Kedveseim,

Viszonylagos eltûnésem néhány okát adom az alábbiakban.

Nagyon belefelejtkeztem az ÉS-nek írandó sorozatba, az Írhatnám Polgárba. Magam sem értem, miért ez izgat most leginkább. Hihetetlenül jó étvággyal olvasok - újraolvasok - könyveket, amelyek nézetem szerint nem hiányozhatnak a mûvelt olvasó polcáról, ha szabad így mondanom. Persze, a mûvelt olvasóknak arra a csoportjára gondolok, amelyiknek átlagéletkora ötven körül jár.

Húsz- harmincévesen még az a jó, ha a primer szépirodalmat falja az ember. Tehát az alapregényeket, alapnovellákat, alapverseket. Meg kell idõsödni ahhoz, hogy a nagy írók-költõk szekunder munkáira rákapjunk. Vagyis a naplókra, levelekre, vallomásokra, emlékezésekre. Lehetséges, hogy nálam ezt a gombot a HOGY VOLT nyomta be, tulajdonképpen az határeset, hiszen eleven élményekbõl keletkezett, de mégiscsak másokkal kapcsolatos emlékeimet tartalmazza.

Mindenesetre az ÉS-nek szánt cikkekbõl sokkal többet megírtam elõre, nagyjából egy lendülettel, mint ahány megjelent belõle.

Érdeklõdõk számára leírom, meddig jutottam, hol tartok most.

Megjelent:

Sok apró teendõm volt külföldi ügyeimben is. Az egyik legkedvesebbet megosztom veletek. Mai tudás szerint július elsõ hetében jelenik meg az Apák könyve angolul. Öt címlaptervet készítettek (megtisztelõ), elküldték. Ugyan az õ joguk dönteni, de kérik a véleményem. Gõzöm sincs, Csak azt tudom, hogy a halászbástyát nem szeretném.

Ti mit gondoltok?

Az elmúlt hetem azzal telt, hogy dolgoztam a HOGY VOLT hangoskönyv változatán, mely most már biztosan meg fog jelenni a könyvfesztiválra. Gondolom, akik ezt javasolták nekem, azok örülnek a hírnek. Mindegyik szöveget kicsit átírtam a felolvasás céljára. Tizennyolcat választottam, mert három CD lesz a dobozban, tehát háromszor hat. A teljes idõ a pici zenei betétek nélkül kettõszáz perc.

Érdekes volt éjszakákon át fölolvasni. Nehéz dilemma, hogy próbálja-e az ember valamelyest elõadni (szerintem az alapszabály, hogy író ne, mert nem színész). Egy picit itt-ott igyekeztem színesebben olvasni, mint ahogyan szoktam.

Azt is tudom, hogy április 22-én élõ bemutatót tartok a Kongresszusi Központban, délelõtt fél 11-kor.

Idemásolom, hogy melyik tizennyolc írást választottam.

Egyszer érdekes lehet azoknak, akik sajtómunkával foglalkoznak vagy arra készülnek, hogy összevessék, mit csináltam a beszélgetésbõl én, és miket javított bele Háy. Az õ változata tíz perce érkezett, tehát én még bele se néztem.

Aki kíváncsi, parancsoljon. Aki nem, attól elnézést kérek.

Mindenkinek boldog márciust (amennyi maradt belõle) kíván hívetek,

VM

Vámosmikolán, április elsején

A Vámos-klub vendége: Háy János

VÁMOS MIKLÓS: Te Vámosmikolán születtél. Ha a szülõfaludra gondolsz, eszedbe jut-e, hogy rólam nevezték el.
HÁY JÁNOS: Nekem nem jut eszembe, de mindenki más emlékeztet rá. Rengeteg a heccelõdés kettõnk közvetlen kapcsolatáról, vagyis hogy én benned születtem. Kicsit kínos… Annyira Vámosmikolán születtem, hogy tényleg a házunkban, az anyám ágyában. Korábban szégyellnivalónak hittem, az elmaradottság jelének, de mostanában az otthoni szülés kifejezetten divatba jött, ez a korszerû, tehát már büszkén mondhatom, hogy otthon születtem.
VÁMOS: Mit gondolsz, függetlenül tõlem, más ember volnál-e, ha nem VÁMOS:mikolán jössz a világra.
HÁY: Van jelentõsége. Már csak a történelmi földrajz szempontjából is. Mindig azt gondoltam, hogy például a szlovének azért sokkal egészségesebb szemléletûek, mint a magyarok, mert ott nagy hegyek vannak, meg tenger, a magyaroknak azért ilyen ciki a lelkiviláguk, mert itt csak lekopott röghegyek vannak, de amikor megtudtam, hogy Szlovéniában ugyanolyan magas az öngyilkossági ráta, mint nálunk, akkor rájöttem, hogy ez a gondolatmenet téves. Nem is az a fontos, hogy én VÁMOS:mikolán születtem, hanem az, hogy vidéken, és ott töltöttem a gyerekkoromat. Az alapélményeket és a kommunikációs alapszokásokat vidéki közegben kaptam meg. Amikor feljöttem Budapestre, asszimilálódnom kellett egy másik közegben.
VÁMOS: Gyerekkorodban tájszólásban beszéltél?
HÁY: Nem. Körülöttem tájszólásban beszéltek, én valahogyan nem. Az asszimilálódással valóban nyelvváltás ment végbe, de nem tájszólás miatt. Megtanultam egy másik beszédmódot. Gyerekkoromban olyan szóhasználattal, beszédszerkezettel, stilisztikával fejeztem ki magamat, amely ott érvényes, abban a közegben. Ha úgy beszélnék, te talán nem is értenéd, vagy másképp, mint ahogyan én szeretném, hogy értsed.
VÁMOS: Mondj egy konkrét példát.
HÁY: Nem tudok. Én nem tudok már úgy beszélni. Nem is bánom. Azt sajnálnám, ha a nyelvváltással a sorsom veszett volna el, ha többé nem tudnám exponálni neked, hogy ki voltam régen. Az a tizennégy év, mely nemcsak a gyerekkorom volt, hanem egyben az alapja az életemnek, gyakorlatilag evakuálódott az életembõl. Ez nyilvánvalóan nagy sérülés, és nem lehet tudni, hogy az efféle seb mikor vált át valamiféle durva pszichózisba.
VÁMOS: Tíz évvel vagy fiatalabb nálam, következésképp 1960-ban születtél, azonban április elsején. Ez talán nehezebb lehetett, mint a VÁMOS:mikola.
HÁY: Érdekes, sokkal kevesebbet tréfálkoztak velem, mint ahogyan apám föltételezte, amikor születtem. Õ nagyon szerette volna áttenni az eseményt másodikára, vagy visszahúzni harmincegyedikére…
VÁMOS: Akkoriban az április negyedike sem számított rossznak.
HÁY: Az már túl messze esett. De nem volt mit tenni, április elseje kellõs közepén születtem, délután két órakor, nem tudták befogni a gyerek száját, hogy másnapig ne visítson. A sorozatos tréfálkozások akkor kezdõdtek, amikor hatodikban a magyar tanárnõm azt mondta az osztálynak: senki soha ne vicceljen ezzel a fiúval azért, mert április elsején született. Ezután indult a radikális cikizés. Ha hozzávesszük, hogy balkezes is vagyok, nem egyszerû a helyzetem.
VÁMOS: Átszoktattak?
HÁY: Igen. Ezt a szülõi projektet a helyi körzeti orvos is katalizálta, aki kijelentette: rossz szokás, hogy én mindent bal kézzel csinálok. Jó keményen át kell a gyereket nevelni. Ebbõl adódóan én gyakorlatilag nem tudok kézzel írni, mert ballal már nem, jobbal pedig hiába tanultam meg, egy idõ után képtelen az agyam elviselni, hogy szorítom a tollat, mint az állat.
VÁMOS: A Ki kicsoda szerint képzõmûvész is vagy. Melyik kezeddel festesz?
HÁY: A ballal, de nem vagyok képzõmûvész, csak mûkedvelõ festõ. Dilettáns.
VÁMOS: Az, hogy április elsején születtél, azt is jelenti, hogy Kos a csillagképed, nem tudom, ez érdekes-e számodra.
HÁY: Hogyne. Minden héten megnézem a tévéújságban, hogy asztroárgus mit üzen, mindig két mondatban foglalja össze a hetemet, megmondja, melyik a szerencsenapom, és akkor este átgondolhatom, miért volt szerencsém. Nem a mai a szerencsenapom egyébként.
VÁMOS: Még alakulhat. A rock iránt legalább annyira érdeklõdtél, mint én, együttesednek az volt a neve: "Original Lager". Miért?
HÁY: Ez olyan kifejezõnek tûnt abban az idõben. A politikai üzeneten túl a sörhöz is kötõdött, így egyszerre volt ironikus és vér komoly, amilyen a rock and roll szerintem. A zenekarról el kell mondanom, hogy sajnos a fellépésig nem jutottunk el, szemben veletek, az elsõ koncert elõtt felbomlottunk, mûvészi feszültségek miatt. A törésvonal egyik oldalán voltak, akik tudtak zenélni, a másik oldalán azok, akik akartak. Mint én.
VÁMOS: Írtál szövegeket is a zenekarnak?
HÁY: Igen, igen. Az volt a bomlás egyik oka. Nem szívesen idéznék. Jelen van egy barátom, aki szem és fültanú volt. Amikor ezt a két soromat hallotta: "Körbe vesznek a rímképek, rám rontanak a kémrémek", rögtön rávágta: Inkább a kínrímek rontanak rád. Elég gáz volt, a strófák tele hullákkal, szóval a nyolcvanas évek depressziós alaphangulatát fejezték ki.
VÁMOS: Érettségi után újságkihordó lettél. Miért?
HÁY: Tanulmányi eredményeim nem tették lehetõvé a felsõoktatási képzést. Az õrmezei lakótelep és a Lágymányos egy része volt a körzetem, ahol most nagyon szép villák épültek. Fél ötkor indultam otthonról, mindig az ébresztõ-rádió keltett, a Rákóczi indulóval, azóta is irtózom ettõl a zenemûtõl. Pontosan beosztottam, melyik taktusnál mit kell csinálnom, így kapkodva elkészültem, és mindig ugyanannál a sornál kapcsoltam ki a rádiót, hogy kifussak a lakásból, mert el kellett érnem el a hetvenkettes buszt, ami bevitt a Kosztolányira. Rohantam az elosztóba, átvenni a nagy táskát az újságokkal. Nagyon jó fószerek dolgoztak ott velem együtt, például több ismert rock zenész. A területen aztán széthordtam a lapokat. A kutyáktól azóta rettegek. Több családi ház tulajdonosa ragaszkodott hozzá, hogy ne a postaládába dobjam az újságot, hanem menjek be a kertbe, akasszam a konyhaajtóra. Az egyik házban egy rohadt nagy, vérszomjas farkaskutya õrjöngött, de láncon, hanyagul vonultam el mellette, azzal a gõggel, hogy úgyis meg vagy kötve. Amikor visszanéztem, épp azt láttam, hogy a lánc elszakadt… A sebességet a rémület diktálta, a táskát és az újságokat eldobva lóhalálában menekültem. Az volt a mázli, hogy a kutyák reflexszerûen megtorpannak, amikor a területük végét elérik, ezt kihasználva elviharzottam, különben talán széttépett volna.
VÁMOS: Késõbb könyvesbolti eladó lettél. Hol?
HÁY: A Gorkijba vettek föl, az volt az orosz nyelvû könyvesbolt. Én orosz szakra jelentkeztem, tudtam a nyelvet. Dolgozott ott egy barátom, õ hívott oda. Az újságkihordói magány után jól esett a közösség. A Bölcs Bagolyba jártunk kajálni, nem volt pénzünk, ezért szaftos tésztát ettünk. Az egyik csaj, aki a pult mögött állt, szerelmes volt belém - a barátom szerint inkább õbelé -, nagyon megsajnált, hogy ilyen ócska koszton vagyunk, becsúsztatta a hússzeletet a tészta alá.
VÁMOS: Azért érdekes, amit mondasz, mert épp itt, az Alexandrával szemben volt egy neves étterem, a Skála helyén. Sinkó László és Sinkovits Imre édesapja fõpincérként mûködött ott. Õ József Attilával tette ugyanezt. Aki azonban állítólag tiltakozott: de kérem, feltétet nem rendeltem! Meséli ezt Sinkó László.
HÁY: Úgy látszik, én nem voltam akkora jellem.
VÁMOS: Aztán diplomát szereztél Szegeden, tanítottál, majd kiadóban helyezkedtél el, egyre magasabb pozíciókban. Sok íróra, aki kiadó emberként a kollégáiról dönt, ferde szemmel néznek. Rád nem. Egyetértesz?
HÁY: Igen. Remélem, nekem nem árt a kiadói munka. Sem úgy, hogy túl sokat kellene olvasnom, sem úgy, hogy megharagudjanak. Már csak azért sem, mert csupán szakmai vezetõ voltam, nem valódi kiadóvezetõ, aki anyagi kérdésekben dönt. A legfontosabb mégiscsak az, hogy a gyerekeknek enni és lakni kell. Ehhez szükséges az állás. Nem játszhatom, hogy én milyen nagy mûvész vagyok, amit esetleg képzelek, mert miért ne képzelném. De mindig arra törekedtem, hogy a kiadói munka mellett - te is tudod, nagyon kemény szakma - mindig be tudjak fejezni mindent, amit elkezdtem. Mert az is alapszabály, hogy amit ma kell megírnod, azt holnap nem tudod. Holnap mást fogsz megírni. A szerkesztõi munka tisztes polgári foglalkozás, ez a második szakmám, a tanítás mellett, amirõl papírom is van.
VÁMOS: Téged talán az egyéniséged miatt sem bántottak. Az elsõ három jelzõ, ami rólad eszembe jut: visszahúzódó, ironikus, szeretnivaló.
HÁY: Kár, hogy a családom nincs itt, ha ezt hallanák, biztosan elsírnák magukat…
VÁMOS: Megírom nekik levélben.
HÁY: Légy szíves.
VÁMOS: Azt mondtad egy interjúban, hogy nem szereted az ajánlásokat. A Vigyázat, humanistákat mégis E.-nek és P.-nek ajánlottad.
HÁY: (nagy sóhaj) Nem konzekvens az ember. Ez egyébként a második kötetem. Az elsõt akkor állítottam össze, amikor nyolcvanötben följöttem Szegedrõl. Bevittem a Móra könyvkiadóba, Sík Csabához, aki korábban a Magvetõben volt helyettes vezetõ, de folyton összetûzésbe került Kardos Györggyel, az igazgatóval, végül átment a Mórához. Az ottani fõnöke, Sziládi János, népies ízléssel bírt, iszonyodott mindentõl, ami egy kicsit szabálytalanabb. Reménytelennek gondoltam, hogy a kötetemet kiadják. Annyira fura volt, amit csináltam, arra aligha lehet kereslet. Késõbb jöttem rá, hogy Sík borsot akart törni velem az igazgatója orra alá. Végül kierõszakolta, hogy megjelenjék a kötetem. Amikor létrejött a Holnap kiadó, Sík vezetésével, õ hívott oda szerkesztõnek.
VÁMOS: A versek után regényeket írtál, mostanában színmûveket is. Miért fordultál ezekhez a mûfajokhoz?
HÁY: Kíváncsi voltam, meg tudom-e csinálni. A próza egészen más típusú gondolkodást kíván, mint a vers, a prózában nagy íveket húzol ki, a versnél minden koncentrált. A színpadhoz egy harmadikféle látásmód kell. Újabb kihívás.
VÁMOS: Olvastam, hogy a gimnáziumban kettest kaptál irodalomból. Nekem volt egyesem is. Kínos adat magyar írók életrajzában.
HÁY: Nem nagyon szeretett a magyar tanárnõm. Általában egyest vagy nullást adott a dolgozataimra. Néha pedig azt mondta: János, én a te dolgozatodat elvesztettem. Hogy értsed, el kéne mondanom, milyen az, ha egy vidéki fickó följön Budapestre, és hogyan viszonyul hozzá a felnõtt társadalom. Amit a fõvárosi osztálytársaim megengedhettek maguknak, azt én nem. Szabadságvágyamhoz - hívószavak: avantgarde, rock and roll, hippi szemlélet - ragaszkodtam. Ez jellemezte a hatvanas éveket. De tõlünk, vidékiektõl nem fogadták el. Mi húzzuk meg magunkat. Ha a pesti osztálytársaim ugyanazt tették, amit én, mindig engem büntettek meg jobban, sokszor csak engem. A Dzsigerdilen címû regényem a török korban játszódik, ám az alapélménye az volt, hogy a Szilveszter nevû matektanárom felpofozott gyerekkoromban. Ráadásul állandóan hármast adott matekból. Az apámnak ez katasztrófa volt. Irodalomból megbukhattam, de matekból…! Egyszer a Szilveszter megjelent nálunk, apámmal akart beszélni. Tudni kell a történethez, hogy apám vezetõ volt a téeszben. Hosszan beszéltek négyszemközt, rettegtem, mi lesz. Apám nem szólt semmit. Még jobban szorongtam, azt hittem, apám azért hallgat, hogy lelkileg összetörjön. Végül anyámnak mesélte: Itt járt a Szilveszter… megint traktort kért kölcsön.
VÁMOS: Ettõl kezdve jó jegyeket kaptál.
HÁY: Igen.
VÁMOS: Úgy tudom, az eredeti neved nem HÁY:. De HÁY: néven már mûködött magyar író, az ötvenhatos íróper fõvádlottainak egyike. Miért ezt a nevet vetted föl?
HÁY: HÁY:ról akkor még nem hallottam. Elõször nem akartam néven publikálni. Több név variálódott, míg ez kialakult.
VÁMOS: Mi az eredeti neved?
HÁY: Foglalt. Egy már nem élõ író által. Annyira meghökkennél, ha elárulnám. Hát… a János stimmel. Híres magyar költõ. Nem Pilinszky. VALAKI A KÖZÖNSÉGBÕL: Arany!
HÁY: Hagyjuk.
VÁMOS: Ha varázserõvel bírnék, és teljesíteném három kívánságodat, mit kérnél?
HÁY: Várjunk csak. Nincsenek kívánságaim. Szeretnék egyszer elmenni, Indiába, de ha nem, nem. Azért az most vágyam, hogy holnap meglegyen a pénztárcám, amit ottfelejtettem a könyvtársban. Aztán, hogy tudjak angolul. Meg franciául.
VÁMOS: Ez már négy.
HÁY: Akkor inkább vesszen a pénztárca.

---

Vámosmikolán, április elsején

A Vámos-klub vendége: Háy János

VÁMOS MIKLÓS: Te Vámosmikolán születtél. Ha a szülõfaludra gondolsz, eszedbe jut-e, hogy rólam nevezték el.
HÁY JÁNOS: Nekem nem jut eszembe, de a haverjaim mindig emlékeztet rá. Állandóan cikiznek, hogy mi is a kapcsolat kettõnk között, hogy én tulajdonképpen benned születtem. Kicsit kínos, mert ugye ez olyan, mintha nekem nem lenne anyám, csak apám… Egyébként annyira Vámosmikolán születtem, hogy tényleg a házunkban, az anyám ágyában. Gyerekkoromban ezt persze nagyon szégyelltem, mert olyan fejletlen dolognak számított otthon születni, de manapság kifejezetten divatos, szóval lehet vele dicsekedni, hogy én már akkor korszerû voltam.
VÁMOS: Mit gondolsz, függetlenül tõlem, más ember volnál-e, ha nem VÁMOS:mikolán jössz a világra.
HÁY: Biztos van jelentõsége a helyszínnek. Már csak a történelmi földrajz szempontjából is. Mindig azt gondoltam, például hogy a szlovének azért jobb fejek, mint a magyarok, mert ott nagy hegyek vannak, meg tenger, a magyaroknak meg azért ilyen lehangoló a lelkivilága, mert itt csak lekopott röghegységek vannak, de amikor megtudtam, hogy Szlovénia legalább olyan jó öngyilkosságból, mint Magyarország, rájöttem, hogy ezen a logikán nem érdemes túl messzire menni. Szóval valójában nem a VÁMOS:mikola a fontos, hanem az, hogy vidéken, hogy egy faluban töltöttem a gyerekkoromat, sõt azt a kilenc hónapot is, amíg anyám terhes volt velem. Az alapélményeket és az alapvetõ kommunikációs gesztusokat vidéki közegben kaptam meg.
VÁMOS: Gyerekkorodban tájszólásban beszéltél?
HÁY: Nem. Körülöttem tájszólásban, bár nem egységes tájszólásban beszéltek az emberek, de én valahogy ebbõl kimaradtam. Ezt a tényt anyám azóta sem érti. Tehát, amikor asszimilálódnom kellett a budapesti közegben, nem a tájszólást kellett levetkeznem. Meg kellett tanulnom egy olyan nyelvet, amivel Budapesten is kommunikációs helyzetbe tudok kerülni. Amely nyelvet az új környezetben is megértenek, amely nyelven, s ez rendkívül fontos, képes vagyok megfogalmazni, mások számára értelmezhetõvé tenni a gyermekkoromat. Ez nem pusztán a vidékiség problémája, ugyanez jelentkezik, ha például te New Yorkban az ottaniak számára meg akarod mutatni ki vagy. S ez nem az a kérdés, hogy tudsz-e angolul, hanem az, hogy tudsz-e olyan mondatokat mondani, aminek révén az õ számukra meghatározható a kiléted. Ha nem vagy erre képes: elvesztél. Nemlétezõ ember vagy.
VÁMOS: Mondj egy konkrét példát.
HÁY: Nem tudok. Hisz ezt nem lehet egy konkrétban megragadni. A budapesti nyelv sokkal gyorsabb, célirányosabb, s természetesen olyan viszonyítások, amik VÁMOS:mikolán érvényesek itt értelmezhetetlenek. Gondolj csak arra, hogy sok budapesti még a kacsa-liba, búza-árpa problémába is belebuknak. Nagyon fontos viszont, hogy a váltás ne úgy történjen, hogy az ember evakuálja a múltját. Hogy marad egy fedett terep, amit szégyell, vagy pusztán csak eltagad. Hisz ez pszichikailag egy idõzített bomba, ami egyszer biztosan berobban, s annak esetleg áldozatául esik az ember teljes személyisége.
VÁMOS: Tíz évvel vagy fiatalabb nálam, következésképp 1960-ban születtél, azonban április elsején. Ez talán nehezebb lehetett, mint a VÁMOS:mikola.
HÁY: Érdekes, sokkal kevesebbet hecceltek, mint ahogyan apám föltételezte, amikor születtem. Õ nagyon szerette volna áttenni az eseményt másodikára, vagy visszahúzni harmincegyedikére…
VÁMOS: Akkoriban az április negyedike sem számított rossznak.
HÁY: Az már túl messze esett. De nem volt mit tenni, április elseje kellõs közepén születtem, délután két órakor, nem tudták befogni a gyerek száját, hogy másnapig ne visítson. A sorozatos tréfálkozások egyébként akkor kezdõdtek, amikor hatodikban a jóakaratú magyar tanárnõm azt mondta az osztálynak: hogy senki ne merje gúnyolni ezt a fiút, mert április elsején született. Ezután természetesen beindult a radikális cikizés. És vedd hozzá, hogy pluszban még balkezes is vagyok. Szóval, tele van a sorsom tragikus elemel.
VÁMOS: Átszoktattak?
HÁY: Igen. Ezt a szülõi projektet a helyi körorvos is katalizálta, aki kijelentette, hogy az pusztán rossz szokás, hogy én mindent bal kézzel csinálok. Direkt vagyok balkezes, csakhogy felhergeljem a környezetemet. Jó keményen át kell a gyereket nevelni. Szüleim a szakértõi véleményt parancsnak tekintették, s ettõl fogva egy ebédet sem tudtam jóérzéssel végigenni, mert apám örökösen a kezemet bámulta, s ha véletlen a bal elindult, rögtön rácsapott, ahogyan a tanítónéni is az iskolában. Ebbõl adódóan én gyakorlatilag nem tudok kézzel írni, mert ballal már nem, jobbal pedig hiába tanultam meg, egy idõ után olyan érzésem van, ha még egy szót leírok, rögvest meggárgyulok, hogy ez azért van, mert olyan görcsösen szorítom a tollat, vagy mert az agyban valami zûr keveredik, nem tudom. Mindenesetre én gépfüggõ vagyok.
VÁMOS: A Ki kicsoda szerint képzõmûvész is vagy. Melyik kezeddel festesz?
HÁY: A ballal, de nem vagyok képzõmûvész, csak mûkedvelõ festõ. Dilettáns.
VÁMOS: Az, hogy április elsején születtél, azt is jelenti, hogy Kos a csillagképed, nem tudom, ez érdekes-e számodra.
HÁY: Hogyne. Minden héten megnézem a tévéújságban, hogy Astro Árgus mit üzen. Nagyon praktikus: két mondatban összefoglalja a hetemet. Megmondja, mit várhatok a szerelmemtõl, mennyi pénzhez jutok, melyik ezen a héten a kedvenc színem, melyik a szerencsenapom, és akkor este átgondolhatom, miért volt szerencsém. Egyébként nem a mai a szerencsenapom.
VÁMOS: Még alakulhat. A rock iránt legalább annyira érdeklõdtél, mint én, együttesednek az volt a neve: "Original Lager". Miért?
HÁY: Ez olyan kifejezõnek tûnt abban az idõben. A politikai üzeneten túl a sörhöz is kötõdött, így egyszerre volt ironikus és vér komoly, amilyen a rock and roll szerintem. A zenekarról el kell mondanom, hogy sajnos a fellépésig nem jutottunk el, szemben veletek, az elsõ koncert elõtt felbomlottunk, mûvészi feszültségek miatt. A törésvonal egyik oldalán voltak, akik tudtak zenélni, a másik oldalán azok, akik akartak. Mint én.
VÁMOS: Írtál szövegeket is a zenekarnak?
HÁY: Igen, igen. Az volt a bomlás egyik oka. Nem szívesen idéznék. Jelen van egy barátom, aki szem és fültanú volt. Amikor ezt a két soromat hallotta: "Körbe vesznek a rémképek, rám rontanak a kémrémek", rögtön rávágta: Inkább a kínrímek rontanak rád, s ebben tagadhatatlanul volt némi igazság. Elég gáz volt, minden versszakban volt egy vérfürdõ, szóval bennük volt a nyolcvanas évek depressziós alapérzése, amiben egyébként én a mai napig elég otthonosan mozgok. De majd fejlõdök és kialakítom magamban a pozitív gondolkodást. Mert ha így körülnézek a világban, mi sem indokoltabb, mint pozitívan gondolkodni, meg optimistának lenni.
VÁMOS: Érettségi után újságkihordó lettél. Miért?
HÁY: Tanulmányi eredményeim, finoman szólva, nem tették lehetõvé a felsõoktatási képzést. Az õrmezei lakótelep és a Lágymányos egy része volt a körzetem, ahol most nagyon szép villák épültek. Fél ötkor indultam otthonról, mindig az ébresztõ-rádió keltett, a Rákóczi indulóval, azóta is irtózom ettõl a zenemûtõl. Pontosan beosztottam, melyik taktusnál mit kell csinálnom, így kapkodva elkészültem. Mindig ugyanannál a sornál kapcsoltam ki a rádiót, hogy kifussak a lakásból, mert el kellett érnem el a hetvenkettes buszt, ami bevitt a Kosztolányira. Rohantam az elosztóba, átvenni a nagy táskát az újságokkal. Nagyon jó fószerek dolgoztak, akadt ott ismert rock zenész és elfuserált filozófus, dilettáns költõ, s lestrapált családapa, aki téglákra gyûjtött az új házhoz. A területen aztán széthordtam a lapokat, és kilenc után már szabad volt a napom. A kutyáktól azóta rettegek. Több családi ház tulajdonosa ragaszkodott hozzá, hogy ne a postaládába dobjam az újságot, hanem menjek be a kertbe, akasszam a konyhaajtóra. Az egyik házban egy rohadt nagy, vérszomjas farkaskutya õrjöngött, de láncon. Hanyagul vonultam el mellette, azzal a gõggel, hogy úgyis meg vagy kötve. Amikor visszanéztem, hogy még egy gúnyos szempillantást vessek a rab állatra, épp azt láttam, hogy a lánc elszakad… A sebességet a rémület diktálta, a táskát és az újságokat eldobva lóhalálában menekültem. Az volt a mázli, hogy a kutyák reflexszerûen megtorpannak, amikor a területük végét elérik, ezt kihasználva elviharzottam, különben talán széttépett volna. És akkor ugrik például a mai program.
VÁMOS: Késõbb könyvesbolti eladó lettél. Hol?
HÁY: A Gorkijba vettek föl, az volt az orosz nyelvû könyvesbolt. Orosz szakra készültem, s valamennyire tudtam a nyelvet. Dolgozott ott egy barátom, a Herman Robi, aki késõbb az Irók Boltjának vezetõje lett, õ hívott oda. Az újságkihordói magány után jól esett a közösség, sokan dolgoztak ott, sok velem egykorú, egysorsú ember. A Bölcs Bagolyba jártunk kajálni, nem volt pénzünk, ezért szaftos tésztát ettünk. Az egyik csaj, aki a pult mögött állt, szerelmes volt belém - a barátom szerint inkább õbelé -, nagyon megsajnált, hogy ilyen ócska koszton vagyunk, és mindig becsúsztatott egy hússzeletet a tészta alá.
VÁMOS: Azért érdekes, amit mondasz, mert épp itt, az Alexandrával szemben volt egy neves étterem, a Skála helyén. Sinkó László és Sinkovits Imre édesapja fõpincérként mûködött ott. Õ József Attilával tette ugyanezt. Aki azonban állítólag tiltakozott: de kérem, feltétet nem rendeltem! Meséli ezt Sinkó László.
HÁY: Úgy látszik, én nem voltam akkora jellem.
VÁMOS: Aztán diplomát szereztél Szegeden, tanítottál, majd kiadóban helyezkedtél el, egyre magasabb pozíciókban. Sok íróra, aki kiadó emberként a kollégáiról dönt, ferde szemmel néznek. Rád nem. Egyetértesz?
HÁY: Hát nem tudom, de remélem, hogy nem. Már csak azért sem, mert igazából soha nem voltam kiadóvezetõ, aki például a kifizetésekrõl dönt. Szakmai kérdésekben volt némi kompetenciám, s azt igyekeztem tisztességesen csinálni. A legfontosabb mégiscsak az, hogy a gyerekeknek, ha már van, s nekem volt kettõ is: enni és lakni kell. Ehhez szükség volt állandó jövedelemre. Nem játszhatom el, hogy én milyen nagy mûvész vagyok, amit esetleg képzelek magamról, mert miért ne képzelném. Ugye minden mûvészetet fölülír az élet. De arra törekedtem, hogy a kiadói munka mellett - amirõl te is tudod, milyen kemény - az írói feladataimat se hanyagoljam el. Mert az is alapszabály, hogy amit ma kell megírnod, azt holnap már nem tudod. Holnap mást fogsz megírni. A szerkesztõi munka tisztességes polgári foglalkozás, ez a második szakmám, a tanítás mellett, amirõl papírom is van, s néhány évig tényleg gyakoroltam is.
VÁMOS: Téged talán az egyéniséged miatt sem bántottak. Az elsõ három jelzõ, ami rólad eszembe jut: visszahúzódó, ironikus, szeretnivaló.
HÁY: Kár, hogy a családom nincs itt, ha ezt hallanák, biztosan elsírnák magukat…
VÁMOS: Megírom nekik levélben.
HÁY: Légy szíves. S akkor talán nem vetnék a szememre, hogy egy erõszakos zsarnok vagyok, aki mellett képtelenség élni.
VÁMOS: Azt mondtad egy interjúban, hogy nem szereted az ajánlásokat. A Vigyázat, humanistákat mégis E.-nek és P.-nek ajánlottad.
HÁY: (nagy sóhaj) Nem konzekvens az ember. Ez egyébként a második kötetem. Az elsõt akkor állítottam össze, amikor nyolcvanötben följöttem Szegedrõl. Bevittem a Móra könyvkiadóba, Sík Csabához, aki korábban a Magvetõben volt irodalmi vezetõ, de összetûzésbe került Kardos Györggyel, az igazgatóval, s végül átment a Mórához. Az ottani fõnöke, Sziládi János, népies ízléssel bírt, iszonyodott mindentõl, ami egy kicsit formabontó. Reménytelennek gondoltam, hogy a kötetemet kiadják. Annyira nem volt benne a trendben, amit csináltam, képversek, szövegkollázsok, rajzok, szóval nem gondoltam, hogy ilyesmire lenne kereslet... Késõbb jöttem rá, hogy Sík borsot akart törni velem az igazgatója orra alá. Végül kierõszakolta, hogy megjelenjen a kötetem. Amikor létrejött a Holnap kiadó, Sík vezetésével, õ hívott oda szerkesztõnek. Itt tanultam meg a szakmát, fõként Síktól, aki nehéz fickó volt, de nagyon sokat tudott, s nem csak a könyvkiadásról.
VÁMOS: A versek után regényeket írtál, mostanában színmûveket is. Miért fordultál ezekhez a mûfajokhoz?
HÁY: Kíváncsi voltam, meg tudom-e csinálni. A próza egészen más típusú gondolkodást kíván, mint a vers, prózában nagy ívekben kell gondolkodni, a versnél minden koncentrált, minimális nyelvi jelenlétre fókuszál. A színpadhoz egy harmadikféle látásmód kell, dialógusokkal kell elmondani mindent.
VÁMOS: Olvastam, hogy a gimnáziumban kettest kaptál irodalomból. Nekem volt egyesem is. Kínos adat magyar írók életrajzában.
HÁY: Nem nagyon szeretett a magyar tanárnõm. Általában egyest vagy nullást adott a dolgozataimra. Néha pedig azt mondta: János, én a te dolgozatodat elvesztettem. Hogy értsed, el kéne mondanom, milyen az, ha egy vidéki fickó följön Budapestre. Hogy miképpen viszonyul hozzá a felnõtt társadalom. S itt a felnõttséget a tanárok képviselték. Amit a fõvárosi osztálytársaim megengedhettek maguknak, azt én nem. Számomra a hatvanas évek szabad szelleme volt a meghatározó: rokendroll, avantgárd, szabad szerelem, szabad gondolkodás a világról. De ez a szemlélet nekem nem járt. A vidéki fickó örüljön, hogy tanítják, tegye hátra a kezét és tanuljon meg mindent kívülrõl, legyen eminens és "jógyerek". De ilyen értelemben én nem voltam jó. Értelemszerûen ez meghozta a büntetést is, a rossz jegyeket, s az állandó fenyegetést, hogy kirúgnak. Persze volt nekem korábban is problémám a tanáraimmal. A Dzsigerdilen címû regényem a török korban játszódik, ám az alapélménye az volt, hogy a Szilveszter nevû matektanárom felpofozott gyerekkoromban. Ráadásul állandóan hármast adott matekból. Az apám szerint a rossz matekjegy egy katasztrófa. Irodalomból megbukhattam, de matekból…! Szóval errõl õ nem tudhatott. Egyszer ez a Szilveszter megjelent nálunk, apámmal akart beszélni. Tudni kell a történethez, hogy apám vezetõ volt a téeszben. Hosszan beszéltek kettesben az udvaron, rettegtem, mi lesz. Apám bejött, de nem szólt semmit. Még jobban szorongtam, azt hittem, apám azért hallgat, hogy lelkileg összetörjön. Végül hónapokkal késõbb mesélte anyámnak, hogy megint itt járt a Szilveszter… megint traktort kért kölcsön.
VÁMOS: Ettõl kezdve jó jegyeket kaptál.
HÁY: Igen.
VÁMOS: Úgy tudom, az eredeti neved nem HÁY:. De HÁY: néven már mûködött magyar író, az ötvenhatos íróper fõvádlottainak egyike. Miért ezt a nevet vetted föl?
HÁY: HÁY: Gyula nekem akkor nem volt benne a képben. Elõször nem akartam néven publikálni. Szeretem az anonimitást, fõként amiatt, mert a kor a név mákonyában él. Több név variálódott, végül ez maradt, talán véletlenül. Már nem emlékszem. De mostmár az enyém.
VÁMOS: Mi az eredeti neved?
HÁY: Foglalt. Egy már nem élõ író által. Annyira meghökkennél, ha elárulnám. Hát… a János stimmel. Híres magyar költõ. Nem Pilinszky. VALAKI A KÖZÖNSÉGBÕL: Arany!
HÁY: Hagyjuk, de azért Batsányit sem kéne rögtön kukába dobni
VÁMOS: Ha varázserõvel bírnék, és teljesíteném három kívánságodat, mit kérnél?
HÁY: A vágyakozás, a kivánás nem jellemzõ rám, az én akaratom mindig az aktuális feladatok elvégzésére irányul. Mert például szívesen elmennék Indiába, de ha nem megyek, akkor sincs semmi. Azért az most vágyam, hogy holnap meglegyen a pénztárcám, amit ottfelejtettem a könyvtársban. Aztán esetleg ilyenek, hogy tudjak jól angolul. Meg legalább kicsit franciául.
VÁMOS: Ez már négy.
HÁY: Akkor a pénztárcáról lemondok, csak kiveszem belõle a bankkártyát.