2007. februári levél

Megosztás

Kedveseim,

Vannak (kis) jó hírek. Például, hogy Angliában utánnyomás készült a zsebkiadású Apák könyvéből. És, hogy a Goethe-regényt erősen várja a német kiadóm, legközelebb azt akarja kihozni, gondolom, Goethe miatt. Valamint, ha jól tudom, a Duna tévé végre adni kezdi az Alexandrás beszélgetéseket. Azt hallom, hogy a Pax a régieket változatlanul műsoron tartja. Továbbá: könyvet írnak rólam. Ha igaz, a Könyvhétre jelenik meg. Igazán kíváncsi vagyok. Gondolom, a kéz(gép)iratot én valamivel korábban megkapom.

Van erős jó hír is. Az, hogy a regénnyel kezdek a célegyenesbe fordulni. Mivel azonban nem sorrendben írom a fejezeteket, kérdés, hogyan fog összeállni. Majd meglátjuk. Ha minden jól alakul, március végére, április közepére lesz talán egy első változat.

Körülbelül erről szól most az életem. Ezért késtem el annyira a februári levéllel is. De tudom, nagyvonalúak vagytok, s megbocsátjátok.

Amúgy is úgy érzékelem, most épp generációváltás van e honlap levelezői között. A régiek egy része hátrébb húzódik, illetve akár el is hallgat. Jöttek a helyükre újak. Őket még kevésbé ismerjük. De - ráérünk, hosszú az élet (hacsak közbe nem jön valami).

Nekem ugyan nem hiányzott az igazi tél, de ha tényleg a globális fölmelegedés teszi ezt velünk, akkor ajvé, córesz.

Kár, hogy a február annyira rövid hónap, nekem most minden időre szükségem volna. Sokat kínlódom a szerelmi jelenetekkel, vagy ne kerteljünk, szex szcénákkal. Azt hiszem, az a legnehezebb írói feladat. Már ott elakad az ember, hogy a szóban forgó testrészeket miként nevezze. Ha úgy hívja, ahogyan mindközönségesen szoktuk, az túl durva. Ha semlegesen, mondjuk így, pénisz, az túl orvosi. Ha költőileg más neveket aggatunk rá, mondjuk, rúd, az mesterkélt.

Márpedig ez a regény egy ember összes szerelmi (testi) történetéről szól. Így hát nagy kihívás. Izgulok, hogy milyen lesz, ugyanakkor bizakodom is.

A márciusi viszontlátásig maradok hívetek:

VM


Vámos Miklós
Utazások Erotikában
(Ki a franc az a Goethe?)  

1.

Mi olyan nagyon jó abban, hogy egy voltaképp idegen nőszemély bizonyos hasadékába belegyömöszöljük a branért? - Jánoska. Fennhangon, az autó biztonságos ketrecében. Tudta ő, hogy bráner a hivatalos neve, ám valaha félrehallotta, s azóta megtartotta magának így. Branér, csak azért is. Mért ez a begyömöszölés az emberiség férficsoportjának legkedveltebb mulatsága?

   Azér a nőknek is jó. Bár nem minden esetben. És talán nem annyira. A férfiak még gyöngédségre is hajlamosak a szex kedvéért, a nők még szexre is hajlamosak a gyöngédség kedvéért, mondta az egyik tördelő lány a fénymásoló szobában Barbarának, a győri tudósítónak, ezt ő a Kozmopolitanben olvasta. Csak tiszta forrásból, gondolta Jánoska. A "Kozmopolitanben" bántotta a fülét. Hallgatózni nem szép, ugyanakkor izgalmas és tanulságos. A tördelő lány tangája félrecsúszott a nadrágban, de már homályba vész, hogy melyik irányba. A tangák félre szoktak csúszni, Jánoska megfigyelései szerint inkább jobbra, mint balra.

   Jánoska Berlinbe indult. Az ablakból integetett a családja, azaz a fia meg a lánya, és a felesége. Ő visszaintett, dudált is picit, majd gázt adott, egy másodpercre Nikki Laudának érezte magát, csikorgó kerekekkel fordult rá a főútra. Megnyomta a kilométer-számláló gombját, s azt mondta: gyerünk. Sóhajtott. Figyelmét visszafordította arra a bizonyos nőnemű lényre, aki miatt az iménti költői kérdés megfogalmazódott benne. Előtte lépett ki a ház kapuján. Kedves szomszéd. Köszönő viszonyban voltak, most azonban a nő nem észre sem vette. Jánoska, miután eljátszotta a nagyszerű férj és családapa szerepét, lelassított, hogy minél tovább szemlélhesse a szomszédasszony - lány inkább - hibátlannak tetsző farjátékát. Talán a magassarkú papucs tette, hogy a popsigömbök a szokásosnál is imbolygóbban páternosztereztek föl-le a feszes, hószínű vászonnadrágban, melynek vékony anyagán tisztán áttetszett a tangabugyi, picit félrecsúszva. A töredezett betonösvényen és harmincas évei elején járt a célpont, aki vélhetőleg már az általános iskola felső tagozatában elsajátította a lépéstechnikát, amelytől a hímek ádámcsutkája lebukik a gallér alá, s darab ideig nem mutatkozik. Egyidejűleg nyálképződés indul, hevesebb vérmérsékletűeknél mozgolódni kezd a bráner, másoknál - Jánoska e csoportba tartozik - verejtékcsöppek képződnek, hátgerincen és homlokszegélyen.

   Jánoska utoléri a kanyarban - ide a családja már nem láthat el - rádudál. A nő hökkenten néz oda, mire azonban fölocsúdna, Jánoska a karjánál fogva behúzza a kocsiba, a kis park mögé siklik az autó, a gesztenyefák takarásába, ahol minden megtörténik, ami férfi és nő egyáltalán lehetséges - kár, hogy csupán képzeletben. A valóságban ring a nő ring előre a maga útján, Jánoska pedig hármasba kapcsol.

   A célpontok tudják ám, mit gerjesztenek a férfinépben, nem bánják, sőt. Ha rájuk bizonyítod, tagadják. Dehogyis a pasik miatt hordunk tangát, saját kedvünkért, hogy még dögösebbnek érezhessük magunkat! Nem azért tesszük ki a derekunkat, hogy bámuljátok, ó, nem, hanem mert így esik jól. Nem azért terjedt el újabban az a fajta női nadrág, melyből leüléskor kötelezően napvilágra csusszan a tanga fölső része (a bálnafarok formáját rajzolva ki), hogy a férfiak nyeldekeljenek, franckarikát, pusztán csak ez a divat, és kész.

   Igen, Jánoska is odavan, ha egy ilyen bálnafarokra pillant, reméli, viselője sokáig üldögél neki háttal, s a vele lévő alfa hím - kigyúrt test, kiborotvált tarkó, vad tetkók - sem figyel föl az ő skubizására. Mér izgat engem szinte minden nő? Bár tudnám. Őrjítő. Bénultan nézi, míg lehet s szabad, miféle bolyhokat lát a popsi fölötti - Jánoska meggyőződése szerint legselymesebb - bőrfennsíkon. Amennyiben a szintén mostanában szokásos, ívbe hajló tetoválás is ékesíti a becses tájékot, Jánoska totál kikészül. Legszívesebben engedélyt kérne, hogy megérinthesse. Többre, másra általában nem is vágynék. Ki hinné ezt el? Az sem mellékes indok, hogy nem óhajt nyaklevest kapni a célpontoktól, pláne nem a rájuksziffant drabális hímektől.

   Úgy tervezte, éjfélkor indul, végtére nincsen arra jogszabály, hogy csak kora reggel vághatsz útnak, Berlin messze van, kocsival egy nap alatt embert próbáló erőfeszítés, akár így, akár úgy. Az így a Prága-Drezda, a régi, bevált haladási irány, a szocializmusban sokáig ez volt az egyetlen lehetőség, ha az endékába tartott a magyar utazó. Kilométerben ugyan rövidebb, nincs kilencszáz, de tartamban akár hosszabb is lehet, ha kikapod a Teplice körüli borzalmas utakon a csúcsforgalmat, az örökös építkezést vagy a balesetet, és olyan nincs, hogy emezekből legalább kettőt ne kapnál ki. Az úgy Ausztria keresztezése, Wien-Linz-Passau, onnan föl északnak, Regensburg-Dresden-Berlin, majdnem ezerháromszáz, de végig autópálya. Igaz, a volt kelet-náci szakaszon sokhelyütt még a Hitler által építettek, melyeket a Walter Ulbricht idejében toldozgattak, az egyesülés óta foltozgatnak, mindegy, két sáv az két sáv.

   Az éjféli start kabalából se rossz. Mostanában szerencsét hozott az éjfél, kopogjuk le. Úgyse leszek képes aludni a nagy út előtt. Csakugyan, sokáig forgolódott, Alexa férfias hortyogását hallgatva. Amikor rászánta magát, hogy akár föl is tápászkodhat, belesüppedt a sötétségbe, melynek a végén a hajnal fényei jelezték, hogy él. Hajnal fényeiről csak ő ábrándozott, abban az átmeneti gomolygásban, melyet mindközönségesen félálomnak hívunk, noha se fél-, se egész álom nincs már velünk, legföljebb annak harmatos emléke dereng az agyban. Az ébresztőóra háromnegyed nyolcat mutatott. Ettől magához tért, immár tudta, fiú-e vagy lány, azt is, hogy Jánoska a neve. Anyakönyvileg Mester János, ám még az érettségi- és diplomaosztáskor is lejánoskázták, az egybegyűltek nagy örömére. Előbbi alkalommal a frissen érett diákság hülyére nevette magát, mindenki erre emlékezett az ünnepélyes aktusból. Ekként írtam bele magam a közös emlékezetbe. A diplomaosztásnál megtapsolták, de az kevésbé tűnt föl, hiszen mindenkit megtapsoltak, igaz, őnála gúnyosabban csattogtak a tenyerek, amire azonban az egyetlen bizonyíték az, hogy így érezte.

   Már régen elhagyta kívánatos szomszédnőjét, ám csak a valóságban, a lelkében vitte magával. Popsiját. Hosszú combját és lábszárát, melynek alsó harmadát gyakran még zord időben is födetlenül hagyta a nadrág szára. Enyhén szögletes vállát, a finoman belevágó melltartópertlikkel, általában fekete fehérneműt viselt, amit képzavarnak mondanának az igényesebb irodalmárok. Jánoska nem volt igényesebb irodalmár, amikor a szomszéd nőt leste, viaskodott benne az értelmiségi szégyen és az előbbit hamar leteperő hím pofátlanság, melynek semmi se szent. A szomszéd nő melléről még nem volt szó, járás közben az a két domb is rengett, inkább ringott, de - a hátsókkal ellentétben - azonos ritmusban. A baloldalin bors nagyságú sötét anyajegy mutatkozott, Jánoska boldogan megtapintotta volna a kisujjával. Egy ilyen setét pötty aranyat ér az arany árnyalatú bőrön - a nő nyilván buzgón szoláriumozott, fittyet hányva a bőrgyógyászok intelmeire. Azok a mellek dölyfösen szemlélték a világot, tudván, mit érnek, büszkén alakjukra, méretükre, feszességükre, szívesen mutatkoztak, a kivágott felsőrészekből (melyeket Jánoska magában pruszliknak nevezett) és a félig gombolt blúzokból mintha kiugrani készülnének. Alexandra egy ízben rajtakapta a férjét, amint az íróasztalánál ülve követi tekintetével a célpontot, s azt mondta: Na, ez is megcsináltatta!

   Minthogy akkoriban üvegeztették be a loggiát, Jánoska azt hitte, Alexa erről beszél. Lassan esett le a tantusz, hogy a szomszéd nő a mellét csináltatta meg. Alexa nagy szakértőnek tartotta magát a plasztikai sebészet alkotta keblek terén, amióta Zsuzsa, az egyik kolléganője másodállásban egy ilyen orvosnál dolgozott recepciósként. A mellátszabatás félmilliónál kezdődik, mesélte, úgy tülekednek érte, mintha ingyen volna, háromnegyedéves a várólista. Zsuzsa, a világ minden kincséért se csináltatná meg valami rohadt férfi kedvéért, eszi, nem eszi, nem kap mást, különben is minden férfi olyan egy szemét! - nemrég vált. Alexa erre azt mondta - mesélte -, hogy nem szemét, aki azt csinálja, amire vágyik, az a szemét, aki mást csinál. Zsuzsa bólogatott, de látszott az arcán, nem egészen érti. Alexa azonban sosem magyarázkodott, legföljebb ha kifejezetten kérték tőle.

   Jánoska hónapok óta figyelte a szomszéd nőt, aki talán megcsináltatta. Alexa többször kifejtette, hogy a plasztikázott mell úgy áll a bordák fölött, mént két odaragasztott félgömb, nincs természetes lógása. Jánoska a szomszéd nő mellének ringását nagyon is természetesnek találta. Szívesen megszemlélte volna, miként mozognak a tartó fogsága nélkül. És milyen lehet a fontos nyílás? Vélhetőleg szőrtelen, aki megcsináltatja a mellét, az bizonyára borotválja ott. Vagy gyantázatja. Ühhhhhh, de fájdalmas lehet! - Jánoska nagyon sajnálta a szomszéd nőt, nem elég a költséges műtét - ha ugyan -, még ez a macera is… Ha szembejött, Jánoska iparkodott föltűnés nélkül fürkészni azt a háromszöget, hátha látszik a szőrzet vagy annak hiánya. Nem tudta eldönteni.

   A nő arca a leltár végére maradt. Jellemző. Szőke haját fáraófrizurára nyírta a fodrász. Dús frufruja a szemébe lógott, pedig minden figyelmet megérdemelt az a szempár, égkék fényével és állandó röpködésével, akárha mindenre kíváncsi volna, avagy semmiről nem akarna lemaradni. Amikor a tekintete a másodperc tört részére összekapcsolódott Jánoskáéval, azonnal félrekapta, amit a férfi női praktikának vélt. Nem nézek rád, hogy megszemlélhess! - ezt olvasta belőle. Az orr árnyalatnyit fitos, a legeslegvégéből mintha pirinyót lecsaptak volna, negyvenöt fokos szögben, amit Jánoska szexinek talált. Az áll pici körívben végződött, kislányos benyomást keltve, rajta a függőleges felezővonal céltudatosságról vagy határozottságról árulkodott. Szép, érdekes arc, gondolta Jánoska. Minél tovább merengett rajta, annál jobban tetszett neki. Ilyen vagy te, öregem, alapjában véve bármelyik nőt meg tudod imádni, ha kellő időt adsz rá magadnak.

   A célpont egyedül élt, a barátja kevéssel ideköltözésük után hagyta el, roskatag Skodába zsúfolta bele minden cuccát, egy teljes délelőttön át rakodva a csomagtartóba és az utastérbe, halálosan ingerelve a nőt, aki az ablakból időnként lehajított néhány ottfelejtett holmit. Jánoska tudta, a Skoda szó (Škoda) mind csehül, mind szlovákul annyit tesz: kár. A bőrnadrágos, kopaszra nyírt Romeo menetrendszerűen szidta a nő kűrva anyját, miközben a cuccai landoltak az úttesten. Többségükért már nem volt érdemes lehajolnia. Kivételt tett a nagy, kerek ébresztőórával, melynek üvege kitörött, oldala behorpadt, s a mutatók sem úszták meg épen a zuhanást. A bőrnadrágos vizsgálgatta, majd elbődült: Nem zavar, hogy ezt még a nagyanyámtól kaptam az érettségire? Érettségi? - sipította a felbőszült nő, hogy oda ne rohanjak!

   Jánoska pontosan ismerte azt a halvány rézutánzatból készült vekkert, a kelet-német óraipar remekét, élete során kettőre is szert tett. Az egyiket kamaszkorában vette, Gotha városában, a számlapon UMF RUHLA felirat. A másikat pedig idehaza, a Novhét téren. Ez valamivel kisebb volt, de szakasztott ugyanolyan. Pontosan mutatták az időt, ha az ember nem felejtette el fölhúzni őket, azonban németül ketyegtek, hangosan és katonásan, épp ezért vastag terítőre vagy törülközőre állította őket. Mi lett velük? Az eredeti, a nagy, az egyik költözéskor tűnt el, talán valamelyik hórukkosnak megtetszett. A második néhány év után bedöglött, s nem akadt magyar órás, aki vállalta volna a javítást. Nem ér annyit, mondogatták. Jánoska már bánja, hogy kidobta. Mostanára kegyszerré vált volna, mint az endéká szocializmus emlékműve. UMF RUHLA. Ha kimondta, érezte a bőrén a Thüringiai erdő pajzán leheletét.

   Kívántad-e azt a nőt, a feszes nadrágban imbolygót, a félrecsúszott tangával, melynek csipkés szegélyét is kivehetted egy másik alkalommal? Nem. Csak annyira, amennyire minden hím odafordul, ha igéző női far halad a közelében. A munkásosztály igen tisztelt tagjai ciccegnek is. Régebben szívtak, e jellegzetes ajakhang, melyet a levegő gyors beszippantása idéz elő, mintha kiment volna a divatból. Mi, kulturált értelmiségi férfiak, inkább csak lopva lesünk oda. Tudjuk, nem komilfó. Nem píszí. A nőket az eszükért illik szeretni, különben hisztériáznak. Az egyéniségük a fontos, ugyebár. Szégyellni kell, ha valaki csak úgy odarohanna, bebújna a két cici közé, azután megsimogatná őket, mint az anyatej forráshelyét - Jánoskának egyetlen csöpp sem jutott annak idején. Cirógatná picit a hátsó dombokat is, végül így szólna: Köszönöm a lehetőséget! - és továbbállna. Istenem, mennyivel becsületesebbek a kutyák. Ha találkoznak, a hím menetrendszerűen végigszaglássza a kutyushölgyet, nyalogatja is, ha kedve tartja, az békésen tűri, hacsak nem fél a másiktól, azután ki-ki folytatja útját. Nincsenek ígéretek, hátsó szándékú bókok, mellébeszélések. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy a kutyanők csupán évi kétszer tüzelnek, azon belül is összesen hat-hét napig van kedvük a párzáshoz, amit farkuk félrehajtásával adnak az érdekeltek tudtára.

   Gyarapodott a forgalom az autópályán. Jánoska remélte, ez az útja nem esik egybe a török vendégmunkások csapatos hazasereglésével. Egyszer belekerült, három és fél órát kellett vesztegelnie Hegyeshalomnál, mert szinte minden török autót tüzetesen átvizsgáltak. Akkor még nem volt EU. De Törökország ma sem tag, ha jól tudom… reménykedjünk.

   Hamarosan tankolni kell, és szendvicseket venni, ha már olyan dacosan visszautasítottad, hogy Alexa készítsen neked az útra. Mér is? Minek adtad a bankot, hogy fölösleges, hogy majd veszel a benzinkútnál? Na ja… nem akartad mutatni, mennyire rászorulnál a gondoskodására. A figyelmességére. A kedvességére. Éppen most, amikor bajok vannak. Mindegy. Nem mindegy. Áh… egye meg a fene… azokat a szendvicseket. Majd bekapsz valamit. Vagy inkább nem. A Bajza gimnáziumban arra, hogy bekapok valami! - előírásszerűen az a válasz érkezett: A f&szt, derékba! Most, túl az ötvenen, Jánoska eltűnődött, hogyan lehet azt derékba bekapni? Nyilván nem a testrész-derékról van szó. Talán a 'derekas' a megoldás, azt akarja jelenteni, hogy alaposan, teljes egészében?

   A nőt a negyediken bizonyára látogatták férfiak, miután a Romeo kihurcolkodott, de Jánoska soha nem látott senkit. Nyilván az igazit még nem találta meg. Persze, ki találta meg az igazit ezen a földön? Még a nagy Johann Wolfgang Goethének sem sikerült. Ámbár ő aztán sok nőt boldogított, pontosabban boldogtalanított. Johann Wolfgang von Goethe maga sem volt boldog. "Talán ha négy boldog hetem lehetett!" - állította hetvenöt éves korában. Schimpf und Schande! - Jánoska előszeretettel alkalmazott német szavakat, ha Johann Wolfgang Goethéről volt szó. Szégyen gyalázat! A csüggedt kijelentést a mester abban az időszakban tette, midőn hevesen udvarolt Ulrike Levetzownak, egy a tizenhetediket épp betöltő lánykának. Kőzettani kirándulásairól ásványokat vitt ajándékba neki. Minő bornírt idea.

   Vajon igent mondana-e a szép fenekű nő a negyedikről, ha kapna tőlem egy darab andezitet? Frászt, lepattintana: Nős férfiakkal, pláne két gyerekes apákkal ritkán kezdenek a ringó farúak. Még szerencse, ha a koromat nem sorolja a kizáró okok közé. Goethéhez hasonlítva éppenséggel… de ki hasonlítana engem őhozzá? Én nem vagyok Goethe. Kicsit sem. Én csak egy Goethe-kutató vagyok. Gőtista. Magyar Gőtista, ami már-már nonszensz.

   Goethe nem volt nős, amikor csapta a szelet Ulrikének. Az eredmény néhány világhírű költemény. Jánoska gond nélkül idézhetett volna belőlük, de magának nem idéz az ember. Megjegyzem, Ulrike sem mondott igen az agg mesternek. Akkor sem, amikor Goethe az ásvány alá egy tábla csokoládét rejtett, vagy amikor virágcsokrot nyújtott át. Pedig a költőfejedelem halálosan komolyan gondolta. Elment az orvosához, megkérdezni, ártana-e az egészségének, ha megházasodna. Gúnyos mosoly volt a válasz. Eztán Karl August, a weimari herceg annak rendje s módja szerint megkérte Ulrike kezét Goethének. A lány mamája némi habozás után igent mondott. A fruska nemet. Mint később kiderült, nemcsak Goethe nem izgatta, a férfiak egyike sem. A Szent Sír alapítvány irgalmas nővéreként halt meg, közel száz évesen.

   A határőr bele se nézett Jánoska útlevelébe, csak intett, tovább! Megkönnyebbülten hajtott át Nyugatra - neki ez már így marad. Az osztrák oldalon lassított, de az itteni üvegezett bódénál még kevésbé érdeklődtek iránta, elő sem jött a katona. Jánoska szíve óriásit dobbant, amint átért "Nyugatra", mely fogalomnak '90 óta a világon semmi értelme, csak épp annyira beleivódott az idegrendszerébe, hogy már nem tud tőle szabadulni.

   Szörnyű procedúra kellett ahhoz, hogy fiatalkorában útlevelet kapjon az ember. Amikor német (nyugat-német) ismerőseinek mesélt róla, mindig megakadt a 'kapni' igénél - bekommen vagy kriegen - mind a kettő abszurdan hatott a szövegkörnyezetben. A nyugati ember nem kapja az útlevelet, királyi - pontosabban állami és párti - kegy eredményeképpen, hanem csak úgy van neki. Kiváltja. Beszerzi. Ó, de jó, hogy most már mi is… útlevél se kell, jöhet-mehet az ember az EU-ban a kártya-személyivel, amennyiben van neki. Jánoska első dolga volt, hogy kiváltsa, amint mód nyílott rá. Mégis, mind az útlevelet, mind a személyit magával hozta, biztos ami biztos. Egyáltalán, Jánoska mindennel rendelkezett, amire egy külföldi úton az embernek szüksége lehet. Zöld kártya. Betegbiztosítás. Hitelkártyák. Autóklub hitellevél. Egy hónapos magyar és osztrák sztráda matrica. Térképek. Orvosságos doboz. Törlőkendők. Szerszámok a kocsihoz, üvegnyitáshoz, szemüvegjavításhoz. Bicska, kiskanál, szalvéta, papír zsebkendő, folttisztító. Emezek zömét Budapesten is magával hordozta, szükség esetére. Szükség ritkán van, biztonságérzet e fölszereltséggel viszont mindig. Jánoskának Szűz az aszcendense, az ilyesmiben járatosak bizonyára mindent értenek.

   A nap már hevítette a karosszériát. Jánoska negyvenéves koráig természetesnek tudta, hogy az ország elhagyásakor halálra szorongja magát. Vajon kinyittatják-e minden egyes csomagját? Szétrakatják-e a cuccát azon a piaci árusok asztalára emlékeztető rácstetejű faalkotmányon? Elkoboznak-e valamit - ez inkább visszafelé vetődött föl, különösen amikor tiltott könyveket rejtett a pótkerék mellé. Szétszedik-e a kocsiját, eldugott dolgok után kutatva? A korabeli szleng az efféle tüzetes átvizsgálást autószerviznek hívta. Jánoska most is boldogan nyugtázta, hogy az az időszak, amikor ettől félnie kellett, véglegesen és visszavonhatatlanul lezárult. Jertek, szabadmellű örömök!

   Világéletében igyekezett minden szabályt betartani, még a szocializmusban is, pedig akkor becsület és dicsőség volt áthágni őket. Egyetlen kivétel: állandóan hordott magával a pénztárcájában nyugati valutát, némi nyugatnémet (újabban egybeírandó) Márkát. Vagy amerikai Dollárt. Olykor svájci Frankot. Pedig szigorúan tilos volt. Hiába. Nem akarta, hogy elveszítse a kontraktust a nyugati világgal. Ahová - szemben a magyarok zömével - nagyjából évente kiverekedhette magát, legalábbis nyolcvankettő óta. Hála Johann Wolfgang Goethének. Vannak neki múlhatatlan érdemei.

   Jánoska úgy gondolta, az első osztrák benzinkútnál megáll pisilni. Hagyományaihoz híven. Nem tudta eldönteni, hogy a határátlépés feszültségét kell kieresztenie, avagy a növögető prosztata kényszeríti a piszoárhoz. Mindegy. Hol az az OMC? Nyomta a gázt, emlékezete szerint már itt kéne lennie a kútnak.

   Na jó, tankolni úgyse kell - kihúzódott a padkára. Szerencsétlenül választott helyszínt, vastag, embermagasságú betonkorlát zárta a sztráda szélét, nem szaladhatott az útmenti fák takarásába, amelyeket kinézett magának. Akkor bizony ezúttal itten… Sebaj. Aki épp az én hímtagomra kíváncsi, annak legyen jó napja. Lehúzta a cipzárt, hozzálátott. A Ford csomagtartójánál ácsorgott, hallotta a hűlő kipufogó cső egyenletes pattogását.

   Durva fékcsikorgás. Két autó összecsókolózott a kanyarban, záporoztak az üvegszilánkok, s mind a két megsebesült fémmonstrum nyílegyenesen Jánoska felé sodródott. Megremegett a lába szára. Jézusom.

   Talán csak egyetlen másodperc az élet.

   Á, nem valószínű, gondolta. Nem halhatsz meg most. Nem halhat meg a regény főalakja az első rész végén. Ámbár ez egy fura főalak. Fura első rész. Fura regény. Tulképp egyik sem komplett. Az idegen szavak használatát a korrektúra olvasásakor majd még fontolgatja a szerző.

.