2005. januári levél

Megosztás

Barátaim,

Immár benne vagyunk a boldog új évben, és Ázsiát a tsunami pusztítja, Skandináviát az orkán, mindez, attól tartok, a globális fölmelegedés következménye és bizonyítéka. Ugyanakkor a mi lankáinkon eddig mintha feledhetnék, hogy van tél nevezetű szezonunk. Idén komoly hó még nem esett mifelénk, igaz? Nekem nincs igazi hiányérzetem, el tudnám fogadni az enyhe teleket, ha nem járnának együtt természeti katasztrófákkal, szélviharokkal - gondoljunk a szegény Tátra hegység fáinak letarolására, vagy a Duna szeszélyes viselkedésére.

Sajnos, természet anyuska mindig benyújtja a számlát. A drága kaliforniaiak, akik élvezhetik a világ legszebb plázsait, s álmaik netovábbja egy tengerparti ház, water front-tal, ahogyan ők mondják, mintha nem foglalkoznának azzal, hogy a Szent András törésvonal fölött laknak. Ha igazak a tudományos jóslatok, idővel (ami ezer vagy többezer év is lehet) Kalifornia szépen leszakad az észak-amerikai kontinensről, és szigetté válva hajózik majd az óceánban. Mellesleg az a vidék eredetileg úgynevezett fél-sivatag (semi arid area), ahol nem őshonos sem a rengeteg pálmafa, sem a még annál is több úszómedence.

Persze, mondhatná valaki, mit törődünk mi a kaliforniaiakkal? Erre csak azt felelhetem, hogy egyrészt miért ne lehetnénk szolidárisak, másrészt a világ immár tényleg globális falu, ami őnekik fáj, előbb utóbb minket is sanyargatni fog. Ha másként nem, úgy, hogy saját bajaik elvonják majd a figyelmüket a világ bajairól. Az USA nemcsak a világ csendőre szerepét játssza (szebben: a demokrácia silbakjáét), hanem a világ legnagyobb adakozójáét is. A nemzetközi szervezetek és segélyek számláinak jelentős részét az amerikai adófizetők állják.

Mindezek után hallom a rádióban, hogy hidegfront hagyja el országunkat, mögötte nedves levegő érkezik, s talán hózáporok. Itt, a Duna mentén, gomolyognak már a baljósan szürke fellegek. De a hónak télvíz idején örülnünk kell. Állítólag a mezőgazdaságnak külön áldás volna. A kertben egy türelmetlen koszorúfűz bimbózik - egész nap hétágra sütött a nap. A következő fagyhullám ezeket a rügyeket megöli. Szerencsére mindig jönnek új rügyek, új remények.

Az angolokról mondják, hogy túl gyakran társalognak az időjárásról. Nem lévén angol, ideje abbahagynom. Tűnődöm, van-e amit elmesélhetnék magamról. Talán csak annyi, hogy kineveztek a Nemzeti Kulturális Alap könyves kuratóriuma elnökévé. Tizedmagammal kell eldöntenem, melyik kiadónak, írószövetségnek, szerzőnek adunk pénzt az idén, ha pályázik. Gondolom, azért esett rám a választás, mert én még soha nem kértem ilyesfajta támogatást - nem nagy csoda, ha következésképp nem is kaptam. Ettől függetlenül is, magamat pártatlannak érzem. Azért fogadtam el, mert talán tudom végezni ezt a munkát. Ez lesz a következő néhány évre az én kiscserkész-cselekedetem, avagy társadalmi munkálkodásom.

Még az van, hogy a Raiffeisen Bank illetékese arról tájékoztatott, idén is adnak pénzt az Őszi Irodalmi Fesztiválra, melyet tavasszal szerveztem először, a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Nagyon szép tőlük, s minthogy interjúkban - hiába mondogatom - ritkán hajlandóak leírni a szponzor nevét, mindenféle szabályokkal takarózva, szívesen teszem közhírré e honlapon, ahol szerintem jogomban áll. Bár akadna több efféle támogatója a magyar irodalomnak.

Vigyázzatok magatokra, ha hózik, ha fúj.

Hívetek,

VM

 


2002. nov. 17., szerda

Kaptam egy angol nyelvű e-mailt Hugo Pereztől. Én sem tudtam, kicsoda. Azt írta, tizenöt éve diákom volt a Szó, kép, gondolat című kurzuson a Yale Egyetemen, valószínűleg csak halványan emlékezhetem rá, ha ugyan egyáltalán. (Hát… semmi.) Hamarosan Budapestre jön, dokumentumfilmet forgat egy magyar költőről, a neve Miklosh Radnoti. Halála hatvanadik évfordulója alkalmából.

Meglepett, hogy Radnóti immár hatvan éve pusztult el. Az is, hogy miért nem én tartom számon, ha ő, az amerikai, tudja. Radnóti az én kedves költőm! Féltékenység gyötört. Illetve olyasfajta érzés, mint amikor a bamba férj elfeledkezik a házassági évfordulóról. Gyorsan megnéztem, nincs-e jubileuma a másik kedves költőmnek, József Attilának. Aha, jövőre lesz száz éve, hogy e világra hozta az anyja. Majd elő kell állni megfelelő születésnapi ajándékkal.

További e-mail üzeneteket váltottunk. Hugo Perez kérte, szakítsak rá kis időt Budapesti tartózkodásakor, s ha tudok, segítsek. Az Európa Kávéházba beszéltük meg a találkozót. Amint az asztala felé közeledtem, már tudtam, ki ő, arcmemóriám mindig jobb volt, mint a név-. Hugo Perez forgatta vizsgafeladatként a messze legjobb rövidfilmet abban a tizennyolc tagú csoportban. Átmenet nélkül ott folytattuk, ahol 1990-ben abbahagytuk. Annak idején sokat beszélgettünk, ő a gyakorló filmest látta bennem a többi tanárához képest, én a hazám iránt kiváltképp érdeklődő egyetemistát.

Hugo Perez, mint a neve is mutatja, Hispanic, azaz az anyanyelve a spanyol, noha már az USÁ-ban született. Dédelgetett írói terveket, mielőtt filmrendező lett. Kedvence Gabriel García Márquez, mi több, részt vett a forgatókönyvíró-tanfolyamán Kubában, az előadások anyaga megjelent, Hogyan íródik a történet, két példánya van, szívesen nekem adja az egyiket. Említettem, hogy hamarosan megjelenik új könyvem, Márkez meg én, ha gondolja, adok belőle… ámbár mire megy a magyar szöveggel? Hugo Perez azt mondta, előre is köszöni, most, hogy ennyit foglalkozik velünk, reméli, előbb-utóbb elsajátítja a nyelvünket.

Meg-megesik, hogy foglalkoznak velünk az Egyesült Államok bizonyos polgárai, de azok rendszerint magyar ősökkel vagy kapcsolatokkal rendelkeznek, nem pedig latin-amerikaiakkal. Vártam, mikor derül ki Hugo Perez valamely motívuma. Talán távoli rokonságban áll a Radnóti családdal. Vagy a felesége kiskunhalasi. Vagy a Soros alapítvány támogatja a filmet. Hugo Perez azonban ilyesféle indok híján egészen egyszerűen belezúgott egy kötet angolra fordított költeménybe, noha tudja, az átültetések messze vannak a tökéletestől. Rabul ejtette a versíró személyes története, az ízig-vérig európai költőé, ki zsidóságánál előbbre taksálta magyarságát, franciás műveltségét, irodalmár mivoltát; s kit mindezek ellenére zsidóként darált le a második világháború, kevésen múlott, hogy legszebb művei egyáltalán fönnmaradtak, a tömegsírból azonosított tetem viharkabátjának zsebéből került elő a penészes jegyzőfüzet, szinte a külalakja is része az általános műveltségnek Magyarországon. Hugo Perez megvásárolta a közismert facsimile kiadást, több példányban.

Kapcsolataimat, ismeretségeimet szíves-örömest bocsátottam a rendelkezésére. Ennyivel tartozom Radnóti Miklósnak. Ekként keveredtem november tizenhetedikén (Radnóti halálnapja november 9.) magam is Hugo Perez operatőrének kamerája elé, hogy kurta interjúval "gazdagítsam az anyagot" - az ő szavai ezek. A beszélgetésre a Duna folyó partján került sor, egy imbolygó stégen. Én akartam így. Idegenkedem a gondolattól, hogy kép és hang rögzítésére alkalmas berendezéssel fölszerelt lényeket beeresszek az otthonomba. Egyébként is, városom legfőbb látványosságának, történelme legizgalmasabb jelképének tartom a folyónkat, mely mindig meglepi az idelátogatót szélességével és ívével. Tudom, a huszadik század másik magyar költőóriása írt arról, mint úszik el a dinnyehéj, de mégis. Oly sokakat lőttek a Dunába azok közül, akik többre taksálták magyarságukat, műveltségüket, kultúremberi mivoltukat zsidó származásuknál, meg azok közül is, akik nem. Fölhívtam Hugo Perez figyelmét a Raul Wallenberg emlékműre, mind a kettőre, meséltem neki a Szent István parkbéli szobor kalandos históriáját. Minden érdekelte, ami Radnóti Miklós életének-halálának magyarázatául-hátteréül szolgálhat.

Öt perces fölvételre számítottam. Másfél órán át kérdezgetett. Mikor belefogtunk, még viharfellegek úsztak az égen, mire abbahagytuk, kiderült az ég, Hugo Perez szemüvegén csillogott a kíváncsi napfény. Kegyelmes hozzánk a tél, mondta. Hallgattam. Volt rá jó okom. Nem akartam, hogy észrevegye. Arra számíthattam, hogy aligha teszi szóvá, az amerikai értelmiségiek igyekeznek tiszteletben tartani mások integritását.

Emlékszem-e, hogy mikor olvastam Randóti verset először? - e kérdéssel indult az anyag gazdagítása. Hát persze. Vida János, az általános iskola költője mutatta, egy antológiában, mely szerelmes verseket tartalmazott, magyar költőktől. A szerzők fényképei közül Radnóti arcmása kiragyogott. Gyönyörű ember tekintett reám, meleg pillantású, nagy, barna (a fekete-fehér fotó alapján annak képzelt) szemek. A többi magyar költő - hogyan fogalmazhatnám udvariasan - kevésbé látszott csinosnak. Tar koponyák, tokák, vastag okulárék, s ami a legszembeszökőbb, nem túl barátságos pillantások. Lehet, csak a fényképezkedést gyűlölték, s nem a külvilágot. Radnóti Miklóst kifejezett férfiszépségnek találtam, már csak ezért is irigyeltem. Szerelmes verseiből úgy vettem ki, imádják a nők, legalább annyira, mint a költő őket. Nem tudtam, hogy szinte minden rajongó strófa egyvalakihez, Fannihoz íródott - ki egyébként vagy húsz éven át kőhajításnyira élt tőlem, immár Fifi néniként. Radnóti lángoló, erotikus képei megmozgatták kamasz fantáziámat. Fogalmam sem volt zsidóságáról és vértanúságáról. Utóbbiakról csak a gimnáziumi magyarórákon értesültem. Ott viszont a magánéleti vonal hiányzott. Az első pillanatban tétováztam, biztos, hogy ez ugyanaz a költő?

És míg válaszoltam Hugo Perez tárgyszerű kérdéseire (témakör: mit jelenthet ma Radnóti költészete nálunk és külföldön), agyam egy másik barázdája kiszámította, 1909. május 5-én született, huszonöt évesen vette feleségül Fannit, kábé tíz évig éltek boldog házasságban, csak az a vég, csak azt tudnám feledni - még csak harmincnégy volt, mikor megölték, istenem, hússzal kevesebb, mint én most. Hirtelen eszembe jutott a talán legmegrázóbb verse, amelyben a fogva tartott emberállat érzéseit írja le, abból is egy nagyon hétköznapi részlet: "posta se jön". Nem összevethető, de emlékszem katonakoromból, hogy még békeidőben is mekkora sérelem, ha az ember nem jut híradáshoz a szeretteitől s -ről. És ekkor, bármily hihetetlen, elfakadtam én sírva.

Kamera előtt nem volnék már nyeretlen kétéves, úgy tettem, mintha a szél volna a ludas, kezem fejével letöröltem. Próbáltam olvasni Hugo Perez arcán, rájött-e, magunkat is sajnálom, nemcsak szegény Radnótit, druszámat, kinek világrajövetelébe belehalt az anyja, tizenegy éves korában az apja ment el, a nagybátyja nevelte az árvát, elég ez egy embernek, és amikor a szeretet asztalánál Fanni révén lakmározhatott végre, jöttek a nácik… Nem tehető ez jóvá, akkor sem, ha Hugo Perez filmje nyomán az egész észak-amerikai kontinens eclogák és razglednyicák olvasásába kezd.

Nagyot trombitáltam zsebkendőmbe. Aznap más említésre méltó nem történt.

.