A télnek csak nem akar végeszakadni, hallom e panaszt úton-útfélen. Én nem bánom, megnyugtat a havas táj látképe. Persze, ez is más a méltóságteljes Duna közelében, ahol mindig gyöngyöz egy kis pára a levegőben, szűrtebbek a fények, mint a nagyvárosi dzsumbuj kellős közepén, élesebb a levegő. De akár hogyan is, a meteorológiai tavasz beköszöntött, s a türelmetleneknek jelzem, most már valóban napok kérdése, hogy a telket elsodorja a következő évszak.

Magamat is meglepem azzal, hogy e levelekben elő-előkerül az időjárás, mely témát az unatkozó angol középosztálynak tulajdonítja az európai értelmiség. Talán az az elmélkedő hangulat tehet róla, amely elfog, ha igyekszem átgondolni, mi is történik velem abban a folyamban, amelyet jelennek, illetve közelmúltnak (present perfect) szokás tekinteni.

Rengeteget olvastam az év első két hónapjában, örömmel tapasztalom, hogy hagyományos betűéhségem - melyet pedig mintha valamelyest elvesztettem volna 2004-ben - visszatért. Két nagy élményről beszámolok. Az egyik a manapság ritkán emlegetett Németh László Irgalomja. Olvastam korábban, kétszer. Amikor először tettem, húsz lehettem. Amikor másodszor, harmincas éveim elején. Elsőre értékeltem, de nem izgatott. Másodjára izgatott (próbáltam megfejteni a hihetetlenül lassú tempó okait és következményeit), de már nem értékeltem annyira. Most fölizgatott és lenyűgözött. Hatalmas emberismeret, s óriási részvét a negatív figuráknak is, talán ez a titok nyitja. Mindenesetre most újraolvasom Németh többi fontos regényét is, a sorrend ez lesz: Gyász. Bűn. Iszony. Van az egyszavas címekben valami tragikus fenség. Emlékezetem szerint az Iszony a legjobb, különösen annak a fényében, hogy a szerző férfi. Jó volna tudni, hallott-e konkrét beszámolót a frigiditás témájáról nő(k)től.

Margaret Atwood neve nálunk kevéssé ismert. Noha a Bestseller című műsorában Lévai Balázs bemutatta. Vak bérgyilkos című regénye magyarul is megjelent a Jelenkornál, azt hiszem, tavaly. Amennyire érzékelem, teljesen visszhangtalanul. Pedig a regényszerkesztés mesterműve ez. Atwood más könyvei is nagyon izgalmasak, remélem, előbb-utóbb lefordítódnak.

Mostanában azzal foglalatoskodom, hogy az ÉS-be írt portrékból megcsináljam azt a néhányat, amennyi még hátra van. Eredetileg úgy képzeltem, harminckettő lesz belőlük. Miért? Csak. Minden fogamra egy. Nem, ez vicc. Valójában összeírtam egy listát, hogy kikre emlékszem annyira, hogy abból kijön egy szöveg, s 32-őt találtam. De bejött a képbe Arthur Miller (eszembe se jutott, hogy meghalhat). Tehát 33. Készen van már 29 (megjelent 27). És talán készül hozzájuk valamiféle zárszó, 34-iknek. Tényleg a finisben vagyok.

Mint már bizonyára tudjátok, indul a Nagy Könyv című tévéműsor. Kíváncsi vagyok, bekerül-e bármelyik könyvem az első százba. Ez ugye teljesen a tévénézőkön múlik (föléve hogy a tévések nem manipulálják a szavazást, sajna, e gyanú Magyarországon minden ügyben szükségképpen fölmerül). Állítólag az első körben képeslapon és interneten lehet szavazni. Fölkért a műsor stábja - nem tom, tévésként vagy szerzőként -, hogy ajánljam egy-egy magyar és külföldi kedvenc regényem. Nem lesz nagy meglepetés, hogy mit választottam. Gabriel García Márquez: Száz év magány. Móricz Zsigmond: Árvácska.

Ha akad, aki e levél olvasói közül valamelyiket még nem tette magáévá, hagyja itt félbe ezt a szöveget, s olvassa azt a könyvet inkább. Én is abbahagyom. Az áprilisi viszontlátásig maradok őszinte hívetek,

VM