket oldalt a nadrág varrására szorítjuk. Ha közepesen fontos gondolathoz érünk, jobb kezünket fölemeljük, laza tenyérrel. Ha nagyon fontos gondolathoz, jobb mutatóujjunkat figyelmeztetőn a levegőbe döfjük. Ennyi az egész.
         Valóban így szavalt ő, sokszor szemlélhettem közvetlen közelről. Igen vizenyősen beszélt. Hétköznapibban: köpködött. Színészek szoktak, csak nem mindig látszik, a ravasz világítás miatt. Romeo és Júlia arca gyakran iszamóssá válik a szerelmi kettősben. Jobb erről nem tudni. Egy a Tanácsköztársaságot éltető díszelőadáson, épp az Operában, melyet egyenesben közvetített a tévé, mi Major Tamás fellépése előtt s után blamáltuk magunkat. Álltunk a színpadon, mögötte. Ezúttal is a Levegőt! című verset mondta, noha erősödő asztmája miatt a cím furcsán hangzott. A közepesen fontos gondolatnál hatalmas adag nyálat fröccsentett a lazán fölemelt tenyerére. Lassan csorgott a csuklója felé. Némiképp röhögtünk. Ekkora mennyiségre ő sem számított, taktusnyi szünetre elakadt. Most mi lesz? Összeszedte magát, folytatta a verset, s hüvelykujjával észrevétlennek szánt mozdulattal szétkente a kezén. Ezt nézi az egész ország a tévén? Harminc évvel később alkalmam nyílott belepillantani az MTV archívumában az élő adás felvételébe. Az adásrendező észnél volt, a kínos pillanatban azonnal nagytotálra váltott.
         Major Tamással idővel egy házba költöztem. Gyakran találkoztunk a parkban, kutyáját sétáltatta. A szeme egyre inkább cserbenhagyta, csak akkor ismert rám, ha elég hosszan beszéltem. Megesett, hogy egy dakszlit vitt haza - a foxija helyett. (Vagy fordítva.) Aztán bekövetkezett a pillanat, mikoron semmit nem látott, nem hallott, nem érzett többé.
         Mensáros László a Hanyatt-homlok című filmben volt apám. A vásznon kísértetiesen hasonlított rá. A film ettől függetlenül annyira megbukott, hogy a bemutatót követően azt a mozit hamarost bezárták és tatarozni kezdték. Ez kérem így volt, utánanézhetnek a Puskin Filmszínház annaleseiben. Persze, nem Mensároson múlott. A nekem megfelelő figurát Kern alakította. A történet szerint égető szüksége támad, hogy szót váltson halott apjával. Nincs jobb ötlete, bemegy a Szövetség utcai kórházba, ahol az öreg elhunyt. Csodák-csodája, megtalálja, ugyanabban a kórteremben, a betegágyon. Eszmecseréjük végén azt kérdezi tőle: Apa, mondd csak, az… érted… az milyen? Mensáros szemében erre lobot vetett az emberi szenvedés, mint olyan, míg válaszolt: Képzelheted.
         Azóta van róla elég pontos fogalmam, milyen lehet. Mensáros már tudja. Valamint apáim mindahányan. Árva a ház. Nincs kacagás.

.