Aki nem először olvassa havi leveleimet, tudhatja, arról igyekszem beszámolni, mi történik velem. Pontosabban arról, ami mindabból nyilvános lehet. Sajnos, ami engem velem kapcsolatban izgat, az főleg munkáim fogadtatása, és e téren sok közléstől visszatart jeges félelmem a dicsekvéstől. Időnként mégis erőt veszek magamon, s tudatom veletek bizonyos sikereimet, amint ez történt a kettővel ezelőtti levél mellékletében (Tanuljunk könnyen, gyorsan héberül), de mindig megbánom.

Vélhetőleg azt is meg fogom bánni, ha leírom, hogy január afölötti izgalmakban telt, hogy az Apák könyvének sikerül-e amerikai kiadót találnia az ügynökségnek, amelyik képvisel. Susanna Lea Associates, párizsi székhelyű, a számomra igen becses emlékezetű Rue Bonaparte-ban van az irodájuk, közel a Luxemburg-kerthez. A névadó, Susanna Lea angol, de immár féléve New York városában él, onnan igazgatja munkatársait, akik Párizsban nyüzsgenek. A regényt elpasszolta már a Little Brown kiadónak, ez Angliára és Kanadára vette meg a jogokat. Hogy miért nem jár ez együtt az USÁ-val, azt nem tudom, Susanna szerint így lesz jó. Vaktában elhiszem, amit ő mond, hiszen négy hónap alatt hat országban szerzett nekem kiadót, igen neveseket. Megjegyzem, őt magát sosem láttam, még nem találkoztunk, a kapcsolat e-mailben és telefonon zajlik. A frankfurti könyvvásáron ott voltunk mind a ketten, de összefutni nem sikerült. Pedig a Random House partiján ő is jelen volt, ez az esemény azonban egy szálloda termeiben zajlik, s ötszázan áramlanak ide-oda, lényegében elkerültük egymást. Én nem is kereshettem, mert fogalmam se volt, hogy néz ki. Ő igyekezett rám bukkanni, de fölteszem, ott is ügyeket intézett, tehát csak két efféle közti szünetekben. Azóta a fényképét már láttam, a Figaro című francia lap közölt vele interjút, s róla fotót, amint egy könyvesbolt kirakata előtt áll, talán Londonban. Kicsi, szőke, elszánt.

Számomra az amerikai kiadás azért volna fontos, mert amikor kint voltam huzamosabban, szert tettem néhány barátra, akik csak becsületszóra hitték el, hogy én regényíró volnék, jól fog esni, ha tiszteletpéldányt adhatok nekik. Persze, az angliai angol kiadásból is adhatok, mégis valahogyan elegánsabb volna, ha az ő hazájukban is megjelennék. Mostan ez van érdeklődésem homlokterében. Úgy is fogalmazhatnám, hogy ez van velem.

Márkez meg én-ből körülbelül mostanra tápászkodtam föl. Meghat az a sűrű olvasói szeretet, mely felém áramlik. Az is, hogy elég pontosan megértették, mit akartam, mire törekedtem, noha ezzel a könyvvel kapcsolatban sok tétovaság és aggodalom volt bennem. Írom az És-be a HOGY VOLT sorozat darabjait folyamatosan, ebből 27 van kész (26 jelent meg), kábé még 5-7 lesz, tavasszal tehát be fogom fejezni. Az elv az, hogy olyan, számomra fontos emberekről - elsősorban írókról - szólok, akikről vannak személyes élményeim, de akik már nincsenek az élők sorában. Tehát akiket ismertem, szerettem, becsültem. Igyekszem nem konfabulálni, így az életem szabja meg, hogy mekkora a keret, nem én. Úgy tervezem, hogy alapos átfésülés és szerkesztés után idén karácsonyra kötetbe válogatom őket.

Lassan-lassan az is körvonalazódik bennem, hogy nyár elején vagy végén mely fába vágjam a fejszém. Sok ötletem fontolgatom, legnagyobb kedvem egy testvérekről szóló regényhez van. A mintát az élet adta, mint majdnem mindig. Egy családban hat fiú születik, valamikor a XX. század elején. Három közülük külföldre keveredik, három itthon marad. Az ő sorsukat követném végig. Ehhez kicsit már jegyzetelek.

Amúgy élvezem, hogy milyen szép a havas táj, különösen amikor bearanyozza a napsütés, mint ma, vasárnap délelőtt. Remélem, ti is fűtött szobából bámuljátok, vagy ami még jobb, tapossátok a fehér paplant valahol, erdőben, völgyben, folyóparton.

Hívetek,

VM