2006. júniusi levél

Megosztás

Kedveseim,

Magam sem értem, hogyan, de a hónapok egyre gyorsabban telnek el. Néha az a sanda gyanú kínoz, hogy talán ez a korral jár. Hátha nem.

Mielőtt ezeket a havi leveleket írni kezdem, mindig átnézem az elmúlt négy hetet a naptárban. És komolyan mondom, májusban rutinfeladatokon kívül semmit nem csináltam. Így nem is számolhatok be semmi érdekesről.

Talán csak az érdemel figyelmet, hogy napokon belül megjelenik a neten a vamosmiklos.eu, vagyis a nemzetközi honlapom, a HP jóvoltából. Ez számotokra semmi újdonságot nem jelent, mert a mostani honlap idegen nyelvű részei kerülnek rá, egyszersmind változatlanul itt is maradnak, a vamos.hu-n. De több nyelvvel bővül az anyag.

A mostani honlapra felkerül egy rész az egyik Alexandrás beszélgetésből, video szekció nyílik tehát. Ugyanakkor a hangoskönyvből is lesz egy részleg, hogy a galériát az audióval is kiegészítsük. A többi majd elválik.

Szokásomhoz híven, a legutóbbi velem készült interjút megosztom veletek. Ámbár sosem tudom, érdekel-e titeket mindaz, amit kérdésekre válaszolok, félő, hogy már ismétlem magam. Szóljatok, ha unjátok ezeket a szövegeket.

A jövő havi viszontlátásig maradok hívetek,

VM


 

  1. Miért nem olvasnak Mándyt, Kamondyt, Császárt manapság? Igaz is és nem is. Bán Zoltán András és Németh Gábor véleménye például markánsan eltér egymástól Mándyról. A szakma olvassa őket. Az olvasási kultúránk a Nagy könyv szerint:konzervatív. Ugyanaz az öt szerző áll a piramis élén, mint húsz éve. Hogy újabb olvasnivalóink is vannak, arról a könyvkiadók IS tehetnek, Ha nem lenne Ulpius, nem lenne Gerlóczy, ha nem lenne Ab Ovo, nem ismernénk-még ennyire sem-Dalos Györgyöt. Ön a könyvkiadók vagy az olvasók pártján áll?

    Túl sok kérdés ez így egyszerre. Arra a kérdésre, hogy az emberek általában miért nem olvasnak, mindenki tudja a választ. Rohanó élettempó, túl sok kísértés, tévétől internetig, magába forduló irodalom (tisztelet a kivételnek). Arra a kérdésre, hogy miért nem olvassák a sorolt szerzőket, nem tudom a választ. Az utókor kegyetlen, de igazságos. Bizonyos szerzők olykor kimennek a divatból, a legérdemesebbek közül is. Hosszabb - százéves - távon azért rendszerint győz az érték, legalábbis én így látom.
    Téved abban, hogy ugyanazok a szerzők állnak az élen. A Nagy Könyv az ifjúsági és a kötelező irodalom versenye. A valódi olvasási listák élén új nevel állnak. Húsz éve Moldova, Szilvási, Passuth állt az élen.
    Természetesen mindig az olvasók és az írók pártján állok. Olvasás és írás tulajdonképpen ugyanaz a tevékenység. Színe, visszája. A legjobb olvasókból lesznek az írók. És az igazán jó írók általában jó olvasók is.

     

  2. Mit szóljon Ajtony Árpád és Varjas Endre? Őket aztán végképp elfelejtették.
    Mi lett velük?

    Ajtony Párizsba költözött, és abbahagyta az írást. Varjas Endre meghalt. C'est la vie.

     

  3. Méltán és méltatalanul elfeledett írók minden nemzet irodalmában szép számmal vannak. Min múlik Magyarországon a tartós siker? Nemere 400 könyv körül tart, Karinthy Gábor talán egy vékony kötetet adott ki. Ötven év múlva kire fognak emlékezni? Nyilván itt nem is a konkrét nevek a fontosak.

    Én a biztos siker titkát nem ismerem. De a biztos bukás titkát igen. Aki biztosan meg akar bukni, igyekezzék olyasmit írni, ami az ő hiedelme szerint tetszik a közönségnek. Minthogy azt sem ki-, sem eltalálni nem lehet, legföljebb véletlenül. Legokosabb, ha az ember úgy próbál, írni, hogy őneki tessék, s ha ez egybeesik az olvasók tetszésével, az a bónusz.
    Tapasztalatom szerint a szépprózában azok a munkák maradnak fönn, amelyekben az emberábrázolás a legerősebb. Sejtésem szerint ez egészen addig marad így, amíg az olvasók emberek lesznek és maradnak.

     

  4. A méltán vagy méltatlanul elfelejtett írók faluja óhatatlanul azt a kérdést idézi fel bennem, hogy jobban élünk, vagy rosszabbul, mint régebben. Azaz a mai irodalom az értékesebb, vagy a régebbi. Nyilván a posztmodern elméletírók a szájuk íze szerint írnák felül a hagyományos értékelést. Meddig érthetünk ezzel egyet? Vagy nem? Vagy igazuk van?

    Rossz kérdésfeltevésnek érzem. Nincs általában értékes irodalom, sem régi, sem mai. Vannak remekművek, amelyek megjelenésük után is annak tűnnek, és vannak olyan munkák, amelyeket az idő tesz örökérvényűvé. Sajnos, az is gyakori, hogy valamelyik regény, melyet a kora halhatatlannak értékelt, igen sebesen elvesztik ezt a helyzeti energiájukat. Valamennyien az idő foglyai vagyunk.

     

  5. Ön nem kerüli meg az irodalmi szekértáborok létét. Mindig voltak, gondoljon csak a népies-urbánus vitára. Miért polarizálódik az irodalom?

    Nem az irodalom polarizálódik, hanem az élet szinte minden rétege. Más kérdés, hogy kisebb népek hajlamosabbak arra, hogy csoportokra szakadjanak, klikkekbe, frakciókba, ha úgy tetszik, szekértáborokba tömörüljenek. Akárha a nagyobb területen élő népek elvont értelemben is jobban tudják, hogy jut terep sokféle irányzatnak, nézetnek, elképzelésnek.

     

  6. Irodalomtörténetünkben nagy szerepe van a véletlennek. Ha Tormay Cecile nem hal meg, ő lesz az első irodalmi Nobel-díjasunk. És akkor Kertész Imre körül kialakult vita nem is létezne. Ön hogy látja ezt?

    A "ha" történelmietlen. Sok efféle föltételezés van forgalomban. Ha Déry Tibort egy évvel tovább tartják a börtönben, akkor talán ő lett volna az első magyar irodalmi Nobel-díjas. De Kertész Imre akkor is lehetett volna a közeli múltban a második. A vele kapcsolatban kialakult vita nevetséges és megalázó. Egyetlen dolgot tehet minden ember, ez pedig az örömteljes gratuláció.

     

  7. Nem lehet azzal vitatkozni, kik szerepelnek a könyvében. Akiket szeretett, s akik meghaltak. rendben. Tudatosabban látnánk Önt, talán irodalmunkat is, ha elárulná néhány hűvösebb mondatának okát. Temesivel helyrehozhatatlan a dolog, vagy már okafogyott a békülés? Vagy, mi is történt igazán?

    Amit erről mondhatok, megírtam. De nincs köztünk harag, többször beszélgettünk már, így békülésre sincs szükség.

     

  8. Ön kiadó és a NKA szépírói kollégiumának is tagja. Ön formálhatja az irodalmat. Mit tesz ennek érdekében?

    Már régóta nem vagyok kiadó. Az AB OVÓ-t 1991-ben alapítottam, három társammal. A tulajdonosi háttér többször változott. Én 95-től nem dolgozom a kiadóban, 97-től tulajdonosként sem vagyok jelen. Kapcsolatom az AB OVÓ-val olyan, mint általában az elégedett szerzőké a kiadóval, amelynél a munkáik megjelennek.
    A kuratóriumban elfogulatlan szereplőként ülök. Arra törekszem, hogy a döntéseink ne legyenek igazságtalanok, ha már igazságosak nem lehetnek - arra soha nem elég a pénz. De nem az irodalmat formálhatjuk, csupán adott évek könyvkiadását és lapkiadását befolyásolhatjuk egy kicsit. Meg azt, hogy melyik negyven szerző kap egy éves alkotói támogatást. Jobb volna, ha legalább száz ösztöndíjat oszthatnánk szét - de negyven van. Abból is 23-at a MASZRE finanszíroz, nem az NKA, csak a döntést bízták ránk.

     

  9. Milyen új írókra hívná fel a figyelmet, akiket esetleg a közönség nem is ismer? Arra gondolok, hogy akadhatnak szép számban olyanok is, akik neve nem olyan ismerős, esetleg periferikus folyóiratban publikált eddig és Önöknél pályázott?

    Nem volna etikus, ha én a kuratóriumban szerzett tudásommal visszaélnék. Így inkább csak azt felelem, hogy akad sok ígéretes tehetség a legfiatalabbak között. Kapásból említem a prózaírók közül Grecsó Krisztiánt, Bódis Krisztát, Dragomán Györgyöt, Erdős Virágot, a költők közül Varró Danit és Karafiáth Orsolyát.

     

  10. Úgy gondolom, hogy a magyar novellisztika, regény hagyományosan anekdotikus volt. Nagy utat tett meg a posztmodern fordulattal, s nagy volt a nehézségi erő. Mennyiben használt irodalmunknak mindez?

    Olyan mindegy, használ-e vagy sem, a dolog így alakult. Én sokkal jobban szeretem a hagyományos prózát, akár anekdotikus, akár nem, mint a posztmodern munkákat, de azok között is sok a figyelemreméltó. Az biztos, hogy az olvasok nagyobb százaléka szereti a realista prózát, mint az "alanyit", azt a fajtát tehát, melynek lényege a formával való játék, vagy amely olyasmiről szól, hogy van egy író, aki éppen arról ír, hogy van egy író, aki éppen arról ír, hogy van egy író, satöbbi.

     

  11. Ön a hetvenes éveket említve, húsz ezer forintos írói honoráriumot ír le. Most mennyi lenne ez? Ebben implicite benne van az is, hogy a Kádár rendszer irodalomdotációjáról mondjon véleményt. Illetve arról, hogy Önnél-vagy ha ez szakmai titok-másnál, mennyi lenne egy regény szerzői honáriuma?

    Nem illik mások pénztárcájában kutakodni, így e kérdésére csupán azt válaszolom, saját bevételeimmel tökéletesen elégedett vagyok, másokéval - már aki elmondta -, annál kevésbé.

     

  12. Annak idején Cini Önnek három dolgot tanácsolt. Tudna hozzáfűzni, vagy maradjunk annyiban?

    Én senkinek nem adnék tanácsot. Sosem hittem, hogy bárkinél okosabb volnék. De az nem ártana, ha a mai fiatal írók akként csapódnának idősebbekhez, ahogyan az az én fiatalkoromban volt szokásos. Fölösleges erőkifejtés, ha minden nemzedék újra meg újra fölfedezi a kereket. Vannak átadható dolgok, szakmaiak és praktikusak is, ezeket érdemesebb megkérdezni. Persze, mindenre rájöhet az ember magától is, csak úgy picivel tovább tart.

.